A következő történt ma: viszem föl a hátsó kertbe a komposztálnivalót. Szakad az eső. Én csak úgy nézek ki a fejemből, mert olyan idő van. (Legszívesebben aludnék). Szóval ott lépkedek és morgok mert csurom víz vagyok (nem, nem veszek föl semmit arra az egy percre, de ne szójjá' be) egyszercsak észreveszem, hogy három rézsűvel följebb négy őz álldogál és néz velem fakasszemet. Vagyis őzszemet. Szóval én-a-farkas-ők-az-őzek szemet.
Álltunk így egy darabig. Még sohasem láttam eddig őzeket a kertemben. Teljesen le voltam nyűgözve. Ők meg csak álltak és néztek. De arról fogalmam sincs, hogyan jutottak be a kertbe. Megfordultam és lerohantam a kis vadonjáróért, hogy megmutassam neki az őzeket, de mire visszaértünk, már csak a fehér seggüket láttuk eltűnni a fenti úton. Valahol leghátul lóghattak be, majd megvizsgálom a nyomokat kicsit később.
Szeretném, ha még visszajönnének. Nagyon jó érzés volt látni, ahogyan ott voltak. Nem tudom, találtak-e valami legelnivalót a kertemben, vagy csak kíváncsiságból kóricáltak erre, de szeretném, ha tudnák, ha éreznék, hogy én bármikor szívesen látom őket újra.
Azt akarom, hogy az én kertemet is érezzék az erdő részének, és bátran járjanak arra. Én úgysem fogom bántani őket soha.
Lehet hogy kéne építenem egy szarvasetetőt a hátsó kert végébe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése