Egyszer meg fogom szerezni őket mind, csak eddig hiába kerestem, nem találtam teljes gyűjteményt. Pedig mit nem adnék érte...
Amikor kicsi* voltam, volt egy mesekazettám, amit különösen szerettem. Azért mondom azt, hogy különösen, mert nem mondhatnám egyértelműen, hogy csak gyerekeknek készült. Pedig úgy adták ki. Az volt a címe, hogy Táltosmadár. Kányádi Sándor versei és meséi voltak rajta. A mai napig megvan a rojtosra hallgatott kazetta, de alig szól már.
Sok aranyos, játékos mese és vers volt ezen a kazettán, de voltak nagyon komoly, ijesztően komoly mesék is, halálról, háborúról, szegénységről, szomorúságról.
Mindig ezek a mesék és versek álltak a legközelebb a szívemhez, mert olyan igazak voltak. Másképpen igazak, mint úgy általában a gyerekmesék, érted, ugye?
És a mai napig bevillannak sorok a versekből, amióta a vadonban élek, mert Kányádi Sándor úgy tudja elmesélni a természetet, ahogyan senki más. Nekem legalábbis. És most, ahogyan itt ülök az íróasztalnál, és bámulok kifelé a szakadó hóesésbe
Jámbor medve
Februárban föl szokott
ébredni a medve,
s elindul a barlangból,
lassan lépegetve.
Úgy lépeget, mint aki
nincs mezítláb szokva,
s karjaival kalimpál,
folyton kapaszkodna.
Nem is csoda, szegénynek
érzékeny a talpa,
kivékonyult, télen át
álmában is nyalta.
Álmos is meg gyönge is
ilyenkor a medve.
Lézeng, cselleng egy kicsit,
ha volna mit, enne.
De csak azért jön elő,
lássa, mi a dolga.
Ha süt a nap, visszamegy,
mert a nap csalóka,
hátra még az igazi
zimankós hadd-el-hadd,
hátra még a tél java:
kíméljük a talpat.
Ha pedig az idő zord,
künn marad a medve.
Itt a tavasz, amire
visszaszenderedne.
Legénykedik csak a tél,
mutatja hatalmát,
holott nyílni készülnek
a rügyek s a barkák.
Künn marad a medve, és
talpát nem kímélve,
elcammog a még jeges
kis patak vizére.
Node amíg odaér,
nagy ügyetlenkedve,
hadd mondom el, mint került
kötélre a medve.
Egyszer épp egy ilyen zord
februári reggel,
erdőlni indult el egy
falumbeli ember.
Hát amint megy, mendegél
felfelé a hegyre,
szembe véle jődögél
jámboran a medve.
Megtorpan az emberünk,
ám a medve báván
s ártatlanul néz reá,
mint egy szelíd bárány.
Áll, tűnődik emberünk,
majd egyet gondolva,
válláról a fának szánt
kötelet leoldja.
"Nem volt nekem soha még
életemben medvém,
mi lenne, ha ezt most én
szépen hazavinném."
Veti hát a kötelet
a medve nyakába,
s vezeti, mintha tinót
vinne a vásárra.
Így ballagnak csendesen
egészen hazáig,
már emberünk zsindelyes
kapuja is látszik.
Ki csak látja, nem akar
hinni a szemének,
szó ki nem jön torkukon,
szájukkal is néznek.
Vakkantásuk lenyelik
a kutyák, s a ludak
ámultukban mind egy-egy
hosszú nyakká nyúlnak.
De minderre jóformán
rá sem hederítve
lépked a mi emberünk
s mellette a medve.
Elérik a kaput is,
be is mennek rajta.
- Nézd, mit hoztam, feleség! -
kiált be a gazda.
Jön az asszony s vele a
gyermekek is nyomban,
de a kapu előtt már
fél falu is ott van.
Ám a medve meg nem áll,
egyenesen hátra,
mintha menni akarna
a disznópajtába.
Megy vele a gazda is,
húzza most a medve.
- Még valami kárt csinál,
jaj, el ne eressze.
Nem csinált az semmi kárt,
még csak meg sem mordult,
egyenesen a disznók
vályújának fordult.
A vályúba éppen még
párolgott a moslék,
beledugta orrát, és
ki sem vette onnét.
De nem amíg fenékig
be nem kebelezte.
Akkor aztán fölállott
két lábra a medve.
Bődült egyet, nyilván a
reggelit köszönte.
Kifordult a kötélből
s ledobta a földre.
Azzal át is lépett a
deszkakerítésen,
és megindult, merről jött,
vissza az ösvényen.
Már messzire járt, mikor
fölocsudtak végre
a gazda és ámuló
egész háza népe.
Elkezdtek a kutyák is
ugatni, s a ludak
mind egy-egy nagy éktelen
gágogássá nyúltak.
Állt a gazda, s tán ma is
ott állna, ha élne,
kezében ott lógna az
üres kötél - vége.
*de legalábbis nagyon fiatal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése