Nem mondhatnám, hogy teljesen lecsengett már bennem az Everness - sőt, valahol remélem, soha nem is fog teljesen lecsengeni - de csak írok én egy amolyan összefoglalót majdani önmagamnak, hogy milyen élmény is volt nekem ez az egész így elsőre. És mindezt addig, amíg ez az élmény még friss.
Ami leginkább megdöbbentett, illetve amivel leginkább megdöbbentettem magam: hogy milyen hihetetlenül messzire jutottam az elmúlt években. Ez most, ebben a különleges helyzetben, ezen a különleges helyen sokkal inkább meglátszott, mint eddig bárhol máshol - nyilván azért, mert a hétköznapokban csak a munkám kapcsán vagyok emberek között, az pedig egyáltalán nem az én közegem. Így nem is igazán lehetek ott önmagam, állandóan viselkednem kell; itt viszont egyáltalán nem kellett, ennek eredményeképpen pedig lehettem az, aki vagyok. Aki az évek során lettem. Aki mindig is lenni akartam.
Az erő és a bölcsesség.
És az a durva, hogy itt, ahol úgy öltözhettem, úgy viselkedhettem, és úgy viselhettem magam, ahogyan a legjobban esett, ez olyan szinten kisugárzott, olyan szinten meglátszott és érződött rajtam, hogy folyamatosan kaptam a visszacsatolásokat a többi embertől a fesztiválon arról, hogy mennyire rendben van ez így - ez egészen elképesztő és vicces is volt néhány esetben. Amikor többször is "mesternek" szólítottak, az meg zavarba ejtő. Hiszen hol vagyok én még attól.
Most, utólag visszapörgetve ezt az egész fesztivált, az a kemény, hogy jóval közelebb, mint azt az utóbbi időkben gondoltam volna. Úgy látszik, az élet tényleg visz előre az úton, akár tetszik, akár nem, és aki törekszik, az halad is. És még abban is fejlődik, amit pedig nem is gyakorol napi szinten.
Nagyon tetszett, hogy a fesztivál hatalmas volt. Hatalmas helyszín, rengeteg program - több, mint amire el tudtam jutni, na de jövőre folytatom - mindemellett ott volt a Balaton is, tehát az úszás és a napozás mindig adott volt, mint elfoglaltság.
Én igazából két dolgot csináltam főleg, amikor nem éppen a sátrak között császkáltam és élményeket fogadtam be; meditáltam és zenéltem/zenét hallgattam. Kibaszottul jó zenekarok voltak, kibaszottul jó zenészekkel. meglepően gyorsan és könnyen össze lehetett barátkozni velük, és meglepően hamar maguk közül valónak érezhettem magam, pedig igencsak messze voltam az ő szintjüktől zeneileg.
Volt didgeridoo és dobolás workshop, amiből annyit hoztam el, hogy nekem ezt a két hangszert mindenképpen gyakorolnom kell, mert érdemes; és végre kipróbálhattam az ukulelét, amiből pedig egy alaphangszer annyira olcsó, hogy már csak ezért sem lesz gond, ha veszek egyet, aztán csak megtanulok játszani is rajta előbb-utóbb.
A zenére meditálás volt a napi kedvenc programom; vettem új ülőpárnát magamnak, és ültem, ahol csak tudtam. Nagyon jó volt.
A többi része kalandos csámborgás, nagy zabálások meg ivások, előadások hallgatása, az emberek figyelése, bandázás, sorsszerű találkozások, élmények, és egyebek - de ez már az ezoterikus része a dolognak, ugyebár. Erről nincs mit mondani, mert nem lehet, csak talán annyit - minden rendben van, ami pedig nincs, az majd lesz. Kőhalmi Ferivel a gombgyáras dalunk különösen ütött. Durván.
Volt persze ezogagyi is bőven, de az volt a jó, hogy az értéktelen világosan elvált az értékestől, és senki sem kényszerített senkire semmit - mindenki válogathatott a programok közül kedvére.
És hát az életérzés - itt aztán tényleg találkoztam magamfajta emberrel bőven, és ez nagyon megnyugtató érzés volt nekem. Jó volt csak úgy lenni - bár unalmas percem egy sem volt az egy hét alatt - és jó volt látni azt, hogy ilyen élet is van ezen a világon, és nem csak a mesében.
Jövőre már a manócskát is viszem magammal - ezt mindenképpen látnia, éreznie, és értenie kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése