29. zen történet

Egy napon egy Jang-fu nevű ifjú otthagyta az otthonát és szüleit. Szecsuanba indult, hogy felkeressen egy Vu-csi nevezetű bódhiszattvát. Útközben találkozott egy vándorszerzetessel, és beszédbe elegyedett vele. A szerzetes megkérdezte tőle, hogy hová igyekszik. A fiú elmondta, hogy Szecsuanba tart, Vu-csi mesterhez, hogy tanuljon nála. A szerzetes azt mondta neki:
- Egy közönséges bódhiszattva helyett menj, és keress meg inkább egy buddhát.
- Hol találok én egy buddhát? - kérdezte csodálkozva az ifjú.
- Ahogy hazaérsz, üdvözölni fog valaki, aki egy pokrócot terített magára, a lábára pedig fordítva húzta fel a cipőt. Ő a buddha.
Az ifjú nagyon elcsodálkozott, de úgy döntött, megfogadja a vándorszerzetes tanácsát, és sietve hazaindult. Késő éjszaka lett, mire visszaérkezett. Édesanyja ébren virrasztott, és örömteli izgalommal igyekezett hazatérő fia üdvözlésére. Épp, csak magára terített egy pokrócot, és siettében fordítva bújt bele a papucsába.
Amikor Jang-fu ezt meglátta, abban a pillanatban megvilágosodott.

Rod of Security reloaded

Emlékszel még a Rod of Securityre? Tudod, a varázsbot, ami elrepít egy magad alkotta kis zsebparadicsomba. Hát bazmeg, ülök ma kinn a lépcső tetején, nézegetem a házam romjait (ex-feleség végre költözik, vagyis próbál, de ez sem nagyon megy neki), amikor hirtelen felvillant, hogy az a hely, ahová az én Rod of Securitym repítene, az már megvan.

Éppen ez a hely az, ahol élek.

Most komolyan, bazmeg, döbbenetes ráébredés volt. Pár hónapig eltartott, amíg felépítettem a kis elképzelt világomat a fejemben (egy sziget volt egyébként, a végtelen tenger közepén). Ott volt a fehér homokkal borított tengerpart (élőlények nem voltak a vízben), aztán a deszkapadló a fövenyen, egy terasz, a teraszon pedig a kinti konditerem, minden gép és minden súly amit csak el tudsz képzelni, odébb pedig egy ház, olyan szalmakunyhószerű, de persze fullosan berendezve. Belső medence, jacuzzi, és nyugodtan ereszd szabadon a fantáziádat, hogy még mi minden. Szerencsére jártam már efféle helyeken, így volt mivel építkezni. Jó játék volt elgondolni, hogy én bármikor, amikor csak akarok, ide repülhetek, és itt nyugodtan edzhetek, pihenhetek, lazulhatok, töltődhetek.

Télen ezzel szórakoztattam magam.

Aztán most, hogy itt a tavasz nyár, és én állandóan kint vagyok az egyre zöldülő, egyre gyönyörűbb vadonban, és végre nem kell azzal küzdenem, hogy csak történik velem az élet, és nem én élem az életem, ez a hely hirtelen átváltozott valami mássá.

Átváltozott azzá a hellyé, ahol mindig is szerettem volna élni, ahová mindig elvágytam, amiről mindig is álmodtam. Az én saját zsebparadicsomom. Tenger ugyan nincs (homok azért van), de a hullámverést is meg lehet unni előbb-utóbb. A kinti edzőterem megvan, minden más megvan. (Ja, és itt van wifi is.) Úgyhogy akkor boldog vagyok? Azt hiszem. Azt kell hinnem.

A Rod of Security világában a legnehezebb az állandó egyedüllét volt, ezért próbálkoztam legalább szellemszolgákat odapakolni, de nem maradtak ott velem. Szertefoszlottak hamar, ráadásul még egy rohadt koktélt sem tudtak rendesen elkészíteni.

A magánytól egyébként nem félek. A magány már jó barátom. Sokáig nem találkoztunk, jó lesz egy kicsit újra együtt.

(Persze, Vadonjáró, győzködd csak magad.)

Kalandok a vadonban 9.

Nem tudok betelni azzal, hogy végre tavasz nyár van.

Biztosan sokan vannak, akiknek hiányzott az átmenet, de én leszarom. Most éppen harminc fok van kint, baszod. Én meg már barnulok, mint az állat, komolyan, árnyékban is, föld alatt is, mindenhol. Nyár ez, öcsém, és kicsit sem zavar, hogy áprilisban. Októberig legyen ilyen idő, aztán jóvan.

Elöl már lecsűrtem a füvet, egyből pofásabb is lett a kert, fönt még sajnos nem sikerült, és mivel a hétvégén Pécsre megyünk a kis vadonjáróval, ezért ez csak jövő héten fog menni, de addig legfeljebb majd rászólok a fűre, hogy nőjön lassabban. Szokott működni. Nem röhög.

A kertrendezés nem lesz olyan vészes, mert fönt is összeszedegettem már a tavaly elhullott leveleket meg ilyeneket, veteményes idén végre nem lesz, tehát fönn locsolnom sem kell, halleluja. Elég lesz a lenti színes salátákat levizelni időnként. De őszintén - ha az ajtóm előtt kezdődne a kibaszott sivatag, én akkor is boldog lennék.

Ja igen, a sivatagról jut eszembe, akarok kaktuszokat. Sok kaktuszt. Kis kaktuszt, nagy kaktuszt, közepes kaktuszt. Szeretem a kaktuszokat. Jól tükrözik a személyiségemet, és pont annyira igényesek, mint én. Gyerekkoromban a házban, ahol tizenhat évig éltem, voltak kaktuszok, és én nagyon szerettem őket. Szóval van benne nosztalgia is, de nem csak az. Meg kéne pálma is. Ne kelljen elmagyaráznom. Homok, kaktusz, pálma, érted, na.

Ma egyébként a legizgalmasabb kalandom az volt, hogy mikor reggel kimentem súlyzózni, egyszer csak érzem ám a fészerben, hogy kurva büdös van. Az az igazi dögszag, ismerem jól, éltem már eleget vidéken. Kezdek reménykedni, hogy esetleg egér, vakond, denevér szorult be valahová és kezdett el oszlani (mi a szar lehet még errefelé ilyen kisebb izé?), de aztán egyre kevésbé reménykedtem, mert nagyon büdös volt, viszont az istennek se találtam sehol a dögöt a fészerben. Aztán megyek föl a hátsó kertbe, lesek be a fészer teteje alá, hát bazmeg, valami kóbor macska éppen az én fészertetőm alá feküdt be megdögleni hogy rohadt volna el még a kurva anyjában. Ráadásul ott észre sem vettem volna, ha nem kezd el szaglani. Na, hányinger legyűr, veszem a gereblyét, hogy majd kikotrom, aztán lapátra vele és irány az én saját szelektív szemétgyűjtőm, az árokpart. De már oda volt tapadva a földhöz erősen. Na, káromkodtam egy cifrát, hoztam a lapátot, egy kisebb földkupaccal együtt fölstócoltam rá, aztán minden erőmet megfeszítve levittem az árokpartra és kilőttem mint egy katapult. Hát mit mondjak, közben azért a reggelim kíváncsiskodott erősen, szerette volna megnézni az is a döglött macskát, meg a kis vadonjáró is persze, de azt a nyüvektől meg kukacoktól hemzsegő, már erősen szivacsosra rohadt, felpüffedt lovecrafti izét inkább nem mutattam meg se a gyerekemnek, se a reggelimnek.

Elég ha én láttam. A rókáknak egyébként így is teljesen jól meg fog felelni, széthordják azok egy perc alatt.

Na, ennyi izgalommal be is értem mára, most hogy teljesen enyém a házam, lesz éppen elég dolgom minden nap. De nem panaszkodom. Imádom, hogy nyár van és kint lehetek, amikor csak itthon vagyok. Dehogy panaszkodom.

Csak akartam hogy tudd, én sosem unatkozom, érted?

Edzésnapló 15.

Tavasz nyár van és kemény edzések öcsém.

Ez önmagában kurva jó, már hogy tavasz nyár van. Ki lehet menni reggel egyszál faszban pólóban edzeni (na jó, még gatyát is szoktam húzni néha), és lehet izzadni rendesen, és ettől mindig úgy érzem, hogy keményebben edzek. Tudod, az az érzés, amikor lihegsz, a füledben dübörög a vér, a kezeden csorog az izzadtság, és erősebben kell markolni a rudat, ha nem akarod, hogy csússzon - le sem tagadhatnám, hogy nyári gyerek vagyok, de én ezt kibaszottul élvezem.

Továbbra is megy az erőedzés, nyomatom mellé a tömegnövelőt meg a kreatint rendesen, vastagodok is tőle, mint a kurvaélet. (Lassan tényleg szálkásíthatnék már a csajom legnagyobb örömére). A használt súlyokat folyamatosan emelem, nincs megállás, kurvára szeretném a következő pár hétben kinyomni a kilóötvenet fekve, a guggolást felvinni százig, a deadliftet meg százharmincig. Ebben a kettőben még mindig le vagyok maradva az erőszintemhez képest, de fokozatosan, folyamatosan haladok egyre feljebb és feljebb. Nem sietek sehová. Úgyis elérem minden célomat idővel az életben.

Tudod, csak nem kapkodni. Semmiben sem, soha. (Ha eleget mondogatom magamnak, csak elhiszem végül, ugye?)

A három nagy gyakorlat mellett húzódzkodok (most éppen nyolcakat húzok a gyűrűn, kíváncsi vagyok ebben meddig fogok fejlődni), meg mellre vétel és nyomást csinálok a 24 kilós kettlebellel. Szintén nyolcakat. Egy ideig súlyzóval csináltam a katonai nyomást, de a vállam nem szerette annyira, a fekvenyomásnál ezt éreztem is, meg a kettlebell nagyobb mozgástartományban dolgoztat, ráadásul nem kell annyit pakolászni a tárcsákat. És nem baj, ha nem terhelem agyon a vállaimat, kapnak eleget a fekvenyomással azok a szerencsétlenek.

Ami egy új gyakorlat, az a szűken nyomás a heti két fekvenyomónapon. Gondoltam, ha már fekvenyomok, és úgyis erőedzés, nem fog ártani a mellizmaimnak meg a tricepszemnek egy kis kiegészítés. Hát eddig nagyon bejött. A tricepszem nőtt tőle, és nagyon jó gyakorlat levezetésnek a fekvenyomás után. Azt hiszem, megtartom. A minimalizmusba belefér. Most nyolcvanöt kilóval csinálom, és nyolcakat nyomok bele. Ezt nem akarom erőedzésként tolni, úgyhogy maradok ennél az ismétlésszámnál.

Ezen kívül még hasazok, meg ugrókötelezek (úgy látom a vádlim szereti), illetve püfölöm a zsákot. Kardiónak meg bejön a fűnyírás is, már most el vagyok vele maradva, de lassan már nem halogathatom tovább, mert benövi a házamat a fű. A bringámat is le fogom porolni, illetve pár reggeli úszás is be fog figyelni (annyira imádom), és persze a nagy séták a nyári hajnalokon, a vadonban...

Kinéztem egy bunyós helyet nem messze a csajomtól, meg fogom nézni, ha másért nem, a nyálcsorgatásért. Annyira nem tudom még, hogy hogyan fog alakulni az életem a közeljövőben, hogy már nem is fogadok meg semmit. Annyi a lényeg, hogy van boksz. Többet nem is mondok róla, majd lesz, ahogy lesz.

Most pedig menj és gyúrjál vazze, mert nemsokára itt a strandszezon és szeretném ha ki lennél pöccintve a nyárra, öcsém.



Farkasszemet nézni Istennel

Borzasztóan meg kell becsülni azokat a pillanatokat, amikor Isten éppen veled foglalkozik. Amikor csak veled foglalkozik. És mielőtt még megkérdeznéd, azt kurvára észre fogod venni, amikor ez van.

Kevés szarabb dolog van annál a világon. Kevés nagyobb ajándék van annál a világon. Mert érted, nagyban éled a kis szaros életed, tele ezernyi hazugsággal, kamuval, balfaszkodással, hibával, próbálkozással, elbaszott álmokkal, kielégítetlen vágyakkal, beteljesítetlen ígéretekkel; elvagy mint a befőtt, melengeted a valagad a langyos, telehugyozott kis medencédben, marhára elvagy magaddal, még talán boldognak is hiszed magad (de legalábbis elégedettnek), de semmiképpen sem gondolod, hogy bármin is változtatnod kéne, mert hát "mással másnak sem jobb, ugye, öregem?" (Persze, néha azért mersz álmodozni, de gyorsan el is hessegeted magadtól az álmokat, mert az álmodozás a házasság az élet megrontója.)

Aztán történik valami, vagy jön az a fasz, és felfordul az életed, kiborulsz a fotelból, és lefejeled a padlót. Egy pillanatig csak nézel, hogy most mi a fasz van, meg jé, eddig nem is tűnt föl, hogy ennyi szarság van itt a padlón, hogyhogy ezt nem láttam eddig?

Hogyhogy nem láttam eddig?

Ilyenkor van az, hogy Istennek elege lesz abból, hogy ekkora balfasz vagy, és lekúr egyet. Akkorát, hogy padlót fogsz. És neked most rossz lesz. Nem csak felállni lesz rossz a padlóról. Körülnézni, és látni lesz rossz. Megérteni lesz rossz, de pokolira. Mert onnan, ahol eddig tenyésztél, kurvára nem láthattad ám, hogy mi van körülötted. (Hogy mi van benned.) A kis pici, otthonosan berendezett komfortzónád immár a múlté, és nem, Isten most gonoszat játszik, nem fogja neked visszaadni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Emiatt kár is siránkoznod, bár úgyis fogsz. Nem mész vele semmire. De azért csak szenvedj bazmeg, annál biztosabb, hogy Isten eléri veled a célját.

Mi szokott ilyenkor történni?

Hát először is a döbbenet. Aztán a kétségbeesés. Aztán a rimánkodás, szenvedés, ruhamegszaggatás, rohangálás, végül, mivel az istennek sem történik semmi, a menekülés. Piába, kábszerbe, munkába, még egy gyerekbe, családi házba, anyukához, apukához, más vallásba, haverokhoz, külföldre, Caminóra, befelé, kifelé, felfelé, lefelé, akárhová, csak elbújni végre Isten szeme elől, mert az a rohadék nem csinál semmit nem szól semmit csak néz, néz, néz, csak bámul és én ezt nem bírom már nem bírom nem bírom tovább



DURR






Megvagy még? Te élsz még? Örülök. Most el akarom mondani, hogy lehet másképpen is. Fölállsz a kurva földről, szépen kihúzod magad, és a szemébe nézel. Farkasszemet nézel Istennel. A saját képmására teremtett, egyáltalán nem kell a földre vetned magad és fetrengeni, mint a giliszta. Éppen most álltál fel onnan, emlékszel? Legyél rá büszke. Legyél boldog, hogy odafigyel rád. Nézz a szemébe, és tárd fel neki a lelked. Így is, úgy is belelát, csak így nem olyan érzés, mintha megerőszakolnának, hanem olyan, mintha te akarnád, hogy megtörténjen. Mutass meg neki mindent. Egyből látni fogod, mik azok a dolgok, amik miatt lebaszott egyet. Időbe fog telni, de erre ne sajnáld az időt. Marhára szar lesz, ezt elárulom. A legrosszabb érzés a világon. Olyan lesz, mint meghalni. Ez is történik veled éppen. A régi önmagad meghal, és megszületik az új. Ez az újjászületés, bingó! Erről pofázott annyit a haversrác, megvan még? Jó.

Akkor szenvedd végig, amíg Isten végignéz rajtad, amíg átvilágítja a lelkedet. Csak ne rántsd el a tekinteted, ha már eddig eljutottál, túl vagy a nehezén, hidd el. Mire végez veled, azt is tudni fogod, hogy mit kell tenned. Általában kurva egyszerű: változtass azon, ami eddig volt, ennyi a történet lényege.

Azt még el akarom mondani neked, hogy Isten miért is vágott pofán. Isten azért vágott téged pofán, mert szeret téged. És akit szeretünk, attól nem tűrjük el sokáig, hogy ne legyen végtelenül boldog. Mindent meg akarunk tenni a boldogságáért. És mindent meg is tehetünk, kivéve egyetlen dolgot: helyette nem lehetünk boldogok. Neki magának kell azzá válnia. És ha azt látjuk hogy beszorult, és vergődik, szeretne szabadulni, de nem megy? Akkor lökünk rajta egyet. Méghozzá nagyot, hogy biztosan kiszabaduljon. Hogy biztosan felébredjen. Ja, hogy közben néha eltöri a csontját is? Nem nagy ár a szabadságért és a boldogságért. A régi keresztények gyakran bele is haltak. Nekünk már nem kell, mi szabadabban élhetünk, hála Istennek.

Hát éljünk.

Merjünk élni.

Néhány perc zen

Végre itt a jó idő, és egyből nyár. Fasza. Jólesett ma délután kiülni a lépcsőre egy kávéval, és bámulni a napsütötte völgyet, meg szemben az egyre zöldebb hegyet. Nyugi volt. Persze itt mindig nyugi van.

Újabban a lépcső teteje a kedvenc helyem. Nagyjából azóta, amióta megismertem a csajomat. Igazából nem is az én helyem, hanem a mi helyünk. Még nem is volt itt, de már olvasott róla, és egyből megszerette. Aztán amikor először volt itt, nálam, rögtön leültünk oda, és éppen olyan volt, mint amilyennek elképzeltük. Hát mégis vannak ilyen dolgok. Amíg nem ismertem, nem hittem benne. Amíg nem ismertem...

Pár hete végre megint rendszeresen meditálok. Csak úgy hívom magamban, hogy néhány perc zen, mert a meditáció szót nem szeretem. Latinul elmélkedést jelent, és én ilyenkor nem azt csinálom. Pont az a cél, hogy ne azt csináljam.

A zazen az már jobb kifejezés, csak azt meg nem érti senki. Pedig csak annyit jelent, ülő zen. És a lényege ennyi, semmi több. Leülök pár percre, és nyugton vagyok. Muszáj, hogy legyen időm és lehetőségem arra, hogy mindennap leüljek pár percre, és nyugton legyek. Ez nagyon fontos. Ha ez nincs meg, akkor a végén úgy száll el az életem az orrom előtt, hogy észre sem veszem.

Egy pár perces elmélyülés kell mindennap. Lehetőleg napi kétszer, egyszer a nap elején, és egyszer a nap végén. Mind a kettő eléggé fontos, és mind a kettő más okból. A nap elején nem árt, ha az ember összeszedetten vág bele a dolgokba, a nap végén pedig le kell nyugodni. Mindig. Ha nem nyugszol le, akkor egy ideig bírhatod, de aztán fölzabál az a sok feszültség, amit olyan szorgalmasan gyűjtögetsz.

Annyi az egész, hogy kiválasztasz egy helyet, ami valami okból különleges, és megnyugtat. Nekem ez a lépcső teteje. Odaülök, lecsukom a szemem, és kitakarítom azt a sok bizbaszt a fejemből. Úgy a legkönnyebb, ha a légzésemre figyelek, erősen. Egy idő után - persze ezt is, mint mindent, gyakorolni kell - elhallgat a sok kósza gondolat, a sok érzés, eltűnik minden, ami nyugtalanít, zavar, felkavar, baszogat, és akkor nyugi van.

Na, ebben a nyugiban kell elidőzni kicsit.

Néha többet.

Az a lényeg, hogy ez egy olyan hely, ahová nem ér el semmi, ami rossz, ami bánt, ami árt, ami fájdalmat, szenvedést okoz. Itt mindig nyugi van. Béke van. Csönd van. Szeretet van.

Nem mindig jön össze könnyen, de nem szabad görcsösen erőltetni. Néha egyáltalán nem jön össze. Mostanában annyi minden basztat, hogy sokszor hagyom is inkább a fenébe, és csak ülök. A lényeg ebben is a rendszeresség. Mindennap leülni kicsit, és nyugton lenni. Ez a hosszú, egészséges élet egyik titka. És nem, ez sem garantálja azt, hogy másnap nem loccsantja ki az agyad egy kamion lökhárítója, de legalább ma tedd meg azt, amit csak megtehetsz azért, hogy holnap is érdemes legyen fölébredni és kimászni az ágyból.

És ehhez nem kell hinni semmiben, ez nem vallás, ez a zen dolog, ez tényleg csak ennyi: üres tudattal üldögélsz egy kicsit minden nap. Nincs hova elérni vele, és nincs mit megvalósítani. Ennek nincsen célja. Emögött nincsen semmi titok. Ez tényleg csak ennyi: üres tudattal üldögélsz egy kicsit minden nap.

Néhány perc az életedből, és cserébe nyugi van. Sokan pénzt is fizetnének ezért, nem is keveset. Nekem meg ott van, ott van a lépcső tetején.

Szerencsés egy fasz vagyok én.

Küzdünk, vazze?

Kitartó olvasóim tudják jól, hogy szeretem a küzdősportokat.

Kitartó olvasóim ezen felül azt is tudják, hogy nagyon szeretnék már bunyózni menni, viszont az istennek sem jutok el sehová. Úgyhogy mivel még mindig nem jutottam el sehová, így nyugodtan sorra vehetem azokat a küzdősportokat/harcművészeteket, amik érdekelnek, és elmesélhetem, hogy hova miért nem jutottam el mindeddig.

Nagyon geek, nagyon hosszú, és nagyon felesleges szövegelés következik, úgyhogy akit nem érdekel, az bekaphatja.

A legjobb hely, ahol a különböző harcművészeti/küzdősport stílusok össze vannak gyűjtve egy helyre, az a Budomagazin. Ha valaki ki akarja találni, hogy mit is csinálna szívesen, itt mindent megtalál, amivel foglalkozni érdemes. Ha az egyes stílusnevek nem mondanak semmit elsőre, az sem baj, mert arra van a Youtube, öcsém. Fogod magad, odadzsalsz, beírod a stílus nevét és szemezgetsz kicsit a videók között. Nem leszel nagymester, de pár videó után azért lesz egy elképzelésed arról, hogy mi a fasz is van itt tulajdonképpen.

A józan észt és a kritikus gondolkodást azért érdemes megtartani, és nem elhagyni útközben két videó között. Csodák nincsenek. Ami működik, az azért működik, mert valaki kurva sok időt és energiát belerakott, és a megfelelő módon gyakorolt. Aki jó, aki hatékony, az azért jó és azért hatékony, mert sokat gyakorolt, sokat és megfelelő módon. Egyik sem mellékes. A boksz rohadtul hatékony, de két hét alatt nem sokat fogsz megtanulni. Az aikido meg nem hatékony, akkor sem, ha ötven évig csiszolod a technikáidat. Nagyon szép mozgásod lesz, és (csaknem) tökéletesek lesznek a technikáid, de nem leszel hatékony.

Minden ember mozgása egyforma. Ez van, egy fajba tartozunk mind. Ezen felül igenis létezik egy legoptimálisabb mód arra, ahogyan ütni, rúgi, dobni, birkózni érdemes. Ezt tudomásul kell venni. Azt is tudomásul kell venni, hogy vannak, akik erre az optimálisra törekszenek, és vannak, akik nem. Ezt a két bagázst ne keverjük sohasem, mert abból kizárólag értelmetlen viták lesznek, más semmi.

Az előbbi csoport a küzdősportolók, ahol az optimalizálás célja a versenyszabályoknak való minél tökéletesebb megfelelés (és ezáltal a győzelem), a másik csoport pedig (nagyjából) a harcművészek, akik egy hagyományt követnek, és ahhoz igazodnak. A küzdősportok változnak idővel, csiszolódnak, finomodnak, a versenyzők mindig a győzelemre törekszenek, ezért mindig egyre jobbnak és jobbnak kell lenniük. A fejlődés persze időnként óhatatlanul körkörös, önmagába visszatérő, de legalább folyamatos, és az adott stílus mindaddig életben van, amíg van, aki fejleszti. A harcművészetek pedig igyekeznek minél hűebbek maradni az alapító, vagy alapítók tanításaihoz, és semmin sem változtatni, még akkor sem, ha a körülmények ezt egyébként indokolnák.

Ez sokszor persze nem baj, például ha kardvívást tanul az ember, akkor rendszerint leszarja, hogy ma már senki sem hord kardot, érdekli a gyakorlás, a tradíció, meg a mozgásforma, gyakorol, és kész. Ez rendben is van. A gond inkább a pusztakezes stílusokkal van, ahol a harcművészek nem szeretik tudomásul venni, hogy a küzdősportolók bizony jóval előttük járnak az adott mozgásforma felfedezésében, tökéletesítésében és hatékony alkalmazásában.

Például a kung-fu egy nagyon régi és nagyon gazdag harcművészeti tradíció, de a sanda (vagy sanshou) stílust leszámítva egészségmegőrző mozgásművészeten túl nem sok értelme van. Egészen biztosan nem alkalmas manapság már pusztakezes harcra, még ha valaha annak szánták is. Ugyanez igaz a legtöbb tradicionális harcművészetre. És ezzel sincsen semmi baj, amíg valaki tudja ezt. Ha nem tudja, és azt hiszi, hogy ez ér annyit, mint mondjuk a thai-box, na akkor vannak bajok. Főleg ha elkezd emberkedni valakivel, aki tud verekedni. (Általában egyébként az a nagy helyzet, hogyha egy harcművészet működik, akkor az azért van, mert pofátlanul lenyúlta egy, vagy több küzdősport technikáit, és hajlandó keményen edzeni is azokat, például a kyokushin karate tipikusan ilyen, vagy a kempo).

Na, és most elmesélem mi a helyzet az egyes stílusokkal, amik érdekelnek/érdekeltek:

Aikido - ezt csináltam pár évig. Kurva nehezek voltak a technikák, és az esetek nagy részében az égvilágon semmi értelmük sem volt. Gyakorolni nagyon jó, a hangulata a stílusnak nagyon jó, de a harchoz semmi köze. Nem verekedésre való, hanem mozgásművészet. Ha valakit ez nem zavar, akár élete végéig elgyakorolgathatja. Lehet, hogyha megöregszem még visszatérek rá, bár a nagy szertartásossága idegesít.

Eskrima - kések és botok, öregem! Na, erre aztán feláll minden violence geek cerka pöcse. A baj vele csak az, hogy igazából szintén mozgásművészet, mert nem akarhatod komolyan megtanulni, hogyan kell valakit késsel felaprítani, és kiszürcsölni az artériáiból kispriccelő vért. Mondom nem, nem akarhatod ezt komolyan. Meg azt sem, hogyan kell valakit bottal agyonverni. De ha csak érdekel a mozgásforma, szintén akármeddig gyakorolhatod, ráadásul tényleg jó reflexeket fejleszt, de ezzel sem leszel a kocsma bajnoka. Sebaj, a börtöné még lehetsz.

Ju-jitsu - ennek van félmilliárd alstílusa, de tanulsága csak egy: amit a szamurájok valaha volt pusztakezes stílusából érdemes volt megőrizni, az megvan a judoban és az aikidoban. Minden más csak parasztvakítás.

Judo - ezt toltam az egyetemen. Nagyon szerettem a tanítási módszereit, meg a technikáit, mert egyszerű, hatékony és letisztult. Ha lenne Magyarországon rekreációs judo, most is ezt tolnám, de sajnos itt senki sem foglalkozik kezdő felnőttekkel, csak a versenyeket tolják ezerrel. Nagy kár, mert szerintem igény lenne rá bőven. Szóval ez nekem felejtős.

Karate - ami ér valamit, az megvan a kick-boxban vagy a thai-boxban. A többi kamu, időtöltésnek kiváló, de felnőttként már olyan hülyén érezném magam, ahogyan pizsamában ütöm a levegőt gyilkos indulattal, és lelkesen ordítok a sensei-nek. Na jó, tudod mit? Így visszagondolva ez tizenévesen is röhejes volt.

Kempo - hát, őszintén, olyan mint a karate. Ami jó benne az megvan máshol, csak ott jobb. Igazából amitől agyfaszt kaptam a magyar kempóban, az a teljes ideológiai zűrzavar ami a technikákat meg az egész szellemiséget illeti. Egy nagy katyvasz az egész, és egy magamfajta minimalistát ez határozottan idegesít.

Kendo - na ez keményebb annál, mint amilyennek látszik. Testedzésnek kiváló. Be fogsz szarni, ahogyan teljesvértben ugrabugrálsz vagy két órát. De végeredményben komolykodós bohóckodás egy bambuszkarddal. Plusz olyan ideológiai körítés, hogy csak na. Harcos szellem a faszom. Egy fakarddal hadonászol, bazmeg, mondták már?

Tai chi - ha csak úgy sétálgatsz és odafigyelsz a légzésedre az nagyjából ugyanennyire hasznos, és az ráadásul ingyen van. Ha már a séta meg a légzés se megy, hát, na jó, akkor elmehetsz tájcsízni. Kipróbáltam, de alapvetően kiráz tőle a hideg. És ha nézel videókat, azok a rózsaszín selyemruhák...kész.

Thai-boksz - a legkeményebb ütő-rugó stílus. De tényleg. Ezzel még az öregistent is elpicsázod, haver. Csak éppen az a baj, hogy olyan jól működik, hogy ha nem figyelsz, börtönbe kerülsz ha véletlenül megölsz valakit. Nekem csak az a bajom vele, hogyha nem akarsz versenyezni, sok értelme nincs annak, ha szarrá vereted magad szórakozásból. Ja, és a kisvárosban nincs, különben ezt is tolnám.

Birkózás - gyerekként kellett volna elkezdenem, bazmeg. Akkor most is nyomathatnám. Felnőttként birkózzál a kutyáddal. Na de majd a kis vadonjáró. Neki tetszik. Egyébként ez egy kurva jó és hatékony stílus, a judo nyugati (méltó) párja.

Brazil jiu-jitsu - hát most ez a námber van. Végül annyi bajom volt vele, hogy kurva drága, és a kisvárosban nincs, időm meg még nincs arra, hogy a nagyvárosba nyomuljak földön fetrengeni. Mit mondjak erről a stílusról? Földharcban magasan a legjobb. A ketrecharc alapja, de bárhogy is hypeolják, ez csak a birkózás egy formája, nem arra való, hogy ezzel verd le a szemtelen tahókat. Ha megtanulod, csomót kötsz vele még az ördögre is. Én azt mondom, hogy ennek a stílusnak az alapjait mindenkinek érdemes megtanulnia, akit bámilyen szinten is érdekel a pusztakezes harc, vagy az önvédelem.

Defendo/krav maga - ezeket csináltam egy darabig. Hát, a semminél gondolom jobb, de azért nem élesben kéne kipróbálni milyen az, ha valaki teljes erejéből lebasz egyet, vagy a földhöz kúr, vagy megvág egy késsel. Inkább edzésen jobb túlesni ezeken a dolgokon (kivéve a kést), és erre azért a küzdősport jobb. Ha meg akarod védeni magad az utcán öcsém, menjél fullkontaktba bunyózni. Kés elől meg szaladj el, baszod.

MMA (magyarul ketrecharc) - ez nem egy stílus bazmeg, ez egy szabályrendszer. Ha MMA-zni akarsz tudnod kell bokszolni, thai-bokszolni, birkózni, brazil-jitsuzni. Mindezt elég magas szinten, ha sokáig életben is akarsz maradni. Sok szerencsét hozzá. Én azért már nem állnék neki. Csak akkor nyomatnám komolyan ha ebből akarnék élni. Hobbiszintű űzésében nem nagyon hiszek, arra ott a brazil-jitsu.

Kick-boksz - éppen mint a thai-box, öcsém, csak lájtosabban, bár ezt edzője válogatja. Itt hagyományosan foglalkoznak hobbisportolókkal is, ami királyság. ÉS van a kisvárosban. Egyik nagy esélyes, ha végre eljutok edzésre.

Boksz - nem akarok úgy meghalni, hogy sosem bokszoltam. Egyszerűen nem akarok. Ennél kifinomultabb, minimalistább stílus nincs a világon és nem is lesz. Állandóan lehúzzák mindenhol, mert ugye ott a jóval hatékonyabb thai-boksz, meg a birkózás, meg a brazil-jitsu, és mivanhamegrúg, mivanhamegdob, mivanhaleszorít, satöbbi. De a bokszoló válasza erre csak az kell, hogy legyen, hogy akkor lebaszok neki egy akkorát, hogy kiloccsanjon az agya. És ebben az egyszerű szépségben rejlik a boksz vonzereje. (És ez a másik olyan stílus, amit muszáj legalább alapszinten megtanulnod, ha érdekel az igazi bunyó, bármilyen szinten).

Sambo - az orosz MMA, erről írtam már korábban. De asszem előbb választanám a brazil-jitsut, mint ezt. Ráadásul oroszok, vaze. Akkor már inkább a brazilok. De leginkább egyik se.

Na ennyi bazmeg. Vannak még ezrével stílusok a világon, beleértve a magyar barantát (ROTFL) de azok sosem érdekeltek. Ezek azok, amikkel érdemes volt foglalkozni. Egyszer a bokszban valamelyikben úgyis kurva jó leszek.

Egyszer.

28. zen történet

Egyszer egy háborúban egy tábornok elhatározta, hogy megkeresi és megtámadja az ellenség utolsó rejtőző seregét. Az ő csapatai voltak túlerőben, ezt tudta. Biztos volt tehát a győzelmében, de emberei tele voltak félelmekkel és kétségekkel.
Útban a csatatérre egy szentélyhez értek. Miután imádkozott a katonáival együtt, elővett egy érmét, a magasba tartotta, és azt mondta:
- Most fel fogom dobni ezt az érmét. Ha fej, nyerni fogunk. Ha írás, elvesztjük a csatát. A sors most felfedi magát!
Feldobta az érmét a levegőbe. Emberei szorongva figyelték, amint leesik. Amikor az érme földet ért, mind izgatottan hajoltak fölé. Fej volt. A katonák megörültek és mind biztosak voltak az ellenség feletti győzelemben. A tábornok és serege meg is nyerték a csatát. A győzelem után egy hadnagy megjegyezte a tábornoknak:
- Hát igen, senki sem változtathatja meg a végzetet!
- Pontosan, senki sem változtathatja meg a végzetet - bólintott mosolyogva a tábornok, és megmutatta a hadnagynak az érmét.
Mindkét oldalán fej volt.

Kalandok a vadonban 8.

Na, most hogy jön a jó idő végre újra elkezdődnek az izgalmasnál izgalmasabb kalandjaim a vadonban. Kezdetnek megjöttek a fecskék (tegnap, just for the record), és itt ordibálnak a tető alatt egész nap. De jó is nekik, csak fészket kell építeniük, meg enniük, meg kisfecskéket gyártani egész nap. Egy ilyen hónap hét nekem is kéne már nagyon, ráadásul az én fészkem már meg is van.

Na jó, éjjel a fecskék is alszanak, szerencséjükre, különben már fecskebőr kabátban járnék hesszelni.

A hangyák is kurvára serényen nekikezdtek annak, hogy elhordják a házamat, ezt a játékot minden évben elkezdik velem, eddig még mindig én nyertem. A ház ugyan mintha évről-évre alacsonyabb lenne, de lehet hogy csak én növök a sok koksztól. Azt hiszem, a csajom ajánlására idén a gyilkos vegyszerek helyett a mézeskalácsház-taktikához folyamodom, és halálra zabáltatom őket sütőporral. Ha működik, nagyon jó, ha nem, akkor marad a vegyszar.

A kertrendezést azt hiszem lángszóróval fogom megoldani, esetleg napalmmal, ha van leárazva a tecsóban, mert van néhány rossz emlékű növény, amiket (akiket?) élvezettel gyilkolnék meg a lehető legbrutálisabban. A fű versenyt nő a szakállammal, és szinte látom a kéjes vigyorgást a fűcsomók arcán, ami addig le sem fog hervadni, amíg elő nem hozom a fűnyírót. Márpedig egy hétig még tuti nem fogom előhozni a fűnyírót, mert lusta vagyok mint a geci van egy csomó más dolgom.

Végre úgy fog kinézni a kert, ahogyan én szeretném annak értelme van, nem pedig csak egy csomó növény ötletszerűen összevissza baszkodva mindenhol, ahol éppen beleesett egy ásott lyukba és ráömlött egy vödör víz és elkezdett nőni.

És olyan jó érzés szokni a gondolatot, hogy nem én vagyok a hülye alkalmatlan pancser. Olyan, de olyan jó, hogy végre rendet rakhatok a kertemben.

Mert ahogyan a kertben rendet rakok, és minden a helyére kerül, úgy fog szépen lassan a helyére kerülni bennem is minden, bár most szívesen mennék vissza ősemberbe, hogy levadásszak néhány kardfogú tigrist, de legalábbis megpróbáljam, aztán rémült ordítással meneküljek el előlük az első magasabb fára.

Egyelőre még időhiányban szenvedek, ami egészen rendkívüli, mert nem is csinálok semmit. Mindig a minimalizmus híve voltam, a kertrendezésben is, és most majd meglátom végre, hogy ez mennyire fog menni. Érted, csak a füvet kelljen nyírni, na jó, helyenként gazolni, meg visszavágni, de olyan növények kellenek amik egyébként csak nőnek, nőnek maguktól, és nem kell velük bonszájosat játszani, meg oltogatni, meg metszegetni, meg nyesegetni, meg (most képzelj még ide néhány random kertészeti szakkifejezést).

Na. Most meg kell nyugodnom. Itt a tavasz, már itt is marad, nem megy el sehová, minden a legnagyobb rendben van. A feketerigók még mindig ketrecharcolnak a kertben, de vége lesz annak is. Nyugi van. És lesz mindenre elég időm. A lényeg a nyugalom.

Bazmeg, kell már az a nyugány, meg egy láda hideg sör.

És tavasz

Aztán egyszercsak zöld lett minden, de már megint nem vettem észre, hogy mikor. Azt hiszem rohanok, mindig csak rohanok, és nem állok meg eleget körülnézni. Lemaradok pillanatokról. De még jó, hogy néha észbekapok, hogy jaj, megint lemaradtam egy pillanatról.

A legrosszabb az volna, ha már nem is jutna el a tudatomig, hogy valami fontos nem jutott el a tudatomig.

A cél az volna, hogy minden egyes napon ott legyek, ahol vagyok, akkor, amikor éppen ott vagyok. Kurva nehéz. Annyi dolog van. Annyi mindent lehet csinálni, annyifelé kéne szakadni, annyi életet lehetne élni, annyi de annyi élményt ki lehetne facsarni egyetlen napból - hogy az ember inkább hagyja a francba az egészet, és bekábul. Belekábul a világba, elengedi magát, mert a kormányt képtelenség állandóan keményen tartani, és lassan elernyed teljesen. Néha még felriad, hogy a hajó talán mégsem arra sodródik, mint ő szeretné, aztán egy idő után már nem is lesz fontos. Élmények mindenhol várnak.

Mindannyian elindultunk egyszer valamiért. De amikor már elég időt töltöttünk el a világba belekábultan, ez a valami egyre kevésbé lesz fontos. Végül teljesen elfelejtjük. Azt hiszem, a halál előtt közvetlenül még bevillan, egyszer, egyetlen egyszer, élesen és krisztálytisztán, és akkor az ember rádöbben, hogy ez volt az, ezt kereste, ezt veszítette el, és most már lehetősége sincsen arra, hogy visszaszerezze. És felkiált, még egyszer utoljára összeszorítja az izmait tehetetlen kétségbeesésében, aztán elernyed, és megadja magát a halálnak.

Veszített.

Aztán meg lehet halni másképpen is. Úgy, hogy az ember mindvégig tudatában van annak, mi a szart is keres itt a világban. És mert tudja, időben megtalálja. Egyáltalán nem olyan bonyolult dolog ám az élet. A boldogság sem bonyolult. És éppen azért, amiért egyszerű, szinte a végtelenségig bonyolítható. Könnyű belegabalyodni. Könnyű eltévedni.

A tavasz idén sokat késett, ezért nem figyeltem eléggé arra, hogy pontosan mikor is érkezett meg. Az is lehet persze, hogy nem volt egyetlen olyan pillanat, amikor megérkezett. Hanem meglátni láttam meg hirtelen. De a lényeg, hogy már zöld minden, a fű is nő a kurva anyját, a madarak lelkesen bunyóznak a kertben, én meg sapka nélkül járok ki edzeni, és a súlyzótárcsák végre nincsenek egymáshoz fagyva.

Jó is a tavasz.

Most ugyan éppen szakad az eső, de nem baj. Fűteni már nem fűtök, ahhoz már nincs elég hideg. És rengeteget leszek kinn, végre. Edzek, zsákot püfölök, baszargok a kertben, sétálgatok, lehozom az asztalt előre a ház elé, és itt fogok dolgozni kint a teraszon. Aztán pedig jön az én időm.

Mert azért ne felejtsük el, hogy bár imádom a tavaszt, a legszebb tavasz is csak olyan, mint az előjáték a kemény dugás előtt. És a legjobb előjáték is csak előjáték, mert ami az igazi, az utána jön.

A nyár, öcsém, a nyár.

Ez a világ csak híd

Na most kurvára az a nagy helyzet, hogy éppen két világ, két élet között lebegek, kicsit olyan, mintha belőlem is kettő akarna lenni, de nem, már nem, már mindig ugyanaz vagyok, csak a helyzet kettő, a világ kettő, a család kettő. Még egy jó darabig.

Nem mondom, hogy nem tesz próbára. Nem az erőmet, abban már megingathatatlan vagyok, hanem az énemet, aki már az akarna lenni, akinek mindig is megálmodta magát. Azzal együtt, akivel mindig is álmodta magát. Ez így nehéz szokott lenni, elvégre ez kell mindenkinek, és hányan élik azt az életet, amit megálmodtak maguknak? Csak hogy tudd, Ő már megvan. Én is megvagyok. Akkor mi lehet a gond?

Csak az, hogy az egyik életem ugyan még velem van, de már távolodik, a másik pedig még nem az enyém, és talán nem lesz az enyém sohasem. Benne van a pakliban. A régit most már mindenképpen elveszítem, mert az a híd lángol, recseg, ropog és porlad, az újat pedig nem egyedül építem, mert hidat nem lehet egyedül építeni, az mindig két partot köt össze, és ha az egyik part lakói végül nem akarják...

...a hídcsonk megmarad, de csak a semmibe vezet. Megmarad örökre. Csak a túlsó parton nem várja már senki, míg odaér.

Emlékszem, itt a kisvárosban milyen sokáig megvolt a hídcsonk, egy híd emléke, amit a második nagy háborúban bombáztak szét, és amit évtizedekig nem épített újjá a két part, mert nem akartak összetartozni. Aztán mégis felépült. Most megvan a híd, de elveszett a varázslat, amit a befejezetlen, szétrombolt csonk jelentett. Olyan jó volt ott a végében lábat lógatni a szédítő mélység fölött, és álmodozni arról, hogy valójában hová is vezet egy híd, ami a semmiben ér véget.

Tudom, hogy vannak partok, amiket nem kell összekötni. És tudom, hogy vannak hidak, amiket föl kell égetni a picsába. Olyanok is vannak, amik jobb, ha megmaradnak csonknak. A lényeg, hogy ne felejtsük el soha, hogy volt ilyen is. Ebből tanulunk. És néha a gyönyörűen felépített hidunk összeomlik. Összeomlik még akkor is, ha a legjobb szándékkal, a legjobb tudásunk szerint építettük, és egész életünkben csak szépítettük, csinosítottuk, erősítettük.

Sőt, végül mindig, minden híd összeomlik, azt hiszem. Az örökkévalóságnak ezen a világon még semmit sem építettek.

De addig, addig a néhány évig, ami még visszavan az életből, addig újra és újra nekilátunk, hogy összekössük azt a két partot. Valamelyiket. Bármelyiket. Mert hisszük, hogy érdemes. Tudni nem tudhatjuk, hogy jó lesz, csak remélhetjük.

A lényeg az, hogy merj átmenni rajta, ha már felépítetted. Mert ha te nem mersz, majd átmegy helyetted valaki más. És mire észbekapsz, föl is égeti maga után.

Te meg ott ragadsz, a levegőben, a semmiben, két világ között.

Ahol alázatot tanulsz

Most jöhetne a paulhókoejjós szöveg arról, hogy a különböző zarándokutak/elvonulások/hittáborok és hasonlók mennyire alkalmasak arra, hogy az ember kapcsolatot építsen ki a saját lelkével, meg a saját hitének különböző spirituális entitásaival (ezt de kurva szépen mondtam), beleértve az isteneket, rózsaszín unikornisokat és egyéb természetfeletti lényeket, illetve hogy mélyebb kapcsolatot létesítsen ezen felül a táborokban/elvonulásokon nyüzsgő ellenkező vagy éppen hasonló nemű, éppúgy szexéhes spirituális fiatalokkal és idősebbekkel.

Ilyenkor az ember lelkigyakorlatokat is végez, ami igen kiváló módja a belső fejlődésnek, ugyebár.

Meg az ember alázatot is tanul, mert az ember gyengéje mindig, mindig a hübrisz.

És mindez lófasz ahhoz képest, ahol nemrégen jártam, és ahol az alázat, az istenfélelem és az ájtatosság olyan magasságaiba emelkedtem, hogy már-már hallani véltem az angyalok kórusát, és megpillantottam az Urat mennyei trónusán.

Igen, barátaim: a fogorvosnál voltam.

Úgy mentem oda, mint ahogyan az Isten színe elé járul a hobbihívő alázatos ember - szerényen és kicsit meggörnyedve. Tudod, reszkető térdek, jeges szar csordogál a bokánál és cuppog a bakancsban; mivel napok óta úgy fájt a fogam hogy majd' beszartam, ezért tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok.

Persze kurva régen voltam utoljára fogorvosnál. Legutóbb akkor, amikor a bölcsességfogaimat húzták ki, na az egy 'szott jó lépés volt részemről, megszabadultam négy fogamtól a harminckettőből, amikkel úgyis csak a gáz lett volna. Olyan boldog voltam, hogy utána basztam is a fogorvosra nagy megkönnyebbülésemben. Egy egész évig.

Na, hát én is alaposan megvártam azt, amíg már mindössze csak kábé ötperces fájdalommentes időszakaim voltak, mielőtt végképp eltökéltem volna magam, hogy leszarom mit művel velem a fogorvos, mert ennél a fájdalomnál minden csak jobb lehet.

Hát így történt. Kiderült, hogy az ideg volt begyulladva a fogamban. Ki is kapták. Én pedig rádöbbentem, hogy ennél jobban alapesetben nem fájhat semmi egy emberben, tehát ezt is el tudom viselni, basszameg. (A faszagyerek-mérőm egyből ugrott egyet felfelé, mert nehezen és majd' minden erőmet felemésztve, de el tudtam viselni ezt is). Fájdalomcsillapítás nélkül ráadásul, mert erre a fájdalomra egyik szar sem hat. Csak a hideg víz. Nem hülyéskedek. Két napig minden fájdalomcsillapításom a jéghideg víz óvatos számban tartása volt, de ez jobban bevált, mint bármi más. Nesze neked házi gyógymód.

Amikor pedig a fogorvos végzett és ígéretet kaptam arra, hogy ugyan a végleges tömés még hátravan, de a fájdalomnak vége, mérhetetlen hálát és megkönnyebbülést éreztem. Éppen úgy, mint ahogyan a hívő érzi, ha megkapta a feloldozást.

Úgyhogy, barátaim, lelkigyakorlatnak bátran ajánlom nektek a fogorvost.

Meglepően spirituális élmény lesz.

Bocsánat a tavaszért

Tartozom egy vallomással. Tudom, kurvára sokan dühösek lesztek rám ezért, de talán ha megpróbálom elmagyarázni, kicsit együttérzőbbek lesztek velem.

A helyzet az, hogy idén miattam késik ennyit a tavasz. Igen, ez az egész baszakodás a hóval meg a hideggel meg a sok geci esővel ez rólam szól.

Az én újjászületésemet várjuk.

De nyugi, nemsokára megtörténik, és akkor végre felragyog a nap, kirobbanak a virágok a rügyekből, kizöldül a világ, eltakarodnak a felhők, végre meleg lesz és mindenki boldog. Vagy megboldogul. Vagy valami.

És akkor majd belátjátok, hogy megérte várni rá még egy hónapot. Szeretném megígérni, hogy többet nem fog előfordulni, de az én életem sohasem lesz már egyszerű. Kipróbáltam milyen, ha egyszerű, és nem kellett az az élet. Most éppen nehéz, de jól érzem magam, ebben a nehézben. Sok minden történt velem mostanában, sok minden, és aránylag gyorsan, de amíg nem kerül a helyére minden egyes dolog, addig nem süthet ki a nap. Nem azért, mert én nem engedem, hanem azért, mert olyan kurvára rám van most hangolva ez az egész világ, hogy az valami elképesztő. És tudom, hogy senkit nem vigasztalok meg azzal, hogy az én nehéz életem miatt olyan sok embernek kell szívni, de a világ ura nem én vagyok, és ezeket a dolgokat nem én döntöm el.

Talán valamiért fontos, hogy ez így legyen, nem tudom. Majd megmutatja az öreg, ha azt akarja, hogy lássam, ha azt akarja, hogy értsem, egyébként meg az is lehet, hogy nem annyira fontos tudnom. Sokszor jobb nem tudni.

A lényeg, hogy most rám vár a tavasz. Én mindent meg fogok tenni, hogy ne kelljen már sokáig várni, de tényleg. De nem csak rajtam múlik, meg a dolgokat egy bizonyos mértéken túl nem szabad basztatni. Türelem is kell. Igen, ezt mondom én, aki inkább betöri fejjel az ajtót, mint hogy lenyomja a kilincset.

És haver, ha már én ezt mondom, akkor aztán kurvára elhiheted, hogy úgy van. Úgyhogy ülj vissza a seggedre, és várj csak türelmesen. Észre fogod venni, ha rendbejöttek a dolgok, és az összes fogaskerék a helyére kattant újra.

Az egész világ észre fogja venni.

Család

Mindig akartam családot. Amióta csak az eszemet tudom, akartam egy családot.

Mindig akartam volna egy anyát. Mindig akartam volna egy apát. Mindig akartam volna, talán, testvéreket. Akartam volna nagyszülőket. Unokatestvéreket. Távoli országokban élő távoli rokonokat.

Mégis, egész életemben leginkább egyedül éreztem magam.

Ezért úgy döntöttem, ha majd felnövök, lesz egy olyan családom, ami... Milyen is? Tökéletes? Amilyen nekem nem volt soha? De amilyen mindig is lehetett volna. Amilyen, úgy tűnt akkor, mindig csak másnak jutott, nem nekem.

Úgyhogy eldöntöttem, hogy akkor ez most így fog működni. Nem jött be. Első körben nem jött be. Most szünet. Aztán, mert vagyok aki vagyok, folyt. köv.

Egyszer úgyis hazatalálok.

Maybe I can find a place I can call my home

Maybe I can a find a home I can call my own

27. zen történet

Ezt a történetet azért szeretem, mert megmutatja azt, hogy egy harcos nyugodt tudata mennyivel többet számít, mint az ereje vagy a küzdelemben való jártassága. A bokszolók ezt úgy mondják, hogy az igazi harcosnak "szíve" van.

Miután megnyert sok íjászversenyt, egy kérkedő ifjú bajnok kihívott egy zen mestert, aki az íjászat terén szerzett tudásáról volt híres. A fiatalember bemutatta figyelemre méltó technikáját, amikor egy messzi céltábla közepét elsőre telibe találta, második lövésével pedig kettéhasította az első nyilvesszőt.

- Nos, megnézem azt, hogy ezt utánam tudod-e csinálni! - mondta nevetve az öreg mesternek.
A mester nem ajzotta fel az íját, hanem megkérte a fiatal íjászt, menjen el vele a hegyekbe. Kíváncsi volt a bajnok, követte hát a mestert a hegyekbe, mígnem egy tátongó szakadékhoz értek, melyet egy vékony és meglehetősen rozoga függőhíd ívelt át.
A mester nyugodtan rálépett az ingatag, veszélyes hídra, és bement egyenesen a közepére. Felajzotta az íját, célba vett egy távoli fát, és elsőre eltalálta.

- Te következel - mondta az ifjúnak, és könnyű léptekkel visszasétált a biztonságos földre. A fiatalember lebámult a mélységbe, és nem tudta rávenni magát arra, hogy rálépjen a hídra, így nem tudta célbavenni a fát.

- Neked valóban nagy tapasztalatod van az íjászatban - mondta kis idő múlva a mester, érzékelve kihívója kínos helyzetét, - de kicsi a tapasztalatod a saját elmédben, mely elvétette a lövést.

A mesék nem hazudnak

Tudod, a mesékben tényleg van valami. Igen, van valami, és néha nem árt végiggondolni azt a valamit, mert előfordulhat, hogy egészen sokat segíthet az életben.

Például ha te egy lovag vagy, akinek a legszebb és a legjobb királylány kell (mert miért is adnád alább), akkor igenis jobb, ha felcsatolod a legerősebb páncélod, megmarkolod a legélesebb kardod, és megkeresed azt a világvégi vártornyot, ahová elrejtették őt. És jobb, ha tudod, hogy te vagy a faszagyerek, mert ez másképpen nem megy.

Ne legyenek illúzióid, barátom. Először is kurva nehéz lesz rátalálnod arra a toronyra. Ha pedig megtaláltad, még csak akkor jön a java. Emlékezz csak - neked a legszebb királylány kell. Ezt soha ne felejtsd el. A legszebb királylány pedig mindig a legmagasabb, legnehezebben megmászható toronyban van. De legalább a hatodikon.

Szóval megtaláltad a tornyot, gratulálok. Ugye azt tudod, hogy a szörnyetegek, amik a tornyot őrzik, és mindőjük közül a legerősebb szörnyeteg - a sárkány - egyáltalán nem örülnek neked? Nem akarják, hogy megszerezd a királylányt. Inkább kitépik a beleidet, és azzal fojtanak meg. Láttad a torz, megcsonkított holttesteket idefelé az úton? A kapu előtt? A lépcsőkön? Valaha ők is faszagyerekek voltak. Vagy legalábbis azt hitték. A királylányért indultak egyszer régen ők is. Hogy honnan tudták meg, hogy a világon van, ki tudja. Ez az egyik talány, amivel nem kell foglalkoznod. Talán a királylány szólította őket. Talán álmodtak róla éveken át, mint én, és végül nem bírták tovább, és útra keltek, hogy megkeressék. Talán hallották a legendát. Talán csak erre vetődtek, és nem volt jobb dolguk. Talán már annyira kanosak voltak, hogy nem érdekelte őket a veszély, csak dugni lehessen végre.

De a lényeg, hogy kurva sokan beledöglöttek már ebbe az egészbe. Éppen elegen ahhoz, hogy végre valaki egyszer és mindenkorra rendet tegyen. És ez a valaki én leszek. Az alsóbb szinteken a szörnyek inkább idegesítőek, mint veszélyesek - de ők vannak a legtöbben. Oda kell rájuk figyelni. Az élelmes lovag közben mindig csekkolja elesett riválisainak felszerelését - ezernyi értékes dolgot lehet találni a sok kacat között. Ha már kaland, szedjük is meg magunkat közben. És ha nő nélkül kell távoznod, legalább gazdagodj meg - ezt a mondást nem fogod megtalálni a lovagi kódexekben, csak hogy tudd, ezt én mondom neked.

Aztán ahogyan egyre feljebb jutsz, meg fogod látni, hogy egyre kevesebb lesz a szörny is. Viszont egyre több az üres, sötét folyosó és szoba. Egyre fenyegetőbb a csönd. A magány. A szörnyek pedig, már amelyekkel egyáltalán összeakadsz, és nem csak a morgásukat hallod meg a távolból, egyre erősebbek. Van, amelyiknek neve is van. Van, amelyikkel találkoztál már, de akkor még nem volt ilyen erős. Most már bánhatod, hogy akkor életben hagytad. De most legalább kurvára megtanulod, hogy soha többet ne tegyél ilyet. Amit elintézhetsz az életben, azt intézd el, akkor és ott, egyszer és mindenkorra. Vagy rábaszol.

