Éppen a konyhában tettem-vettem, és fennhangon magyaráztam arról, hogy mennyire boldog is vagyok, meg hogy mennyire rendben van minden az életemben. Meg hogy igazából mennyire nincsen semmi gondom-bajom. Tettem ezt azért, mert korábban beszélgettem egy volt kollégával, aki nagyon nehezen tudta elhinni, hogy velem alapvetően minden rendben van. (Érdekes módon ezt mások sem szokták sohasem elhinni nekem, pedig így van.)
Ténylegesen bizonygatnom kellett tehát a jólétemet, de azt ne kérdezd meg, hogy ezt miért folytattam a beszélgetés után magamban; valószínűleg azért, mert megpróbáltam végiggondolni, hogy nem kamuzok-e. (Tudod, az ember legalább magával legyen őszinte.)
És éppen ott tartottam, hogy nekem mennyire nincsen a legapróbb gondom se (képzeld hozzá az elégedett, nagyképű vigyort), odaléptem a csaphoz, hogy kezet mossak, a víz pedig egyszer csak elállt. Előtte minden rendben volt vele, semmi áramszünet, fagyás vagy ilyesmi. Szimplán leállt a szivattyú, öcsém. Na mondom, ezt megszívtam. Kint éppen havazni kezdett, és kurva hideg volt, de mit volt mit tenni, felöltöztem, kimentem, (még meg sem fürödtem este, ha azzal meglettem volna, akkor hagyom a faszba másnapra az egészet) hogy csekkoljam a kutat és a szivattyút.
Sötét volt és kurva hideg, ráadásul a betonelemek, amik a kúton vannak, odafagytak, így kemény meló volt leszedni őket, de végül sikerült. Hosszas próbálkozás után végül egyszerűen újraindítottam a szivattyút és a nyomáskapcsolót, és a rendszer azóta is működik gond nélkül.
Ha nem akkor történik az egész, amikor éppen nagy pofával ecsetelem a saját gondtalanságomat, észre sem vettem volna. Így viszont rögtön bocsánatot kértem. Lehet, hogy ez az egész szerinted nevetséges, szerintem viszont nem az, és ha valamire odafigyelek, akkor azok ezek az apróságok az életben.
Na ez volt az én tegnapi leckém alázatból, és adja az Isten, hogy ennél keményebb leckét ne
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése