Tavaszillat

Mert képzeld, itt a vadonban van olyan is, és már jóval előbb, mint hogy a valódi tavasz megérkezne. Egészen konkrétan ma nagyon éreztem, ahogy kint álltam, a szakadó esőben.

És azért álltam kinn a szakadó esőben, a lépcső tetején, mert kellett az életérzés. Csak te hiányoztál mellőlem.

Amikor elkezdődött a tél, szenvedtem mint a franc. Mert sötét van, mert hideg van, mert hó van, mert odafagy a baszott súlyzótárcsa a földhöz, érted? Aztán megszoktam, megszerettem, és most amikor nemrég a szülővárosomban jártam a tizennégy fokban, napsütésben, olyan rossz érzés volt az a majdnem-tavaszi meleg, hogy kicsit bele is betegedtem.

Kösz, már jól vagyok. Ez ilyenkor csak figyelmeztetés. Mert persze nem vettem fel azt a kurva kabátot. Most örülhetek ha megúszom pár nap taknyadzással. Egész télen nem voltam beteg, erre kicsit elengedem magam a jó időben, és bumm. Na mindegy, túléltem már ennél durvább dolgokat is.

És még fogok is, mert közeledik a tavasz, és a tavasz durva évszak. Most különösen az lesz. Mert egyrészt le kell rendeznem az új életemet. Másrészt túl kell élnem az újabb és újabb hormonrohamokat. Na nem az enyémet, a csajomét. Mert ugye én hűvös vagyok, kiegyensúlyozott, és nyugodt, mint egy kőszobor, ugye édes?

De tavasszal én is megőrülök. Még amikor a városban laktam akkor is hihetetlenül függtem az időjárástól, a természettől, a körülöttem létező világ kisugárzásától, de itt a vadonban ez még nagyobb őrület minden évben.

És igazából két dolog az, amire újra meg újra rácsodálkozom mostanában: az egyik az, hogy milyen érdekes már, hogy éppen a tavasz lesz az, amikor elkezdődik az új életem. Az én életem is tavasszal újul meg. Ez valami elképesztő, ez valami csodálatos. Együtt fogok újjászületni a fákkal, meg a virágokkal, és kurvára fogjuk érteni egymást, és kurvára fogunk tudni örülni egymásnak, és mindannyian pontosan fogjuk érteni és érezni, hogy megszületni milyen boldogság, és hogy megszületni milyen gyötrelem.

Születni keserves mámor, igen. Ezt tudja a természet és tudni fogom én is. Jaj, erről jut eszembe az egyik kedvenc József Attila versem, amit sokszor üvöltöttem részegen bele a vakvilágba, még a szülővárosomban, amikor még szokásom volt, hogy az éjszakai utcákon részegen üvöltözzek. Igen, tudom, más káromkodik, ha részeg, én meg verseket szoktam ordítani. Ne is mondj semmit. Inkább olvasd.

Mámor

Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.

Szeretném a keblemre ölelni az
Életért kűzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.

Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.

És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.

A másik dolog pedig, amire nem tudok nem gondolni, hogy én most éppen harminchárom éves vagyok. Mindig tudtam, hogy valami nagyon fontos dolog fog velem történni harminchárom éves koromban. Elvégre ha Jézussal és a Buddhával történt, miért pont velem ne történne? Mind a kettőt nagyon bírom, úgyhogy a legkevesebb, hogy... de csönd. Erről még nem beszélhetek.

Inkább igyekszem kiélvezni a tél utolsó napjait, mert aztán jönni fog a jó idő, jönni fog az én időm, és a tavasz meg a nyár mámorában elfelejtem majd a telet, meg a hideget, mint minden évben, újra meg újra. Mindig megfogadom, hogy most nem úgy lesz, hogy most majd emlékezni fogok, de sohasem sikerül.

Pedig nem szabadna, hogy zavarjon. Télen tél legyen, nyáron nyár, minden más csak káprázat, meg őrült rókadémonok tánca. Te érted, ugye? Nem baj, ha nem emlékezel nyáron a télre. Nem baj, ha nem emlékezel télen a nyárra. Annak add át magad teljesen, ami van. Minden más csak körülmény, és elmúlik, gyorsabban, mint ahogyan a ködöt szertefoszlatja a reggeli napsugár.

Ami utána marad, az az igazi. És ami utána marad, az legvégül mindig az én, meg a te. És csak egy szemvillanás, hogy az én-ből, meg a te-ből mi legyen. Azzal pedig el is értünk a végére, oda, ahová meg akartunk érkezni együtt, amióta csak megláttuk egymást.

Hát ezek jutottak eszembe ma, amikor kinn álltam az esőben, és tavaszillat volt, és láttam, ahogyan lassan a földbe olvad az utolsó kupac sáros hó.