A Vadonjáró Show

(Semmi sincs, ami én lennék. Semmi sincs, ami ne én lennék. Ezt most csak úgy mondom, ne is foglalkozz vele.)

Tényleg, régen néztem már meg a Truman Show-t. Megvolt az a film? Hogy a Jim Carrey csávó egész élete a születésétől a felébredéséig egyetlen hatalmas valóságshow, amit milliók néznek nap mint nap?

Ha most be kellene bizonyítanod, hogy a te egész életed nem egy óriási átverés színdarab, egy show, nagy bajban lennél.

Mert nem tudnád bebizonyítani.

Azt hiszed, hülyítelek, igaz? Pedig nem.

Játsszuk egy kicsit ezt a játékot: csak képzeld el, hogy ezt az egész világegyetemet amiben élsz a te kedvedért teremtették. Csakis a te kedvedért. És mindenki azért van benne, hogy valamiképpen a te kalandjaidban részt vegyen. Hogy van egy célod, amit el kell érned - és még az is külön feladat, hogy rájöjj arra, hogy valójában mi is ez a cél; és mindenki más csak azért létezik, hogy ebben segítsen, vagy akadályozzon téged (és persze ezáltal segítsen). És fel kell ismerned, kik azok, akik segítenek abban, hogy megérkezz, és kik azok, akik hátráltatnak (vagyis próbák elé állítanak, amiket ki kell állnod). Egy dologban biztos lehetsz: mindenki más csak színész. És az a dolguk, hogy eljátsszák a szerepüket. Mint ahogyan a te dolgod is az, hogy végigjátszd ezt a játékot. Érdekes elképzelés, igaz? (Az, hogy közben vannak-e kamerák vagy nincsenek, már teljesen lényegtelen körülmény.)

Most kicsit bonyolítsuk tovább a játékot: most te is csak egy színész vagy valaki másnak a játékában. És a te dolgod is az, hogy segítsd vagy akadályozd azt a másvalakit, ráadásképpen rajtad áll, hogy melyiket választod: a te döntésed. Ha úgy érzed, hogy jó cél felé halad, segíted, ha úgy érzed, hogy rossz úton jár, mindent megteszel, hogy visszakanyarodjon.

Nagyjából erről lenne szó.

Van egy zen buddhista koan, amivel szeretnek elszórakozni a mesterek: maguk elé hívatják a tanítványt, és azt mondják neki, hogy a következő napokban meditáljon azon, hogy ő, mint érző lény, éppen olyan, mint a többi érző lény, semmivel sem különlegesebb, vagy kivételesebb. Elmélkedjen erről, érezze át, fogadja el, hogy így van. Majd mikor a mesterek úgy érzik, hogy a tanítvány ezt a feladatot elvégezte, adnak neki egy következő feladatot: most meditáljon el azon, hogy ő a legkülönlegesebb lény ezen az egész világon - egy egyszeri, megismételhetetlen, egyedi lény, akihez hasonló nem volt sohasem, és nem is lesz soha többé. Elmélkedjen erről, érezze át, fogadja el. És csak akkor, ha a tanítvány mind a kettőre képes, csakis akkor léphet tovább.

Semmi sincs, ami én lennék. Semmi sincs, ami ne én lennék.

Ha az én életem egy valóságshow lenne, kibaszottul népszerű lennék, ezzel tisztában vagyok. Egyetlen unalmas napom sincsen, de komolyan. És még talán az sem zavarna, ha tudnám, hogy milliók néznek. Szeretek játszani. És semmi okom sincsen arra, hogy másképpen viselkedjek a kamera előtt. Na jó, fotogén nem vagyok, az hétszentség, de elég engem távolról is mutatni. Nem kell közel jönni. Sosem túl közel.

És azt is megengedném, hogy a nézőim szavazzanak arról, mi történjen velem, hogyan döntsek ebben vagy abban a dologban. Hogy internetes fórumokon megtárgyalják, vajon mit hogyan csináltam és miért, és mit kellett volna, és hogyan és kivel. Annyi jó ötletet lehetne begyűjteni. Annyi őrültséget lehetne kitalálni.

Ez az a játék, öregem, ez a Vadonjáró Show. Ülj le, dőlj hátra és szórakozz. Mert én azért vagyok itt, hogy te jól érezd magad. Kapcsold be a plazmatévédet, tekerd föl a hangerőt, és hagyd, hogy szétrobbantsam az agyad. Megmutatom, hogyan kell ezt csinálni, meg én. Aztán ha már meguntam a játékot, és ha már úgy érzem, hogy nem kíváncsi rám senki, akkor egyszerűen fogom magam és felébredek.

Igen, csak úgy egyszerűen.

24. zen történet

Taoizmus vagy zen, zen vagy taoizmus, igazából kurva mindegy. Csak egy szó ez is, az is.

Van egy taoista történet egy öreg parasztemberről, aki évek óta dolgozott szorgalmasan a rizsföldjén. Egy napon elszökött a lova. Meghallva ezt, eljöttek a szomszédai meglátogatni.

- Micsoda balszerencse! - mondogatták neki a kezüket tördelve.

- Bizonyára az - bólogatott a paraszt.

Másnap reggel a lova visszatért, és magával hozott három vadlovat.

- Milyen csodálatos! Micsoda szerencse! - kiáltottak fel a szomszédok.

- Bizonyára az - bólogatott az öregember.

A következő napon a fia megpróbálta megülni az egyik betöretlen lovat, de az levetette magáról, és a fiú kitörte a lábát. A szomszédok újból eljöttek, és siránkozva bizonygatták az öregembernek, micsoda szerencsétlenség érte.

- Bizonyára az - felelte az öreg paraszt.

A rá következő napon katonai tisztviselők érkeztek a faluba újoncokat toborozni. Látván, hogy a fiú lába el van törve, nem sorozták be. A szomszédok újból gratuláltak a földművesnek, hogy lám, ilyen jóra fordultak a dolgok.

- Bizonyára - mondta az öreg.

Kalandok a vadonban 7.

A következő történt ma: viszem föl a hátsó kertbe a komposztálnivalót. Szakad az eső. Én csak úgy nézek ki a fejemből, mert olyan idő van. (Legszívesebben aludnék). Szóval ott lépkedek és morgok mert csurom víz vagyok (nem, nem veszek föl semmit arra az egy percre, de ne szójjá' be) egyszercsak észreveszem, hogy három rézsűvel följebb négy őz álldogál és néz velem fakasszemet. Vagyis őzszemet. Szóval én-a-farkas-ők-az-őzek szemet.

Álltunk így egy darabig. Még sohasem láttam eddig őzeket a kertemben. Teljesen le voltam nyűgözve. Ők meg csak álltak és néztek. De arról fogalmam sincs, hogyan jutottak be a kertbe. Megfordultam és lerohantam a kis vadonjáróért, hogy megmutassam neki az őzeket, de mire visszaértünk, már csak a fehér seggüket láttuk eltűnni a fenti úton. Valahol leghátul lóghattak be, majd megvizsgálom a nyomokat kicsit később.

Szeretném, ha még visszajönnének. Nagyon jó érzés volt látni, ahogyan ott voltak. Nem tudom, találtak-e valami legelnivalót a kertemben, vagy csak kíváncsiságból kóricáltak erre, de szeretném, ha tudnák, ha éreznék, hogy én bármikor szívesen látom őket újra.

Azt akarom, hogy az én kertemet is érezzék az erdő részének, és bátran járjanak arra. Én úgysem fogom bántani őket soha.

Lehet hogy kéne építenem egy szarvasetetőt a hátsó kert végébe...

Futás a faszom

Na végre eljutottam futni. Ez annyira komoly esemény, hogy külön bejegyzést érdemel.

Borzalmas volt. Még mindig utálok futni. Az egy dolog, hogy össze-vissza csúszkáltam a bokáig érő sárban. Meg az első öt perc még élvezetes is volt, de a maradék húsz már nem annyira. És a lábamban nem éreztem, mondjuk vicces is lenne amennyit én edzem a lábamat. Csak a vádlimban éreztem, úgyhogy vádlira igenis rá kell mozdulnom. Majd néha ugrókötelezek, vagy mittudomén.

Ami nekem az igazán szar dolog a futásban - és félreértés ne essék, ez akkoris így volt, amikor simán lefutottam tíz kilométert, és utána még dugtam három órát - hogy kurvára elfáradok tőle. A súlyzózástól sohasem vagyok olyan kiszipolyozott, mint a futástól. Az valahogy másképpen fáraszt el. Pedig nem futok gyorsan. De akkor is kikészít. Még másnap is érzem a kimerültséget.

Most alszom is egyet délután, azt hiszem. És valahogyan le kell rendeznem magamban ezt a futás dolgot. Hiába tudja az eszem, hogy nem kell futni, ha nem akarok, érzem azt a késztetést, hogy ezt nem lehet kihagyni egy valamire való edzéstervből, pedig hát nem futó vagyok, akkor meg mi a fasznak fussak? A zsírégetést majd megoldom másképpen. Például nem kéne annyit zabálnom.

Gyalogolni viszont akarok többet. A legutolsó hely ahol igazán sokat gyalogoltam az Törökország volt, mert a baszott nagy szállodából lejutni a tengerpartra volt vagy negyed óra (plusz a fagyizás, ami útba esett, ugye, meg pár tucat csúszás a csúszdákon útközben, tehát majdnem egy óra volt leérni). És amikor hazajöttem éreztem, hogy könnyebben megy a gyaloglás, meg a vádlijaim is nagyon jól voltak. És ez hiányzik. De azt hiszem ezt nem a futás fogja visszahozni, hanem a sok séta. Csak az meg elég sok idő. Ez az egy baj van vele.

De majd megoldom. Időm az nemsokára lesz bőven, szerencsére.

És sétálni a vadonban a nyári reggeleken... öregem, az az igazi.

A titkos domb

Van itt a hegyoldalban egy kis domb, nem messze attól a helytől, ahol élek.

Van benne valami nagyon érdekes, és különleges, és varázslatos, és vonzó, de még nem jöttem rá pontosan, hogy mi az. Az benne a legkülönlegesebb, hogy egyetlen irányból sem lehet rálátni, sem az útról, sem a völgy másik oldaláról, de arról a kis dombról viszont belátni az egész völgyet, meg a környező hegyeket. Hihetetlen, igaz? Pedig így van. Nagyon, nagyon érdekes az a hely.

Egészen véletlenül bukkantam rá, már ha vannak egyáltalán véletlenek. Egyszer csak úgy találomra elindultunk arrafelé a kis vadonjáróval, és én messziről megláttam egy kis szőlőst, amit nem vett körül kerítés, így aztán odamentünk, hogy felderítsük. Aztán amikor körülnéztem, akkor döbbentem rá, hogy egy dombon állok, egy dombon, ami a hegyoldalban bújt el. De annyira elbújt, hogy eddig nem is tudtam arról, hogy ott van. Valahogy olyan különleges a fekvése, meg a dimenziók és a szögek, meg az egész tér ott körülötte, hogy elrejtőzik. Mintha nem is akarná, hogy megtalálják. Mintha valami titkot rejtene.

Aztán többször visszamentem oda, és mindig különleges érzés volt ott lenni. Mindig olyan oda felmenni, mintha átlépnék valami kapun. Már alig várom a tavaszt, hogy újra elmenjek oda, mert valamiért úgy érzem, télen még nem szabad oda menni, csak ha már elég zöld a fű és rügyeznek a fák és a tavasz illata száll a levegőben.

A kelta mitológiában éppen az ilyen dombok tövénél van a tündérek országának bejárata. Mondjuk a bejutás pontos módjáról azt hiszem eléggé homályosan nyilatkoznak a legendák, de végülis időm az van még bőven.

Ugyanis tavaly elhatároztam, hogy kerül amibe kerül, megveszem azt a dombot.

Nagyjából egy teleknyi lehet az egész, és ahogyan mondtam, egy szőlős van rajta, semmi más. Kerítés nincs, de minek is? Jól rejti az a domb saját magát. Meg fogom egyszer keresni azt az embert, akié a telek, és megkérdezem, hogy mennyiért adná el nekem. Nem tudom, eladná-e egyáltalán. Majd kiderül. Lehet hogy ő pontosan ismeri a titkát, és ezért nem hajlandó megválni tőle. Mondom, majd kiderül.

És tudod, mihez fogok kezdeni a dombbal, ha megvettem?

Az égegyadta világon semmit.

Ellenben nyaranta körülbelül négyszer-ötször lekaszálom ott a füvet, igazi kaszával, és a szénát összehordom, és kazalba rakom, csak úgy. Mást semmit nem fogok csinálni ott. Csak őrizni fogom azt a dombot, meg a titkát, amit úgyis megfejtek idővel. Néha odamegyek és elterülök az illatos, puha fűben és nézegetem a felhőket az égen. Igen, csak ennyit. Az lesz az én titkos varázsvilágom, ahová csak azokat viszem majd el, akiket igazán szeretek, és akikről tudom, hogy értik a varázslatot.

És ki tudja, egyszer talán valóban megtalálom ott tündérország bejáratát.

És ha megtalálom, vajon belépek majd oda?

Te elég hasznos vagy?

Egyáltalán, mi hasznosat csináltál ma?! - ordította le egyszer (még a régi életemben) a fejemet az ex-feleségem.

A hasznosság, a hasznosság az kurva fontos, öregem. Tanuld meg.

Nem lehet csak úgy elbaszarogni az életet. El kell tudnod számolni minden egyes perceddel, mert különben annyi lesz neked. Lebasz az asszony, lebasz az urad, lebasz a rokon, lebasz a főnök, lebasz a fuvaros, lebasz a rendőr, lebasz a boltos, lebasz a hivatalnok, lebasz az orvos, lebasz a pap, lebasz még maga a zisten is mikor végül valahogyan odakeveredsz elé. Már érted, a sok lebaszás után, amit az angyaloktól kapsz.

Nem, öregem, éljél csak hasznosan. Ne foglalkozz semmivel se, ami nem hasznos. Felsoroljam, mi az, ami nem hasznos? Hát azt, hogy csak úgy jól érezd magad valamitől, azt felejtsd el. Bármi amit nem terveztél meg előre gondosan, az nem lehet hasznos. Bármi ami nem szerepel tételként valamelyik listádon, az nem lehet hasznos. Bármi, ami nem mérhető, próbálható, vizsgálható, megbecsülhető és/vagy kiszámolható, az nem hasznos. Az érzelmek nem hasznos dolgok - csak összezavarnak, és a zavartság nem hasznos. A szex nem hasznos - gyereket csinálni az bezzeg igen, sőt, kötelesség. Elvégre biztosítani kell az öregkorodat valahogyan. Az evés meg az ivás önmagában hasznos, de élvezni felesleges, elvégre a kalória az akkor is kalória, ha nem ízlik. Megeszed, beépül, kussolsz.

Az a lényeg, hogy ne nagyon ugrálj, érted? Semmilyen értelemben se. Maradj a helyeden, ahová a zisten odarakott. Annyit mozogj csak, amennyit muszáj. Minden más haszontalanság. Edzeni az más, az edzés az hasznos, elvégre egészséges leszel tőle, meg sokáig fogsz élni. Hasznosan. De ne sétálgass nekem a városban, az erdőben, vagy a folyóparton naphosszat, te lusta geci. Hogyisne, amíg mások keményen dolgoznak?

Házasodj meg, de nem csak úgy akárkivel, és főleg ne szerelemből. Tervezd meg. Gondold végig. Lásd előre az elkövetkező hatvan-hetven évet, többre felesleges tervezni. Ülj le a gondosan kiválasztott életpartnerrel és mondd el neki is, hogy milyen csodálatosan hasznos lesz ez a következő hatvan év. Ha olyan mint te (és miért is választanál másmilyet?) akkor repesni fog az örömtől, persze csak annyira, amennyire az még hasznos. Aztán gondosan betervezhetitek a családtervezés egyes fázisait, az ovulációkat, meg a fogantatásokat, meg a pontosan kilenc hónapnyi terhességeket, meg a szülést, meg a bölcsödét meg az óvodát meg az iskolát meg a gimnáziumot meg az egyetemet; mindezt körülbelül háromszor, de legalább kétszer, és legfeljebb négyszer, mert a hasznosság felelősséget is jelent, nem utolsósorban, ugyebár. A közös otthont megtervezni, megteremteni és menedzselni már csak ráadás öröm a gyerekek helyett mellett. Soha ne válj el. Nincs haszontalanabb, bonyolultabb, keservesebb, pénzügyileg, társadalmilag, erkölcsileg, érzelmileg és családpszichológiailag károsabb dolog, mint a válás. Annál még a boldogtalan élet is jobb, főleg, hogy a boldogság korántsem olyan hasznos, mint ahogyan azt elképzelik azok a haszontalanok. Tanuld meg a sokat tapasztalt és érett Nyugattól, hogy arra való a gyógyszer, az alkohol, meg a kábító-szer, hogy elűzze ezeket a felesleges érzéseket és gondolatokat.

Dolgozz. Olyan munkahelyet válassz, ahol igazán hasznos lehetsz. Olyan munkahelyet, hogy ha kilépsz az utcára, az utolsó suttyó kocsmatöltelék is azonnal megérezze, ha meglát, hogy nélküled összeomlana az a kibaszott civilizáció, ami lehetővé teszi, hogy ő nap mint nap mattrészeg lehessen estétől reggelig. Tiszteljenek az emberek, a kurvaistenit. Addig ne nyugodj, amíg ilyen munkád nem lesz, kerül amibe kerül. És dolgozz sokat. Ha kell, élj és aludj a munkahelyeden. Ha kell, basszál a családodra, mert az ember a társadalomban él, a társadalomban pedig egyetlen mérce létezik valójában: hogy ki mennyire jól végzi a munkáját. Úgyhogy dolgozz, mintha az életed múlna rajta. És inkább a munkába halj bele, mint bármi másba, mert annál hasznosabb dolog, mint a jól végzett munka, az egész univerzumban nem létezik, ezt még a zisten is tudja, ezért kezdte ő is munkával a világot. Ezt kurvára jegyezd meg, barátom, mert ha nincs munkád, semmi vagy és senki vagy, még akkor is, ha egyébként azt hiszed, hogy mindened megvan. Az, hogy a keményen végzett munkádért rohadt sok pénzt fogsz kapni, ne érdekeljen. A pénz csak egy eszköz, ami kifejezi a hasznosságodat. Önmagában semmi értéke, csak akkor hasznos, ha hasznos dolgokra fordítod. Amúgy sem lehet belőle sohasem elég, mint ahogyan a jól végzett munkád sem lehet elég sohasem. Becsülj meg minden egyes garast jól, és ne pocsékold el a pénzedet. A zisten előtt minden fillérrel el fogsz majd számolni, mint ahogyan minden életben töltött perceddel is. Ezt ne felejtsd el.

Aztán a sírhelyedet is gondosan válaszd ki még időben, úgy negyvenéves korod körül, de nem kell a romantika, egyszer odamész, belefekszel, jó lesz, köszönöm. A temetési szertartást előre megtervezed, megírod, elpróbáljátok, aztán boríték, pecsét, és egy gonddal kevesebb, a listán egy újabb pipa. Most már nyugodtan halhatsz meg, persze majd egyszer, ha már elég hasznos évet eltöltöttél szintén hasznos szeretteid körében.

Nem barátom, nem pocsékolhatod az idődet potomságokra. Majd én megmondom, hogyan csináld ezt a hasznosság dolgot a hétköznapjaidban, ha az életprogram már egyébként megvan. Aludj éjszaka, lehetőleg percre pontosan nyolc órát, napközben dolgozz, intézd a háztartást, neveld a gyereket, eddz, egyél-igyál eleget. Készíts listát, pipálgasd gondosan. Könyvelj. Ne csak a pénzügyi dolgokat könyveld, könyveld az egész életed. Úgy könnyebb lesz, igen. Egyszerűbb. Át fogsz látni mindent. És pontosan emlékezni fogsz rá, hogy a kamillás szappan, amit kettőhetvenért vettél a teszkóban még kettőezernyolcban, az hány seggmosással tartott tovább annál a levendulásnál, amit meg az osanban vettél négynegyvenért tegnapelőtt. Ezek a fontos dolgok, érted.

És mire idáig eljutsz, akkor már olyan kibaszottul hasznos leszel, hogy a sok ostoba hülye már régen nem fogja azt megérteni. De kit érdekel? Aki nem elég hasznos, az úgyis a poklok poklában fog lángolni az idők végezetéig, és fosszilis tüzelőanyagokkal nem barátkozunk. Csakis a hozzánk hasonlóan hasznos emberekkel, akik pontosan tudják, milyen is a hasznos barátság.

A hasznosság kurva fontos. Talán a legeslegfontosabb dolog a világon a hasznosság.

Minden egyes kibaszott napon, amikor fölkelsz, kérdezd meg magadtól: vajon elég hasznosan töltöttem a napomat tegnap? És ha a válasz igen, akkor fogadd meg, hogy a mai napod legalább olyan hasznos lesz. Nemleges válasz nincs. Amúgy is mindig az a biztos, ha a mindenkori ma hasznosabb mint a tegnap. Annak van értelme, tudod? Akkor tudod, hányadán állsz. Hogy mi a helyzet. És nincs jobb érzés a világon annál a bizonyosságnál, hogy elég hasznos vagy.

Bárki bármit mond, csak ennyi ám az élet. És nincs semmi több. Ne is várd, hogy lehet másképpen is. Álmodozni egyáltalán nem hasznos dolog, tudod jól. A zanyád is megmondta.

Tanuld meg mindezt. Tanuld meg jól, és úgy átmész, mit átmész, olyan könnyedén átsuhansz az életen, mintha csupán néhány kilométernyi vadiúj autópálya volna.

Könnyen. Egyszerűen. Gyorsan.

És hát mondd meg nekem, létezik ennél nagyobb boldogság?

Gyere lángolj még

Megvettem a csajomnak a második öngyújtóját is (és most már figyellek, ribanc hogy el ne veszítsd ezt is ribanckodás közben), és nem bírtam ki, hogy ne vegyek magamnak is egyet. Igen, gondolhatod, hogy melyik márkáról van szó, elvégre köcsög macsó gyerek vagyok.

És nem, továbbra sem dohányzom. Viszont kurva régen akartam már egy megbízható öngyújtót magamnak.

És tudod miért? Azért mert ember vagyok. És az ember az egyetlen állat amelyik nem fél a tűztől, hanem használja.

Sőt, vannak akik egyenesen imádják. Mint például én. Imádok tüzelni, tűzzel fűteni, tüzet rakni és nézni ahogyan ég, és szeretem még az öngyújtó kicsiny lángját is nézni. És nagyon megnyugtat a gondolat, hogy a tűz mostantól mindig velem van. A vadonjáró énem különösen örül ennek meg a piromán is.

Ja, és tudok tüzet adni a csajomnak, ami mennyire állat már.

Befejezni amit elkezdtem

Van bennem ez a dolog, hogy mindig befejezzem azt, amibe belekezdek.

És amint Django éppen belelovagol az éjszakába a ringyójával, miközben a rosszfiúk háza porig ég, és minden gecigyerek halott aki csak baszakodott a jókkal, arra gondolok, hogy éppen ezért szeretem Tarantino filmjeit: mert ő mindig befejezi amit elkezdett.

Utálom azokat a filmeket, amik nincsenek rendesen lezárva. Gyűlölöm a befejezetlenség érzését. Nekem kell a katarzis a végén, bazmeg. Kell, hogy úgy érezzem, hogy a történetnek volt egy eleje, egy közepe meg egy vége. A sorrend igazából már kurva mindegy.

A könyvekkel is így vagyok. Legyen lezárva. Kivéve ha van folytatás, akkor ne legyen lezárva, de akkor is legyen vége, legalább egy időre.

Az életben már nem annyira jön ez össze.

Világéletemben utáltam ha nem tudok befejezni valamit, amibe belekezdtem, és ez nem mindig teszi könnyűvé a dolgokat. Mert két eset van: vagy elkezdesz valamit, és rájössz hogy jó, és csinálod; vagy pedig elkezdesz valamit, rájössz hogy nem jó, és nem csinálod. A nehézség ott van, hogy valamiről eldöntsd, hogy valóban nem akarod, nem pedig csak nincs benned elég kitartás ahhoz, hogy végigcsináld. Mert lusta vagy, mert nem vagy eléggé motivált, mert lelohadt már az a tűz, ami az elején hajtott. És akkor jön a magyarázkodás, hogy "hát bazmeg nem is akarom már ezt igazán. Inkább iszom még egy sört."

Bárcsak tudnám, bárcsak tudnám biztosan, hogy mit kell tényleg befejeznem, és mi az, amit hagyhatok a faszba. Mostanában azért könnyű, mert nagyon be kell osztanom az időmet, és muszáj tisztán látnom magamban, hogy mit az, amit akarok csinálni. Hogy mi lesz később, azt nem tudom.

Először is jó, hogy ott a kis vadonjáró, mert tudom, hogy vele lenni muszáj. Aztán ott a csajom, akit muszáj gyakran kefélnem, hogy fényesen ragyogjon. Aztán ott a munkám, ami nélkül egyrészt kurvára unatkoznék, másrészt egy büdös vasam se lenne. Harmadrészt nem érezném, hogy milyen baszottul sokat érek. Aztán ott van az edzés, igen, ami sokszor az egyetlen dolog, ami miatt megéri felkelni reggelente. Hobbinak hívom, persze, de meghalnék érte, ha kell. Nem magyarázom meg, ha nem érted, nem érted. A súlyzózás meg a bunyó. Mert egy férfinak az kell, hogy férfinak érezze magát, és ha ezt elveszed tőle, tök mindegy, mit adsz neki cserébe. És tök mindegy az is, hogy emellett még mije van.

Ez nagyon fontos.

Aztán a kreatív dolgok, az írás és a zene. Ha egy fokkal bonyolultabb vagy egy féltéglánál, akkor kelleni fog valami, hogy ezt ki is fejezd. Tudod, ha másnak nem, hát legalább saját magadnak. Mert sosem a közönség a lényeg: a közönség magasról le van szarva. Csak csináld, és érezd közben azt a fajta örömet, amit semmi más nem adhat meg. És tuti hogy például a bunyóból is ki lehet hozni ezt a fajta élményt, hogy a másik csávónak mikor merre fröccsen a vére, meg ilyenek, tudod, de annyira azért nem vagyok beteg. Még.

És igazából ennyi most, de ennyi elég. El is fogyott az időd, a pénzed, az energiád. Minden más csak baszakodás lenne. Úgyhogy igazából azt hiszem, boldog vagyok. Azt hiszem, megvan mindenem. Milyen jó már, hogy ezt leírhatom. Leírhatnám nap mint nap. De elég ezt néha leírni. Nem pofázni, csinálni kell.

És akkor legvégül ott vannak azok a dolgok. A kurva nagy boldogságodban az agyad hátsó szegletében kapaszkodnak, néha kidugják a seggüket és riszálják, hogy még itt vagyunk, még nem mentünk el. Ezek azok a dolgok, amiket valaha elkezdtél, amik valaha fontosak voltak, de amiket sosem fejeztél be, és hátrarugdostad őket a mostnincsráidőm-be, meg a majdmáskor-ba, meg a talánegyszer-be. Na ezek azok a kis gecik akikkel kezdeni kell valamit.

Ott van például a buddhista egyetem. Előkotortam az összes jegyzeteimet nemrégen. Ezzel most foglalkoznom kell. Sosem fejeztem be, de mindig, mindig azt hittem, hogy egyszer be fogom fejezni. Most már nem vagyok benne olyan biztos. Végig kell gondolnom, hogy mit várok attól, ha mégis befejezem. Azt hiszem, át fogom olvasni a jegyzeteket, azokból ki fog derülni a válasz.

Aztán meglátjuk, elégetem-e amiket ott írtam, vagy befejezem, mert valaha régen elkezdtem.

Azt hiszem alszom rá néhányat.

A lélek és a fizika

Hajlamos vagyok arra, hogy mindent lehetségesnek tartsak, néha még akár azt is, amiről mindenki más azt hiszi, lehetetlen. Alapvetően hiszek abban, hogy az embernek nincsenek korlátai.

Van egy mottóm. Még általános iskolás koromban kaptam az egyik tanáromtól, akit nagyon szerettem, és aki nagyon nagy hatással volt rám, miatta szerettem meg annyira a történelmet és az irodalmat. A mottó Az ember tragédiájából való, és így szól:

"Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet."

Még mindig megvan az a papírlap, amin kaptam ezt az idézetet. De ha elveszne is, most már sohasem fogom elfelejteni. Tudod, vannak pillanatok az életben, amikor eljut hozzád valami, egy üzenet, és te meg vagy győződve róla, hogy ez csak ott és csak akkor és csak neked szól. Így vagyok ezzel a dologgal is.

Az idézetnek az évek során mindig más és más része volt fontosabb nekem. De az egyik mindig alapvető volt. Az egyik mindig, mindörökké meg fogja határozni azt, aki vagyok.

Az egyén szabad.

Én ebben hiszek. Nem az a lényeg, Isten teremtett-e, vagy az Ősrobbanás, leszarom hogy a Marsról jövünk-e, vagy a Vénuszról, nem érdekel. Csakis az a lényeg, hogy itt vagyunk, és ezzel valamit kezdenünk kell. Ezzel meg kétféle dolgot lehet tenni: vagy nekünk magunknak kell kitalálnunk, hogy a francba basszuk el azt a pár tucat évet, ami megadatott, vagy találnunk kell valakit, aki majd jól megmondja.

Én esküszöm, hogy sokáig kerestem a jólmegmondókat, de tényleg. Úgy szerettem volna rátalálni egy igazira, világéletemben. Komolyan mondom. Olyan jó lett volna beülni valami csapatba, és csak hallgatni a frankót. Kipróbáltam. Rosszul voltam tőle. Nekem ez nem megy.

Muszáj volt elindulnom, és magamnak keresnem. Most már azt mondom, megérte, de sokáig nagyon szenvedtem attól az érzéstől, hogy el vagyok veszve. Ide csapódtam, oda csapódtam, de sehol sem leltem a helyem. Aztán végül megtaláltam.

A helyem itt van, ahol most éppen vagyok.

De ide eljutni kurva nehéz volt.

Van egy fontos dolog, amire rájöttem menet közben: az emberi lélek is csak a fizika alaptörvényeit követi, mint minden más a világegyetemben, és tényleg, miért pont az emberi lélek tenne másképpen? Ettől még hiszek az egyén szabadságában, ettől még hiszek a lehetőségek végtelenjében, csupán azt gondolom, ahhoz, hogy igazán messzire jussunk, a lehetőségeinkkel együtt ismernünk kell a korlátainkat is. Különben csak hazudunk magunknak, és nem jutunk el sehová. Káprázat ezerféle van, valóság meg csak egy, nem igaz?

Gondolkozz el ezen. Az egyik, ami a legjellemzőbb, hogy az emberi lélek is olyan, mint az anyag: mindig a legkisebb ellenállás irányába igyekszik mozdulni. Úgy mondjuk, a könnyű utat választja. Mint a víz, amikor kicsordul a pohárból, ahelyett, hogy benne maradna.

Van egy képem arról, hogy milyen a legkönnyebb út a jóléti társadalomban: egy felnőtt srác ül a számítógép előtt, kólát vedel és pizzát eszik, és közben egész lényével belemerül valami online játékba, ahol több időt tölt, mint a háza falain kívül. Anyukaapuka pénzelik, és szarnak rá, hogy mit csinál.

Mindenki azt teszi, ami a legkönnyebb. Ennél minden más csak nehezebb lenne.

Vagy ahogyan egy barátom mondta egyszer: a legkönnyebb, legegyszerűbb dolog a világon meg sem születni erre a világra. És tényleg. Ennél minden más csak nehezebb. Ezen kívül minden, minden csak szenvedéssel jár.

Szenvedés, betegség, öregség és halál. A Buddha azt tanította, a létezés ezzel jár. Feltette rá az életét, hogy megszabadítsa ezektől a dolgoktól az érző lényeket. Én nem tudom teljesen osztani ezt a szándékát, mert jól tudom azt, hogy a szenvedés milyen sokat adott nekem.

A zsidók úgy tartják, hogy akit szeret az Isten, azt veri. Nietzsche mindig szenvedést kívánt a barátainak, sohasem boldogságot, mert a boldogság senkiből sem faragott még jobb embert, a szenvedés annál inkább. Vagy megölt. Mégis mindenki a boldogságot választaná a szenvedés helyett, mert a szenvedés rossz, és félni kell tőle.

De miért kell félni tőle? Hiszen igazából sosem tudjuk, milyen. Illetve csak azt tudjuk, hogy rossz. Mi a rossz? A fájdalom a rossz. A test fájdalma, a lélek fájdalma. Mindig fáj, ha nem követjük a fizika törvényeit. Fáj a testnek és fáj a léleknek. De éppen ez különbözteti meg az embert a puszta anyagtól. A víz nem teheti meg, hogy ne boruljon ki a pohárból, ha megdöntjük a poharat. Az ember - képletesen szólva - igen.

Mert az ember szabad, és a lehetőségei végtelenek, csak ennek a szabadságnak van egy ára, amit az élettelen anyag sohasem fog megtapasztalni - ez az ár pedig a szenvedés. Minden dolog szenvedés, amivel nem a könnyebbik utat választjuk. A legkönnyebb pedig valóban meg sem születni, vagy, ha ez már elkerülhetetlen és mégis megszülettünk - csak lefeküdni és meghalni.

Aki él az szenved. Ezt tudomásul kell venni, mert elkerülni kurvára nem lehet. És félreértés ne essék - létezik jóféle szenvedés is, ez pedig a szenvedély. És akárcsak a rossz, ez is elmúlik, de ebben éppen ez a rossz. A szerelem a legmámorítóbb érzés a világon, de válaszd el egymástól a két szerelmest, és azonnal meg fogod látni, hogy milyen a valódi szenvedés.

Nem baj, ha félsz a szenvedéstől. Nem baj, ha félsz attól, hogy szabad legyél. Csak értsd meg, hogy szevedés nélkül nem fogsz elérni sehová sem. Akár hiszel valamiben, akár nem, ha nem küzdesz érte, ha nem szenvedsz érte, nem fogod elérni.

És nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy ha csak hátradőlsz, az elég lesz. Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy elkerülheted az élet Nagy Seggberúgásait. Ha gyáva szar vagy, azzal nem úszol meg semmit. Sőt. Ugyanúgy megtörténik veled minden faszság, csak még lehetőséged sem lesz arra, hogy beleszólj abba, mi és hogyan történjen veled. És ezt jelenti valójában vesztesnek lenni.

"Az életet ne úgy tartsd távol magadtól, hogy elbújsz előle, mert észrevétlenül utánad kúszik, vagy váratlanul összeroppantja rejtekhelyedet. Nem lehet megszökni tőle, még a halálba sem." (Weöres Sándor - A teljesség felé)

Vigasztalásul még annyit, hogy aki végül eléri a hegycsúcsot, amit meghódítani nekiindult, az valamiért sohasem szokott reklamálni, ha végül célba ér. Gondolkodj el ezen. A szar ügy az, hogy ahhoz, hogy megértsd ezt, neked is el kell jutnod oda. Nincs könnyű út a boldogsághoz. És nincs garancia a biztos sikerre sem. Sem arra, hogy amit találsz, az majd életed végig veled marad. És senki sem marad veled életed végéig. Egyedül érkeztél erre a világra, és egyedül is fogod itthagyni, és sajnálom, ha ezt tőlem kellett megtudnod.

Most viszont tápászkodj fel arról a kurva kanapéról, és indulj el. Ígérem neked, hogy csak az eleje lesz igazán nehéz. Aztán megszokod, vagy beledöglesz, bazdmeg.

És mielőtt megkérdeznéd, elindulnod pedig azért kell, mert ember vagy, nem pedig egy pohár víz. És jól vésd az eszedbe, hogy amíg csak élsz, minden egyes pillanatban lehetőséged van változtatni bármin. Minden egyes pillanatban.

Tartozol annyival a világnak, aminek a létezésedet köszönheted, hogy megpróbálasz méltóvá válni az emberi létre. Hogy szabaddá válj. Határtalanná.

És tudod mit? Tartozol ennyivel nekem is.

Wanderlust

Mostanában olyan erővel tör rám néha, hogy neki kéne vágnom a világnak, csak úgy, hogy majd szétrobbanok. Régen volt már, hogy utoljára nekivágtam, de néha kell nekem ez is, tudod? És ennek is, mint majdnem mindennek az életemben, hosszú története van.

Az egész történet azzal kezdődött, hogy volt egyszer egy kisfiú, aki nem találta a helyét a világban.

És amikor elég nagy lett ahhoz, hogy elengedjék egyedül otthonról, elkezdett sétálni járni. Először csak a szülővárosában, aztán a kisvárosban, aztán az északi parton, aztán mindenhol, amerre csak vitte a sors.

Mindig szerettem volna bejárni az egész világot. Mert gyalogolni sohasem unalmas. Olyankor nem csak körülöttem tűnnek el mind a határok, a korlátok, a láncok, hanem bennem is. Amikor nekivágok a világnak, szabad vagyok. A szél fia, így neveztem magam a magányos sétáim során, kiskoromban. És valóban, a szél mindig ott volt velem. Körülfújt és eljátszottunk, kergetőztünk és versenyt futottunk. Olyan különös most visszagondolni erre. Azt hiszem, voltak idők, amikor teljesen meg voltam zakkanva gyerekként. Szerencsére kinőttem belőle. Vagy legalábbis szeretném azt hinni.

Most így évekkel később olyan könnyű megérteni. Volt egy gyerek, aki sehol sem érezte otthon magát, sehol sem érezte, hogy szeretnék, ezért elindult, hogy keressen...mit is? Egy otthont? Valakit aki majd szeretni fogja, feltétel nélkül? Aki elfogadja olyannak, amilyen? Nem tudom. Sohasem tudtam megmondani, hogy miért indulok el. Mindig csak fogtam magam, és elmentem sétálni. Sokszor a városba, még többször a vadonba. Egyre és egyre messzebbre. Kerestem azokat a helyeket, ahová senki más nem jár. Nem könnyű kihívás, és voltak veszélyes kalandjaim, de megérte. Ott volt például a szülővárosomban a régi elhagyott betontemető. Vagy a kisváros mellett az erdő, ahol nem járnak turisták, mert olyan sűrű a bozót. Ezek lettek a kedvenc helyeim.

Elbújni akartam, vagy tényleg csak kerestem valamit? Meg nem mondom. Még mindig nem tudok erről semmit. Most pedig már sohasem fogom megtudni, mert az a gyerek, aki akkor voltam, nincs többé.

Eltelt néhány év, és közben a gyaloglást bringára cseréltem. A bringával, tudod, sokkal messzebbre lehet eljutni, és sokkal gyorsabban. Nagyon nagy élmény a sok év gyaloglás után. Hirtelen kitágult a világ, az eddig hatalmasból most gigászira. Amit egy nap alatt meg bírtam járni bringával, az mind az én birodalmam lett. És egy nap alatt sokat be lehet járni egy olyan gyors járgánnyal, mint amilyen az enyém volt.

Úgy éreztem, csak akkor élek igazán, amikor felülök a gépre, és tekerek. De volt olyan, hogy valóban így éreztem. Akkoriban úgy hittem, sohasem lesz normális életem. Nem is akartam normális életet. Csak bringázni akartam, egyre messzebbre. És egyszer sohasem visszajönni.

Az igazság az, hogy akkor hiába kerestem, nem találtam meg azt, amiért útra keltem. Találtam viszont sok minden mást. Mert sokat gondolkodtam. Sokat agyaltam. Sokat filozofáltam. Nem túlzás azt állítani, hogy ameddig puszta intellektussal el lehet jutni a világban, addig én eljutottam akkor. De ott mintha láthatatlan falba ütköztem volna, képtelen voltam továbblépni. Oda nem vitt el a bringa, oda nem tudtam elgyalogolni. Tudtam, hogy ott van, amit keresek, de sehogyan sem tudtam elérni oda.

Még a tengeren is átkeltem. Igen, az Atlanti-óceán túlpartján is kerestem. Egy teljes évig. Amikor éreztem, hogy hiába, akkor hazajöttem, és ezt nem értette meg senki. De miért maradtam volna, ha egyszer nem volt ott már semmi keresnivalóm? Próbáld meg ezt elmagyarázni bárkinek. Senki sem értett meg sohasem. (Egészen mostanáig).

Aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak élni kell. Elvárások és célok nélkül csak élni. Megélni az életet, nem elgondolni, ahogyan megélem. És akkor majd minden a helyére kerül idővel. Türelem kell. Kitartás kell. Nyugalom kell. És teltek az évek, és ahogyan lassan eljutottam oda, ahol most vagyok, tényleg szépen lenyugodtam. Mostanában is járok gyalogolni meg bringázni, de már régen nem arról szól. Furcsa is, hogy nincs meg az a vágy, mint régen. De el tudtam engedni. Ez is csak egy dolog, amit használtam. Egy eszköz, ami segített. De most már nincs rá szükségem.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik. Hazudnék, ha azt mondanám, néha nem vágyok vissza oda, ahol még izgatottan ültem fel a bringára, hogy vajon hová visz ma el. Hogy vajon megtalálom-e ma azt a valamit.

Mindezzel együtt már kibaszottul kéne járni egy nagyot.

Csak úgy, bele a vakvilágba.

Eljössz velem?

Mai normális blogbejegyzés/játszóház

Tudom, néha kellenek az ilyen szarok is. Mert ez mégiscsak egy blog.

És egy blogban az ember néha leírja, hogy egyébként mi történik vele az életben. Ha másért nem, akkor azért, hogy lehessen látni, hogy van élete. (Aki mindennap az életéről blogol, az a másik véglet, annak tutira nincs élete. Trust me on this one.)

Úgyhogy most leírom, hogy ma voltunk játszóházban a kis vadonjáróval, meg a csajommal, meg a csajom lányával, akinek még nem találtam idevaló becenevet (igazából a csajomnak se, de a csajom az a csajom és kész). Mint vadonlakó antiszociális remete kicsit tartottam a helytől, de ezek csak a régi, rossz beidegződéseim - valójában kurva jól éreztem magam. A kis vadonjáró is kurva jól érezte magát. Meg a csajom is, meg a kiscsajom is. (Ez az, azt hiszem ez lesz az). És ha nem lennék kilencvenöt kiló, én is visítva vetettem volna rá magam a csúszdákra/kötelekre/felfújt gumibaszokra, mint a csajom, de mondjuk ő éppen feleakkora mint én, úgyhogy neki jóval kevesebb félnivalója volt, mint nekem. Ráadásul neki a visítás is sokkal jobban áll.

A kis vadonjáró kegyetlenül gyorsan kihajtotta magát, hiába, már ő sem lesz többet soha hároméves. Azt hiszem többet kell vele ilyen helyekre járnom, hogy edzésben tartsam, mert a szénabálákon ugrálni is hatalmas kaland, de télen azért a vadon elég ingerszegény egy hely a sok kurva hó meg sár miatt. A nindzsákat végül én vártam a legizgatottabban, mert mire eljött a bemutató, a kis vadonjáró lelkesedése el is fogyott. Ellenben a kiscsajom, akihez valahol mégiscsak lehet valami közöm, gond nélkül odaballagott a főnindzsához, és angyali mosollyal kikapta a kezéből a fakardját, és suhogtatni kezdett vele. Az, hogy ezt meg tudta tenni egyébként bizonyítja hogy a nindzsucu élesben szart sem ér.

Na most ezek után kemény dolog megállni hogy azonnal a nevemre ne irassam azt a kis szöszit. És kung-fu mestert ne neveljek belőle.

És igen, büszke voltam rá, pedig nem az én lányom. Felrémlett előttem egy évekkel későbbi kép, amikor majd a kertben püföli vad kiáltásokkal a bokszzsákomat, de nem meséltem el a csajomnak, mert nem akartam borzolni az idegeit, eléggé fel van borzolódva alapból is tőlem.

Aztán ebédeltünk, együtt, mint egy család, nem mintha olyan meglepő lett volna, hogy tökéletesen funkcionálunk családként - ez most már nem lep meg, ezen már túl vagyok. Ebéd után én legszívesebben aludtam volna egyet (mint appuka), de a fullra izzadt gyerekem inkább rohant vissza csúszdázni meg küldetéseket teljesíteni - igen, ne is mondd, az én gyerekem, le se tagadhatnám. Még kísérgettük a kölyköket egy darabig, aztán zokogó szívvel de vigyorral az arcunkon elbúcsúztunk, mert holnapig nem is fogjuk látni egymást, és ezen a traumán valahogyan túl kellett tennünk magunkat. Azt hiszem, most már ki fogom bírni azt a pár órát.

Na, ezeket azért írtam le, hogy lásd, nekem is van normális életem. Na jó, ez így nem igaz. Inkább úgy mondom, hogy vannak normális események is az életemben, néha. Néha valóban úgy tűnik, hogy végül révbe érek.

Néha.

És most érd be ennyivel, bazdmeg. Ami meg a hangvételt illeti, a jó telibevert kurva anyád fog most hetekig ilyen érzelgős szarokat írogatni, jön újra az edzésnapló meg a bunyó meg a szivarok meg a maláj kurvák. Na.

A csávód kétkezes

Kétkezes vagyok, meséltem már?

Bal kézzel írok ugyan, de majdnem minden mást a jobb kezemmel csinálok. Mindig érdekes, ha valami új dologba kezdek, mert mindig eltart egy darabig, mire lemeccselem magamban, hogy akkor most melyik kezemmel is csináljam. Aztán van ami mind a két kezemmel egyformán jól megy. Nem, ne találgasd hogy mi az.

Amikor elkezdtem gitározni, végül jobbkezes lettem, és a gitártanárom hálás volt érte.

Amikor elkezdtem bunyózni, az edzőm majdnem sírt örömében, hogy lesz végre egy southpaw a csapatban, végül ott is jobbkezes lettem.

De mert bal kézzel írok, mindenki balkezesnek gondol, holott nem vagyok az.

Én kétkezes vagyok.

Nem jobbkezes és nem balkezes. Kicsit két-világ-között életérzés, amikor például balkezesként terítenek neked az asztalhoz, és te jobbkezesként eszel, és mindenki azt hiszi, hogy hülyíted őket, pedig nem. Ilyen vagy. A balkezesek azt hiszik, hogy nekik rossz, mert a világ túlnyomó része jobbkezes, de nincs igazuk.

A kétkezeseknek még sokkal rosszabb. Mert sokszor mi magunk sem tudjuk, melyik kezünket is fogjuk használni valamire. Melyik kezemmel vívnék? Ki kellett próbálnom, hogy megtudjam. Melyik vállamhoz emelném a puskát? Csak ha kipróbálom tudom meg. Melyik kezembe fognám az ollót, melyikbe a kalapácsot, és melyikbe a szöget, melyikkel próbálom meg kibogozni a csomót és melyikkel nyomkodom a távirányítót? Én ezeket nem tudom magamtól. Sokszor meg kell állnom és tudatosítanom magamban, hogy akkor most mit hogyan akarok csinálni és melyik kezemmel. És sokszor csak menet közben veszem észre hogy nem kényelmes ez így mégsem, és akkor kezet váltok. Aztán visszaváltok. Őrület, igaz?

A kétkezességről sokat lehet olvasni, de én azt hiszem, a cuccok többsége orbitális hülyeség. Ez is csak egy valami, egy dolog, ami megtörtént veled, és hogy jó vagy rossz az annyi mindentől függ még. Önmagában semmit sem jelent.

Kivéve azt az érzést, hogy sehová sem tartozol igazán. Hogy sohasem leszel része a normálisan, rendezetten, kiszámíthatóan működő társadalomnak. De bassza meg a kutya, ha ezt bánom. Sohasem akartam beleolvadni a masszába.

Abba azért persze érdekes belegondolni, hogy vajon éppen azért lehet ez, mert kétkezes vagyok?

Majd kiderül ez is.

23. zen történet

Ne zavarjon meg, hogy ez a történet Istenről szól. Egy zen mester erre úgyis azt mondaná, hogy ez teljesen mindegy.

A remete éppen szokásos meditációját végezte a folyónál, amikor egy fiatalember megzavarta.

- Mester, a tanítványoddá szeretnék lenni! - mondta a fiatalember.

- Miért? - kérdezte a remete. A fiatalember gondolkodott egy pillanatig, majd így válaszolt.

- Mert meg akarom találni Istent.

A mester erre felugrott, megragadta a fiút a grabancánál fogva, bedobta a folyóba, és fejét a víz alá nyomta. Miután ott tartotta egy percig, mialatt a fiatalember rugdosott és csapkodott, hogy kiszabadítsa magát, a mester végül kihúzta a folyóból. A fiú felköhögte a vizet, és levegőért kapkodott. Amikor végre megnyugodott, a mester megkérdezte.

- Mondd meg nekem, mit akartál legjobban, amikor a víz alatt voltál?
- Hát levegőt! - válaszolta dühösen a fiú.
- Nagyon helyes - mondta a mester. - Menj haza, és akkor gyere vissza, amikor majd annyira akarod Istent, mint amennyire az imént levegőt akartál.

Álmoskönyv 9.

Ezen napokig gondolkodtam, hogyan is írjam le.

És kiderült, hogy jó is volt, hogy gondolkodtam, mert azóta eszembe jutott egy régebbi álmom, ami ugyanerről szólt.

Arról, hogy a kis vadonjáró meghalt.

Azt hiszem nincs olyan szülő, aki ne álmodott volna a saját gyereke haláláról. Amikor az beteg. Amikor történik vele valami. Amikor történhetett volna valami.

Amikor este lesz, és sötét, és odakint hideg van, még az én gondolataim is elsötétednek olykor. Még én sem tudok száműzni magamtól mindent, amit szeretnék. De mert erős vagyok, egészen addig tudok uralkodni, ameddig ébren vagyok. Szeretem azzal áltatni magam, hogy uralkodom. Magamon.

De aztán eljön az éjjel, és a tudatalattim felülkerekedik. A démonaim pedig gonosz vigyorral az arcukon mutatják meg újra és újra, hogy milyen módokon veszíthetem el azt, aki a legdrágább nekem. És efelett nincs hatalmam. Végig kell néznem, és végig kell élnem újra és újra.

Először évekkel ezelőtt, amikor a kis vadonjáró kórházban volt, és nekem haza kellett jönnöm, először akkor álmodtam ilyet. Nem is aludtam aznap éjjel, csak próbáltam. Éber álom volt. Úgy láttam az életemet, mint egy képregényt. Kockánként. Képenként. Fekete-fehérben láttam, ahogyan a kis vadonjáró meghal. Lassan halt meg, lefoszlott a bőre, vérzett, de még élt, sokáig. Beszélt, folyékonyan, pedig akkor még nem tudott. Elmondta, hogy elhagytuk őt, és mi öltük meg őt. Mi, a szülei. Pokoli álom volt, nem is aludtam akkor éjjel.

Aztán néhány napja újra azt álmodtam hogy meghalt. Ezúttal kórházban halt meg, mert halálos beteg volt, és az orvosok elaltatták, hogy ne szenvedjen. Emlékszem az érzésre. Majd megőrültem. Tehetetlen voltam, szomorú, rémült, dermedt. Nem tudtam tenni semmit, csak ültem ott és hagynom kellett hogy megtörténjen.

A csajom megmagyarázta, hogy biztosan a válás miatt van, meg ilyenek. Lehet. De tudod, a legérdekesebb az egészben nem az volt, hogy egy apa milyen fájdalmakat érez amikor a gyereke meghal. Az természetes. Igen, pontosan tudom hogy mit éreznék. Egy részem meghalna legbelül. Üvöltenék. Megborulnék.

De a legérdekesebb az volt, hogy miközben láttam magam, amint egy fiam nélküli világban próbálok élni - álmomban a kisváros utcáit jártam egyedül, még mindig dermedten keresve valamit, magam sem tudom, mit - közben mindvégig tudtam, éreztem, hogy ezzel nincs vége a világnak. Önző és érzéketlen módon világosan láttam magam előtt, hogy mennyi mindent fogok tudni csinálni most, hogy nincs a gyerek. És örömet éreztem. Igen, kimondom. Örömet. Miközben a gyerekem meghalt... érted te ezt?

A démonaim egyvalamit sosem fognak tudni megölni bennem. Valamikor, valahol beférkőzött a szívem mélyére egy apró szikra. Nem tudom, kitől kaptam, kaptam-e egyáltalán, vagy én teremtettem magamban. Ez a szikra az öröm, hogy ebben a világban élhetek, emberalakban, itt és most. Ez az életöröm. És nem volt olyan sötét időszak az életemben, amikor ez a szikra kihúnyt volna. Pedig okom lett volna rá bőven. Sokszor. Tudom jól, mi a szenvedés, ezt elhiheted nekem. Már akkor sebeket tépett rajtam az élet, amikor még azt sem tudtam, mi történik velem. Amikor még nem tudtam védekezni sem, és nem volt velem, mellettem senki, aki megvédhetett volna.

Álmomban, amikor a fiam meghalt sem tudott bennem meghalni az életöröm. És amikor felébredtem, és odaültem a kis vadonjáró ágya mellé, hogy hallgassam, hogyan lélegzik, hogy nyugalmat találjak a bizonyosságban, hogy mindez csak álom volt, és nincsen semmi baj, a megkönnyebbülésen és a lassan oszló rémületen túl még valamit éreztem: bűntudatot.

Hogy nélküle is tudnék boldog lenni. Hogy nem függök tőle teljesen.

A démonaim újra csatát veszítettek. Hiába próbálkoztak azzal, hogy elvegyék tőlem azt, aki most egyike a legdrágábbaknak. Nem tudtak legyőzni, mert nem adtam fel magam. Tovább tudtam indulni, és ez a tudás megnyugtat.

Nem akarom, hogy megtörténjen. De ha meg fog történni, nem leszek a tiétek. És most takarodjatok. Menjetek, készüljetek a következő összecsapásra, tudom jól, mi lesz a következő.

Most majd Őt próbáljátok meg elvenni. És mert nem megy másképpen, hát álmomban.

Lehet próbálkozni, mocskok.

A székely aki úgy mesél mint senki más

A vadonjáró imádja Kányádi Sándor verseit.

Egyszer meg fogom szerezni őket mind, csak eddig hiába kerestem, nem találtam teljes gyűjteményt. Pedig mit nem adnék érte...

Amikor kicsi* voltam, volt egy mesekazettám, amit különösen szerettem. Azért mondom azt, hogy különösen, mert nem mondhatnám egyértelműen, hogy csak gyerekeknek készült. Pedig úgy adták ki. Az volt a címe, hogy Táltosmadár. Kányádi Sándor versei és meséi voltak rajta. A mai napig megvan a rojtosra hallgatott kazetta, de alig szól már.

Sok aranyos, játékos mese és vers volt ezen a kazettán, de voltak nagyon komoly, ijesztően komoly mesék is, halálról, háborúról, szegénységről, szomorúságról.

Mindig ezek a mesék és versek álltak a legközelebb a szívemhez, mert olyan igazak voltak. Másképpen igazak, mint úgy általában a gyerekmesék, érted, ugye?

És a mai napig bevillannak sorok a versekből, amióta a vadonban élek, mert Kányádi Sándor úgy tudja elmesélni a természetet, ahogyan senki más. Nekem legalábbis. És most, ahogyan itt ülök az íróasztalnál, és bámulok kifelé a szakadó hóesésbe kurvaanyádtél az egyik kedvenc versem jutott eszembe, amit már óvodáskoromban fejből tudtam:

Jámbor medve

Februárban föl szokott
ébredni a medve,
s elindul a barlangból,
lassan lépegetve.

Úgy lépeget, mint aki
nincs mezítláb szokva,
s karjaival kalimpál,
folyton kapaszkodna.

Nem is csoda, szegénynek
érzékeny a talpa,
kivékonyult, télen át
álmában is nyalta.

Álmos is meg gyönge is
ilyenkor a medve.
Lézeng, cselleng egy kicsit,
ha volna mit, enne.

De csak azért jön elő,
lássa, mi a dolga.
Ha süt a nap, visszamegy,
mert a nap csalóka,

hátra még az igazi
zimankós hadd-el-hadd,
hátra még a tél java:
kíméljük a talpat.

Ha pedig az idő zord,
künn marad a medve.
Itt a tavasz, amire
visszaszenderedne.

Legénykedik csak a tél,
mutatja hatalmát,
holott nyílni készülnek
a rügyek s a barkák.

Künn marad a medve, és
talpát nem kímélve,
elcammog a még jeges
kis patak vizére.

Node amíg odaér,
nagy ügyetlenkedve,
hadd mondom el, mint került
kötélre a medve.

Egyszer épp egy ilyen zord
februári reggel,
erdőlni indult el egy
falumbeli ember.

Hát amint megy, mendegél
felfelé a hegyre,
szembe véle jődögél
jámboran a medve.

Megtorpan az emberünk,
ám a medve báván
s ártatlanul néz reá,
mint egy szelíd bárány.

Áll, tűnődik emberünk,
majd egyet gondolva,
válláról a fának szánt
kötelet leoldja.

"Nem volt nekem soha még
életemben medvém,
mi lenne, ha ezt most én
szépen hazavinném."

Veti hát a kötelet
a medve nyakába,
s vezeti, mintha tinót
vinne a vásárra.

Így ballagnak csendesen
egészen hazáig,
már emberünk zsindelyes
kapuja is látszik.

Ki csak látja, nem akar
hinni a szemének,
szó ki nem jön torkukon,
szájukkal is néznek.

Vakkantásuk lenyelik
a kutyák, s a ludak
ámultukban mind egy-egy
hosszú nyakká nyúlnak.

De minderre jóformán
rá sem hederítve
lépked a mi emberünk
s mellette a medve.

Elérik a kaput is,
be is mennek rajta.
- Nézd, mit hoztam, feleség! -
kiált be a gazda.

Jön az asszony s vele a
gyermekek is nyomban,
de a kapu előtt már
fél falu is ott van.

Ám a medve meg nem áll,
egyenesen hátra,
mintha menni akarna
a disznópajtába.

Megy vele a gazda is,
húzza most a medve.
- Még valami kárt csinál,
jaj, el ne eressze.

Nem csinált az semmi kárt,
még csak meg sem mordult,
egyenesen a disznók
vályújának fordult.

A vályúba éppen még
párolgott a moslék,
beledugta orrát, és
ki sem vette onnét.

De nem amíg fenékig
be nem kebelezte.
Akkor aztán fölállott
két lábra a medve.

Bődült egyet, nyilván a
reggelit köszönte.
Kifordult a kötélből
s ledobta a földre.

Azzal át is lépett a
deszkakerítésen,
és megindult, merről jött,
vissza az ösvényen.

Már messzire járt, mikor
fölocsudtak végre
a gazda és ámuló
egész háza népe.

Elkezdtek a kutyák is
ugatni, s a ludak
mind egy-egy nagy éktelen
gágogássá nyúltak.

Állt a gazda, s tán ma is
ott állna, ha élne,
kezében ott lógna az
üres kötél - vége.


*de legalábbis nagyon fiatal

És megint hó van

Nem, ez nem a múltkori bejegyzés, ennyire azért nem vagyok még elhülyülve.

Csak megint esik az a szájbabaszott hó. De úgy rendesen. Csak hogy rátegyen még egy lapáttal a múltkori kijelentésemre, hogy "néééé, ezen a télen esett eddig a legtöbb hó amijóta itten lakok".

Hát ez most már olyan kurva biztos, mint a halál.

Most pedig ki fogok menni, és lapátolok, lapátolok, a hó meg csak szakad, és szakad, de végül úgyis én nyerek.

Mert végül mindig én nyerek, baszod. Hallod, te hülye picsa??? Mindig.

A boldogságról

Megkérdeztem ma a kis vadonjárót, hogy szerinte mi kell a boldogsághoz. Merthogy mostanában magam sem tudom.

Ő persze még gyerek, ezért nem nagyon gondolkozott el a kérdésen, hanem egyből megválaszolta. Csak úgy, fel sem pillantva a legózásból sorolta el, hogy: pénz...játékok...ajándék.

Valamennyire megnyugodtam. Mert akkor azt hiszem, most boldogok vagyunk, így ketten.

Mert pénzünk van, játékunk is dögivel, ajándékot is kaptunk mostanában mind a ketten eleget. Egymástól, meg az élettől is.

Én a legnagyobbat, de ezt a kis vadonjáró most még nem értékelné. Neki a Star Wars legórepülő az többet számítana, mint egy lány nő, mégha az a lány nő olyan is volna, mint Te vagy. De majd egyszer felnő a kis vadonjáró is, és akkor elmondom neki, hogy szerintem mi kell a legnagyobb boldogsághoz.

Idő.

Hó van megint

Mert egy vadonbeli csávónak mérhetetlenül izgalmas dolog az időjárásról beszélni, igen. Már látom magam öregkoromban, itt fogok ülni egy padon a ház előtt, és ha valaki erre jár, meg fogom beszélni vele az időjárást. (A puska majd garantálja hogy valóban érdeklődve hallgassanak végig). Aztán egy idő múlva úgysem fog erre járni senki, de szerencsére macskák mindig lesznek, majd mondom azoknak. Akkor már úgyis mindegy lesz, mert teljesen el leszek hülyülve, szerintem jó ha meg tudom majd különböztetni az asszonyt a rózsabokortól.

Tegnap megint leesett egy valag hó (egy valag= kb. tíz centi). Szerencsére azonnal olvadni is kezdett, kellemesen tapadós csuszpájzzal beborítva a környéket. Ez még jobb eset, mint a leesősbefagyós, vagy a fölkelekmégmindigesikbazmeg, mert mire útra keltem már tiszta idő volt. Délután még a nap is kisütött, és én csináltam pár fényképet, egészen addig, amíg végül le nem ment a nap.

Azért jó, hogy blogolok, mert így le tudom írni például, hogy 2012-2013 telén kurva sokszor volt nagy hó, basszameg (kurva sok=legalább 3). Ahogy emlékszem, tavaly nem volt így, akkor egyszer volt igazán sok hó, az megmaradt egy darabig, aztán utána már nem esett többször nagyobb adag.

Valamit a kocsimmal is kezdenem kell, mert szegény kezdi nagyon nem bírni a terepviszonyokat, pedig nem úgy vezetem, mintha terepjáró lenne, esküszöm. Mostanában állandóan mindenféle (főleg műanyag) alkatrészek potyognak róla, még jó hogy most viszem szervízbe, ott majd visszaszögelik rá a mindenfelé lógó cuccokat. (Addig meg jó lesz a pillanatragasztó is).

Szóval már megint havat lapátolok, meg hóban edzek, pedig reménykedtem benne, hogy erre a télre már vége lesz a Szibéria-életérzésnek. De nem. És rájöttem, hogy a Rocky IV. edzésvideó az egy nagy lófasz ahhoz képest, ami az én életem, úgyhogy be lehet kapni, egy szuperhős vagyok.

Most pedig megyek ki edzeni, mert megtehetem.

Edzésnapló 11.

Kinyomtam 140 kilót fekve, vaze. És az a nagy helyzet, hogy talán a 150 is ment volna, de a 145 mindenképpen. De nem sietek most sehová, úgyhogy pár hétig még marad a kilóneggyven, öccsém. Lassan úgyis elkezdek testsúlyt csökkenteni, az meg meg tudja baszni az erőszintet keményen, úgyhogy jobb ráalapozni.

Emlékszem egy nagyobb srácra még tizenéves koromból, aki ennyivel nyomott fekve. Abban az időben még rémülettel vegyes tisztelettel gondoltunk ekkora baszott nagy teljesítményre, és nem hittük volna a kis surmó haverjaimmal, hogy valaha is lesz közöttünk olyan, aki eljut eddig. Hát én eljutottam, basszátok meg.

Az a csávó egyébként magas, inkább vékony, mint vaskos srác volt, akkora táblás mellizmokkal, amik oldalról már csöcsöknek tűntek. Akkoriban röhögtünk rajta, hogy mi a fasznak nyom az ilyen ennyivel fekve, meg milyen hülyén néz már ki. Szerencsére én nem nézek ki hülyén, sőt, igazából senki ki nem nézné belőlem hogy ilyen erős vagyok, ami azt jelenti, hogy az erőedzés tényleg működik.

És valóban, kurvára működik. Néha körülnézegetek, hogy milyen gyakorlatokat tudnék még berakni az edzéstervembe, de végül mindig arra jutok, hogy éppen elég ennyi fajta gyakorlat (összesen 8, azaz nyolc gyakorlatot használok bazz), mindegyik heti kétszer. Az a helyzet hogy bármi egyéb gyakorlat csak ennek a nyolcnak valami változata lenne, és csak azoktól venné el az energiát, meg az időt, és annak meg semmi értelme. Talán ha testépítő lennék, érne valamit a nagyobb változatosság, de az erőhöz nem kell ennél több.

Mostanában úgy csoportosítom a gyakorlataimat, hogy heti négy edzésnap alatt megcsináljam őket, az eddigi öt, illetve hat edzésnap helyett. Így az edzésnapokon kétszer félórát edzek, no kardió, és akkor van három napom a pihenésre. (Persze az sem jelent egész napos ágyban fetrengést sajnos). Kíváncsi vagyok hogy ez jobb-e az erőszint növelésnek, mint a mindennapos, de kevesebb edzés. Meglátjuk.

Meg még mindig izgatja az intellektusomat, hogy ha futok legalább egy keveset néha, azt most jó nekem, vagy nem annyira. Azt hiszem ezt is kénytelen leszek kipróbálni, méghozzá a pihenőnapokon.

Küzdősport továbbra is nuku. Lassan elkezdek vadidegenekbe belekötni az utcán, hogy legalább legyen egy kis eksön. Csak egy laza pofozkodás, vagy valami. Az átlegember ebben úgysem ér szart sem, de legalább az adrenalinszintemet megdobja. Esetleg a cégnél kéne valakinek lebasznom egyet. Vagy ott vagy te. Most beszartál, mi? Ne izgulj, nem bántalak.

Még.

22. zen történet

Szintén egyik kedvenc zen történetem jön. Mivel sehol sem találtam olyan változatot, ami igazán tetszett volna, ezért inkább újraírtam az egészet. Ha nem tetszik, be lehet kapni a faszomat.

Két szerzetes egy nap a koldulócsészéjét mosta a patakban. Az egyikük észrevette, hogy a vízben, egy faágon ott kapaszkodik egy kis skorpió, és mindjárt vízbe fullad. A szerzetes begázolt a vízbe, hogy kimentse. Óvatosan megfogta a skorpiót, mire az a kezébe csípett. A szerzetes felszisszent, de nem dobta el a skorpiót, hanem óvatosan kitette a partra. Szerzetestársa csak a fejét csóválta.
- Miért mentetted meg azt a skorpiót, tudhattad, hogy meg fog marni!
- Igen, tudtam. De ne haragudj rá ezért, én sem haragszom, ilyen a természete.
- De ha tudtad, hogy olyan a természete, miért mentetted meg mégis?
- Azért - válaszolta a szerzetes mosolyogva -, mert az én természetem meg ilyen.

Tavaszillat

Mert képzeld, itt a vadonban van olyan is, és már jóval előbb, mint hogy a valódi tavasz megérkezne. Egészen konkrétan ma nagyon éreztem, ahogy kint álltam, a szakadó esőben.

És azért álltam kinn a szakadó esőben, a lépcső tetején, mert kellett az életérzés. Csak te hiányoztál mellőlem.

Amikor elkezdődött a tél, szenvedtem mint a franc. Mert sötét van, mert hideg van, mert hó van, mert odafagy a baszott súlyzótárcsa a földhöz, érted? Aztán megszoktam, megszerettem, és most amikor nemrég a szülővárosomban jártam a tizennégy fokban, napsütésben, olyan rossz érzés volt az a majdnem-tavaszi meleg, hogy kicsit bele is betegedtem.

Kösz, már jól vagyok. Ez ilyenkor csak figyelmeztetés. Mert persze nem vettem fel azt a kurva kabátot. Most örülhetek ha megúszom pár nap taknyadzással. Egész télen nem voltam beteg, erre kicsit elengedem magam a jó időben, és bumm. Na mindegy, túléltem már ennél durvább dolgokat is.

És még fogok is, mert közeledik a tavasz, és a tavasz durva évszak. Most különösen az lesz. Mert egyrészt le kell rendeznem az új életemet. Másrészt túl kell élnem az újabb és újabb hormonrohamokat. Na nem az enyémet, a csajomét. Mert ugye én hűvös vagyok, kiegyensúlyozott, és nyugodt, mint egy kőszobor, ugye édes?

De tavasszal én is megőrülök. Még amikor a városban laktam akkor is hihetetlenül függtem az időjárástól, a természettől, a körülöttem létező világ kisugárzásától, de itt a vadonban ez még nagyobb őrület minden évben.

És igazából két dolog az, amire újra meg újra rácsodálkozom mostanában: az egyik az, hogy milyen érdekes már, hogy éppen a tavasz lesz az, amikor elkezdődik az új életem. Az én életem is tavasszal újul meg. Ez valami elképesztő, ez valami csodálatos. Együtt fogok újjászületni a fákkal, meg a virágokkal, és kurvára fogjuk érteni egymást, és kurvára fogunk tudni örülni egymásnak, és mindannyian pontosan fogjuk érteni és érezni, hogy megszületni milyen boldogság, és hogy megszületni milyen gyötrelem.

Születni keserves mámor, igen. Ezt tudja a természet és tudni fogom én is. Jaj, erről jut eszembe az egyik kedvenc József Attila versem, amit sokszor üvöltöttem részegen bele a vakvilágba, még a szülővárosomban, amikor még szokásom volt, hogy az éjszakai utcákon részegen üvöltözzek. Igen, tudom, más káromkodik, ha részeg, én meg verseket szoktam ordítani. Ne is mondj semmit. Inkább olvasd.

Mámor

Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.

Szeretném a keblemre ölelni az
Életért kűzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.

Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.

És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.

A másik dolog pedig, amire nem tudok nem gondolni, hogy én most éppen harminchárom éves vagyok. Mindig tudtam, hogy valami nagyon fontos dolog fog velem történni harminchárom éves koromban. Elvégre ha Jézussal és a Buddhával történt, miért pont velem ne történne? Mind a kettőt nagyon bírom, úgyhogy a legkevesebb, hogy... de csönd. Erről még nem beszélhetek.

Inkább igyekszem kiélvezni a tél utolsó napjait, mert aztán jönni fog a jó idő, jönni fog az én időm, és a tavasz meg a nyár mámorában elfelejtem majd a telet, meg a hideget, mint minden évben, újra meg újra. Mindig megfogadom, hogy most nem úgy lesz, hogy most majd emlékezni fogok, de sohasem sikerül.

Pedig nem szabadna, hogy zavarjon. Télen tél legyen, nyáron nyár, minden más csak káprázat, meg őrült rókadémonok tánca. Te érted, ugye? Nem baj, ha nem emlékezel nyáron a télre. Nem baj, ha nem emlékezel télen a nyárra. Annak add át magad teljesen, ami van. Minden más csak körülmény, és elmúlik, gyorsabban, mint ahogyan a ködöt szertefoszlatja a reggeli napsugár.

Ami utána marad, az az igazi. És ami utána marad, az legvégül mindig az én, meg a te. És csak egy szemvillanás, hogy az én-ből, meg a te-ből mi legyen. Azzal pedig el is értünk a végére, oda, ahová meg akartunk érkezni együtt, amióta csak megláttuk egymást.

Hát ezek jutottak eszembe ma, amikor kinn álltam az esőben, és tavaszillat volt, és láttam, ahogyan lassan a földbe olvad az utolsó kupac sáros hó.