Nyaralás a faszom

Ilyenkor nyáron ugye szóba kerül mindenhol (baráti körben, rokonokkal, munkahelyen), hogy ki mikor és hogyan és hova megy nyaralni.

Mert nyaralni el kell menni. Ki kell szakadni kicsit a mókuskerékből, a szürke hétköznapokból, a monoton állandóságból, fel kell frissíteni az életet, pihenni kell, új élmények kellenek, meg utazás, meg ismered te is az ilyenkor előadott szokásos faszságokat.

Igazából erre nem kéne semmit sem mondanom, mert semmi közöm hozzá, hogy ki mivel kábítja magát az életben, de azért van itt pár dolog.

Ha az életedet egy kibaszott mókuskeréknek érzed, akkor miből gondolod azt, hogyha valahol máshol csinálod ugyanezt, mondjuk két hétig a tengerparton, akkor bármi is megváltozik? Viszed magaddal az elbaszott mókuskerekedet is, öcsém! Ha a hétköznapjaidat szürkének érzed, akkor miből gondolod azt, hogy majd a medenceparton elszürcsölgetett koktéloktól kiszínesedik az életed, te szerencsétlen? Ha utálod a feleséged/férjed/testvéred/anyád/gyereked, akkor miből gondolod azt, hogy majd a közös nyaralástól megszereted őket?

Akárhová mész is ezen a kurva világon, mindent magaddal viszel, ami te vagy. Emlékszel, mielőtt Luke Skywalker bemegy a sötét barlangba a Dagobán, megkérdezi Yodát, hogy mi van ott. Yoda annyit mond: Csak amit magaddal viszel.

Ilyen ez a nyaralás dolog is. Te is ugyanaz az ember vagy, és akik veled mennek, azok is ugyanazok az emberek. És megpróbálhatsz úgy tenni, mintha nem így lenne, el lehet játszani, hogy most majd minden más lesz, és egy darabig menni is fog, elhiszem. Könnyű luxuskörülmények között kiegyensúlyozottnak és boldognak lenni, könnyű alakítani a megfelelő szerepeket, ha megfelelőek és ideálisak a körülmények. De aztán inkább előbb, mint utóbb vége lesz, és haza kell menni, és akkor mindenki visszakerül a helyére, amiből megpróbált kitörni, és minden úgy lesz, mint előtte, csak elbasztál egy csomó pénzt, na jó, legalább napoztál és úsztál a tengerben, ha jól csináltad.

Mert lehet rosszul is csinálni, a nyaralás legalja az a városokat meg múzeumokat járó lúzer, aki pár nap alatt végigrohan és lefotóz MINDENT ami csak az útjába kerül, hogy aztán otthon büszkén mesélje és megpróbálja feleleveníteni, aztán csodálkozva döbben rá, hogy már pár nap után sem emlékszeik semmire az égvilágon.

Na ja.

Amúgy is olyanok ezek a dolgok, mint az álmok. Mert azok is. Megpróbálsz pár napig úgy tenni, mintha, kipróbálsz egy másik életet, aztán mielőtt igazán beleszokhatnál, már zúzol is vissza a régi, megszokott, elbaszott életedbe.

Mondd meg nekem őszintén, mi értelme van ennek az egésznek?

Megmondom én neked a frankót: a nyaralás nem más, mint annak a vágynak az intézményesített és társadalmilag elfogadott formája, hogy az ember boldog akar lenni, és ezért akár a világ végére is hajlandó elmenni, mert pontosan tudja, hogy a boldogság mindennél és mindenkinél többet ér.

És szánalmas és szomorú, ahogyan emberek pár hétre eljátsszák ezt a boldogságot, aztán engedelmesen visszatérnek a boldogtalanságba, mert... miért is?

Miért is kell boldogtalannak lenni?

Emlékszem, tizenévesen mekkora örömet okozott a haverjaimmal arról álmodozni, hogy majd elmegyünk Hawaiira, és nagy seggeseket ugrunk az ócánba, meg pálmafák alatt koktélokat iszunk, meg a tengerparti homokon kúrogatjuk a fűszoknyás csajokat. Állandóan erről beszélgettünk.

Jó, mondtam én akkor, menjünk el, és éljünk ott. Mert ezt akarjuk, nem? Erre vágyunk leginkább.

És erre a többiek mindig szabadkozni kezdtek, kivétel nélkül. Nem úgy van az, csak egy kis időre mennénk, csak kipróbálnánk, de mégiscsak ez a mi életünk, ide születtünk, itt a helyünk, ebben az életben, ésatöbbi, ésatöbbi, ismered a szöveget.

Nem arról van szó, hogy nem hiszek abban, hogy jelentősége van annak, hogy az ember hová születik, milyen emberekkel találkozik, hogyan él és mit visz véghez az életben, bár a bennem lévő zen mester mindig is kételkedni fog a sorsban, mert túl sokszor látta és tapasztalta már azt, hogy milyen az, amikor valaki maga teremti meg a saját sorsát.

Amiről szó van, az az, hogy az emberek félnek élni, félnek szabadok lenni, félnek megteremteni a saját életüket, félnek a boldogságtól, és inkább követik a jól bejáratott, elbaszott mintákat, mert még a 21. században is félelmetes dolog egyéniségnek lenni, félelmetes dolog felvállalni és véghezvinni valamit, ami nem átlagos, és még mindig megdöbbenést okoz, ha valaki őszinte önmagához és másokhoz.

Számomra az a döbbenetes, ha valaki úgy érzi, neki a megvilágosodáshoz el kell mennie Tibetbe, vagy a Caminóra, vagy a Holdra, vagy akárhová. Hogy ahhoz, hogy valami történjen is, ahhoz el kell menni.

Én ezt megértem. Nagyon szomorú dolognak tartom, de megértem. Szomorú, hogy idáig jutottunk. Mert az igazság az, hogy a boldogságot egy pár kilométeres körben megtalálhatod, akárhol is vagy éppen. Hidd el nekem. Nem kell sehová sem menni. Már ott vagy. És ezen a nyáron én is kipróbálom, hogy nem megyek nyaralni máshová.

Maradok ott, ahol vagyok, aztán majd meglátjuk, ez mire lesz elég.