Tegnapelőtt a szénanáthám úgy döntött, hogy felébred téli álmából, és rögtön elintézi, hogy ne is tudjak aludni éjszaka. Jól bedugította az orromat az a geciláda, nekem meg persze nem volt itthon semmilyen kidugítóm (mert egyedülálló csávó vagyok aki aztán kurvára föl van készülve az ilyen nehéz helyzetekre), ezért aztán nem aludtam éjszaka. Képzelheted, mennyire nyűgös lettem. Nem is az alvás hiányától, hanem attól akadtam nagyon ki, hogy ilyenkor nem tudom azt a teljesítményt leadni, amit megszoktam magamtól, és amilyen kényszeres vagyok, ezzel a helyzettel csak nagyon nehezen tudok megbirkózni.
Már esteledik odakint; én meg csak most érzem úgy, hogy kezdek úrrá lenni a helyzeten. Ne is mondd, szánalmas vagyok.
Kora reggel félálomban hoztam meg a döntéseimet a mai napról, kora reggel félálomban történt meg velem ez az egész nap, és sajnos ennek az lett a következménye, hogy a döntéseim bizony nem lettek éppen a legjobbak. Ráadásul a vörös ribanc is benne van az ügyben, a vörös ribanc pedig nem az a csaj, akivel csak úgy szórakozni lehet. Meg lehet próbálni, de kicsinál a luvnya, öcsém. Ki is csinált. És ettől rosszabbul érzem magam, mint a szénanáthától. (Ha te nem vagy szénanáthás, nem fogod tudni értékelni ennek a hasonlatnak az elementális erejét.)
Viszont szerencsére szereztem cuccot, olyat is, amit szedni kell és olyat is, amit az orromba fújhatok és mostanra már kezdem egészen embernek érezni magam. Nagyon remélem, hogy holnap reggelre az emberi érzésem teljes lesz.
(Közben kurva nagyokat turházok és ha tudnád öcsém, mik szakadnak föl a torkomból/mellkasomból. Az Alien-franchise egész szereplőgárdája, baszki.)
És megerősítem, hogy igen, ez bizony szénanátha, csak nagyon durva. Mert korán jött és hirtelen, és rögtön földhöz is baszott, mint egy szadista judomester. Ezerszer is inkább a sima nátha. Sőt, még az influenza is jobb, akkor legalább tudom, hogy nem megyek sehová egy hétig.
Ha eddig nem lett volna nyílvánvaló, gyűlölöm a szénanáthámat. Gyűlölöm, hogy teljesen kiszámíthatatlan. Gyűlölöm, hogy csak a tüneteit enyhíthetem, de nem győzhetem le, lényegében nem tehetek ellene semmit, el kell tűrnöm hogy jön és megy, ahogyan kedve tartja, és az egyetlen dolog, amit tenni tudok az az, hogy elviselem.
És nekem ez a legnehezebb dolog a világon.
Aztán persze elmúlik ez is, mint minden jó dolog és minden rossz dolog a világon, hogy végül csak ketten maradjunk - én és a vörös ribanc.
És azért ez a gondolat jobban megnyugtat, mint az antihisztamin.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése