Wanderlust

Mostanában olyan erővel tör rám néha, hogy neki kéne vágnom a világnak, csak úgy, hogy majd szétrobbanok. Régen volt már, hogy utoljára nekivágtam, de néha kell nekem ez is, tudod? És ennek is, mint majdnem mindennek az életemben, hosszú története van.

Az egész történet azzal kezdődött, hogy volt egyszer egy kisfiú, aki nem találta a helyét a világban.

És amikor elég nagy lett ahhoz, hogy elengedjék egyedül otthonról, elkezdett sétálni járni. Először csak a szülővárosában, aztán a kisvárosban, aztán az északi parton, aztán mindenhol, amerre csak vitte a sors.

Mindig szerettem volna bejárni az egész világot. Mert gyalogolni sohasem unalmas. Olyankor nem csak körülöttem tűnnek el mind a határok, a korlátok, a láncok, hanem bennem is. Amikor nekivágok a világnak, szabad vagyok. A szél fia, így neveztem magam a magányos sétáim során, kiskoromban. És valóban, a szél mindig ott volt velem. Körülfújt és eljátszottunk, kergetőztünk és versenyt futottunk. Olyan különös most visszagondolni erre. Azt hiszem, voltak idők, amikor teljesen meg voltam zakkanva gyerekként. Szerencsére kinőttem belőle. Vagy legalábbis szeretném azt hinni.

Most így évekkel később olyan könnyű megérteni. Volt egy gyerek, aki sehol sem érezte otthon magát, sehol sem érezte, hogy szeretnék, ezért elindult, hogy keressen...mit is? Egy otthont? Valakit aki majd szeretni fogja, feltétel nélkül? Aki elfogadja olyannak, amilyen? Nem tudom. Sohasem tudtam megmondani, hogy miért indulok el. Mindig csak fogtam magam, és elmentem sétálni. Sokszor a városba, még többször a vadonba. Egyre és egyre messzebbre. Kerestem azokat a helyeket, ahová senki más nem jár. Nem könnyű kihívás, és voltak veszélyes kalandjaim, de megérte. Ott volt például a szülővárosomban a régi elhagyott betontemető. Vagy a kisváros mellett az erdő, ahol nem járnak turisták, mert olyan sűrű a bozót. Ezek lettek a kedvenc helyeim.

Elbújni akartam, vagy tényleg csak kerestem valamit? Meg nem mondom. Még mindig nem tudok erről semmit. Most pedig már sohasem fogom megtudni, mert az a gyerek, aki akkor voltam, nincs többé.

Eltelt néhány év, és közben a gyaloglást bringára cseréltem. A bringával, tudod, sokkal messzebbre lehet eljutni, és sokkal gyorsabban. Nagyon nagy élmény a sok év gyaloglás után. Hirtelen kitágult a világ, az eddig hatalmasból most gigászira. Amit egy nap alatt meg bírtam járni bringával, az mind az én birodalmam lett. És egy nap alatt sokat be lehet járni egy olyan gyors járgánnyal, mint amilyen az enyém volt.

Úgy éreztem, csak akkor élek igazán, amikor felülök a gépre, és tekerek. De volt olyan, hogy valóban így éreztem. Akkoriban úgy hittem, sohasem lesz normális életem. Nem is akartam normális életet. Csak bringázni akartam, egyre messzebbre. És egyszer sohasem visszajönni.

Az igazság az, hogy akkor hiába kerestem, nem találtam meg azt, amiért útra keltem. Találtam viszont sok minden mást. Mert sokat gondolkodtam. Sokat agyaltam. Sokat filozofáltam. Nem túlzás azt állítani, hogy ameddig puszta intellektussal el lehet jutni a világban, addig én eljutottam akkor. De ott mintha láthatatlan falba ütköztem volna, képtelen voltam továbblépni. Oda nem vitt el a bringa, oda nem tudtam elgyalogolni. Tudtam, hogy ott van, amit keresek, de sehogyan sem tudtam elérni oda.

Még a tengeren is átkeltem. Igen, az Atlanti-óceán túlpartján is kerestem. Egy teljes évig. Amikor éreztem, hogy hiába, akkor hazajöttem, és ezt nem értette meg senki. De miért maradtam volna, ha egyszer nem volt ott már semmi keresnivalóm? Próbáld meg ezt elmagyarázni bárkinek. Senki sem értett meg sohasem. (Egészen mostanáig).

Aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak élni kell. Elvárások és célok nélkül csak élni. Megélni az életet, nem elgondolni, ahogyan megélem. És akkor majd minden a helyére kerül idővel. Türelem kell. Kitartás kell. Nyugalom kell. És teltek az évek, és ahogyan lassan eljutottam oda, ahol most vagyok, tényleg szépen lenyugodtam. Mostanában is járok gyalogolni meg bringázni, de már régen nem arról szól. Furcsa is, hogy nincs meg az a vágy, mint régen. De el tudtam engedni. Ez is csak egy dolog, amit használtam. Egy eszköz, ami segített. De most már nincs rá szükségem.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik. Hazudnék, ha azt mondanám, néha nem vágyok vissza oda, ahol még izgatottan ültem fel a bringára, hogy vajon hová visz ma el. Hogy vajon megtalálom-e ma azt a valamit.

Mindezzel együtt már kibaszottul kéne járni egy nagyot.

Csak úgy, bele a vakvilágba.

Eljössz velem?