Sok helyen tükrök vannak a falakon. Sosem porosak, vagy pókhálósak. Nem, szépek és fényesek, valósággal vonzzák a tekintetet. Ez a sárkány egyik leggonoszabb varázslata - a tükrök ugyanis sohasem a valót mutatják. Nem is hazudnak, nem. Csupán kicsit torzítanak. Csak éppen annyira, hogy még elhidd, hogy magadat látod, de nem úgy, amilyen valójában vagy, hanem úgy, ahogyan a sárkány láttatni akar téged. A királylányt is a tükrök tartják itt, ebben a toronyban, tudtad? A szörnyetegek, és a tükrök. De legfőképpen a tükrök. Mert a királylány egész álló nap a szobájában álldogál, és nézegeti magát a sárkány tükreiben. Az egész szobája, ott a torony legtetején, tükrökkel van tele. A sárkány pedig ravasz - évek óta már, hogy a tükrök nem a királylány igazi tükörképét mutatják neki. Évek óta már, és csak a tükrök suttogják neki, kicsoda valójában - így számára már az a valóság, amit a tükörben lát.

És a tükrök persze mindig azt mutatják, amit a sárkány akar.

Láttam én is, amikor belenéztem az egyik tükörbe. Ahhoz léptem oda, ami előtt egy régen halott lovag feküdt. Már csak a csontváza hevert ott, de jól látszott, hogy saját magát döfte le. Mit látott vajon a tükörben? Mit mutatott neki a sárkány? Meg kellett tudnom. Félrerúgtam a csontokat, és a tükör elé álltam. Magamat láttam. És mégsem. Figyeltem az apró különbségeket. A kicsit-más arcvonásokat. Lassan változott, szinte észrevétlenül. Aztán egyszer csak már nem én voltam. Ha nem ismertem volna annyira önmagam, el is hittem volna neki, hogy ilyen vagyok. Hogy csak ennyit érek. Hogy felesleges küzdenem. Hogy nem vár itt rám semmi jutalom, semmi dicsőség. Hogy jobb, ha itt és most feladom. Nekem esélyem sincs itt győzelemre...

De nem. Nem igaz. Nem nekem. Hanem annak, aki a tükörben van, és aki nem én vagyok. Meglendítettem a kardomat, és szilánkokra zúztam a tükröt. Boldog voltam, hogy kiálltam a próbát, de annak már kevésbé örültem, hogy egy valag szörnyet zúdítottam a nyakamba a zajongással.

De ha az ember eléggé elszánt, előbb-utóbb elfogynak a szörnyek.

A torony teteje felé járva egyre több a tükör, de szörnyeteggel itt már nem találkozom. Ide fel már ők sem merészkednek. Ez a sárkány birodalma, és ő kurvára bízik magában. Valójában senki másban nem bízik annyira. Bízik az erejében. Bízik az eszében. Bízik a ravaszságában. Bízik a tökösségében. Hát - azokat az emberfejnyi golyókat rövidesen levágom a helyükről, az kurvaélet.

A sárkány olyan öntelt, hogy a torony tetején az ajtók mind nyitva vannak. Még csak zár sincsen rajtuk. Aki eddig eljutott, aki megtalálta a tornyot és keresztülvágta magát az alsóbb szintek szörnyetegein, és átjutott a varázstükrökkel borított folyosókon, az már akadály nélkül bejuthat a királylányhoz. Idefent nem állja már útját semmi.

Nem tartott hosszú ideig, és ott álltam a toronyszoba ajtaja előtt. Egyetlen ajtó a falban, a legeslegutolsó. Már nagyon régen nem találkoztam elesett lovagok holttesteivel. Vagy senki nem jutott még el idáig, vagy azokat, akik idáig elértek, maga a sárkány falta föl. Szokott olyat a rohadék. Imádja az emberhúst.

Az ajtóra tapasztom a fülem. Izomagyú kollégáim egyszerűen berontanának felemelt karddal, hangosan üvöltve, de én kicsit alaposabb vagyok ennél. Meg óvatosabb. Túl messzire jutottam már ahhoz, hogy most elbasszam.

Odabent halkan beszél valaki. A hangja édes, mint a méz, és sima, mint a selyem. A királylány. A szerelmem. Egy mélyebb, ércesebb hang felel neki. Ezt a hangot is megismerem, és a karomon feláll a szőr, miközben megborzongok. A sárkány.

Hát itt az út vége. A félelem, ahogyan jött, úgy el is múlik. Halkan belököm az ajtót, és belépek. A királylány vesz észre elsőként. Összeolvad a tekintetünk. Sosem láttuk egymást, de mégis tudja, érzi rólam, hogy ki vagyok. Vörösesbarna haját beragyogja a lemenő nap fénye. Milyen különös. A haja egészen rövid, csak a tarkójáig ér, míg a mesék királylányainak mindig (legalább) derékig érő haja van. Talán neki is volt valamikor, csak levágta, ki tudja? Vékony alakját körberajzolják a vörösarany sugarak. Olyan gyönyörű. Körülötte pedig a tükrök. A hamis valóság, a sárkány hazugságának álnok szolgái.

A királylány mellett pedig ott állt a sárkány. Kisebb volt annál, mint amire számítottam, de még így is a létező legfélelmetesebb ellenség a földön.

Senki nem szólt semmit. Nem volt szükség közöttünk szavakra. Egy lovag, egy sárkány és egy királylány egy vártorony legmagasabb szobájában. Vannak olyan helyzetek, ahol teljesen egyértelmű, hogy mi fog következni. Ez a helyzet is ilyen. Most már jöhet az izom, haver.

Meglendült a kardom, kiáltásra nyílt a szám. Nekirugaszkodtam, éreztem, ahogyan az izmaim keményen megfeszülnek. A királylány szeme kitágult a félelemtől, dermedten nézte, hogy a sárkányra vetem magam. A sárkány kitátotta a száját, éles fogai megvillantak. Aztán...

Aztán megállt az idő. Úgy maradtunk ott hárman, ahogyan a küzdelem elkezdődött.

Bocs, haver, de nem tudom a történet végét. Azért nem tudom, mert még nem történt meg. Éppen most történik, tudod? Azt persze ki lehet találni, hogy mi fog történni. Vagy legalábbis sejteni, mert tudni, biztosan tudni, barátom, azt még a múltat sem lehet, nemhogy a jövőt.

Azt hiszem, elég erős vagyok ahhoz, hogy legyőzzem ezt a sárkányt. Persze bármi megtörténhet, de azt pontosan tudom, hogy én milyen erős vagyok. Az ellenfelemet nem ismerem, nem tudom, hogy mire képes azért, hogy a fogságában tarthassa a királylányt. Talán odaadta volna akkor is, ha csak kérem, ezt most már nem tudjuk meg sohasem. Most már meg kell küzdenünk egymással, és ebből a küzdelemből csakis egyikünk jöhet ki győztesen.

És ha legyőztem, azzal sincs vége a történetnek. A torony még mindig tele van szörnyekkel. Velem pedig csupán egy királylány.

A királylány. Aki már elhitte a sárkánynak, hogy nem elég okos, nem elég szép, hogy sohasem lehet elég jó, hogy nem ér már semmit, hogy ez az élete, ez a vártorony, amiben eddig élt, és sohasem lehet már boldog, akárhogy küzdjön is érte. Hogy sohasem lehet szabad, bármit tegyen is. Hogy ennyi a világ, ennyi az élet.

Vajon elég erős vagyok ahhoz is, hogy megtörjem a tükrök gonosz varázserejét? Mi lesz, ha nem járok sikerrel? Ha a királylány majd nem akar velem jönni?

Bocs, haver, de nem tudom a történet végét. Nem ígérhetek neked boldog befejezést. Egyetlen dolgot viszont megígérek.

Hogy befejezem, amit elkezdtem. Mert így is, úgy is addig élünk, amíg meg nem halunk. Hogy boldogan vagy sem, az majd elválik, az már annyi minden máson is múlik rajtunk kívül. Afölött nincs hatalmunk. Csak a hit, és a remény.

Most pedig bocsáss meg kérlek, de vár még rám egy sárkány, akinek szét kell rúgnom a seggét.