Még mindig nyár

Na, eljött az az időszak az életemben, amikor így hirtelen nem is emlékszem, hogy mikor volt olyan, hogy nem volt nyár. És ahogyan az időjárás-előrejelzést nézegetem, nem is látszik, hogy mikor lesz olyan, hogy nem lesz nyár.

Fasza.

Maradnék ebben még egy darabig, akármeddig. Jó reggel felkelni, jó kitámolyogni a teraszra és nagyot lélegezni, bokszeralsóban vagy anélkül; jó egy könnyű belemegítés után kevés ruhában edzeni, jó élvezni a napsütést és hallgatni a madarakat, tücsköket, még azokat a kurva szúnyogokat is; jó esténként ülni a lépcső tetején mikor más sötétedik, és csak bámulni bele a zöldellő világba.

Július van, és baszottul nyár. És én minden pillanatát élvezem. Igaz, a csajom lelép két hétre (nélkülem), és ezt valahogyan távol kell tartanom a tudatomtól (szerencsére csak két hétig), de még ez sem változtat azon, hogy nyár van, hogy végeredményben minden rendben van, és ez még mindig az én időm, és amikor az én időm van, akkor semmi rossz nem történhet velem (úgyis megjátsszuk, hogy találkozzunk addig is, kurva nagy spílerek vagyunk mind a ketten, a csajom meg én).

Nem mondom, hogy nem lehetne még fokozni az életérzést, és én meg is fogom találni a módját, hogy még nyarabbá tegyem a nyarat. A sör az felejtős, nagyon macsó, de hízlal. Betépni nem fogok. Marad az, hogy minél többet leszünk napon a kis vadonjáróval, meg megpróbálok azért eljutni a Balaton-felvidékre egy kicsit nosztalgiázni; van ott pár hely, ahol már régen jártam.

Tudod, mindig jó visszatérni olyan helyekre, ahol régen jártál, és ahová alapvetően nem csak rossz emlékek kötnek. Jó visszatérni, mert össze tudod vetni a mostani életedet azzal, ami legutóbb volt, és ahogyan az én életem változik, az a nagy helyzet, hogy ami most van, az jobb, mint ami eddig bármikor is volt. Persze biztosan el is vesztettem dolgokat, mindenfélét, ami nem hiányzik, ezért nem fáj, de ha vissza tudok menni ezekre a régen látott helyekre talán előjönnek majd olyan emlékek is, amiket nem szántszándékkal ástam el mélyre.

Na baszki. Most nem egészen értem, mit rinyálok ezen, fiatal vagyok én még a nosztalgiához, meg írtam már, hogy utálom mint a szart.

De nem tehetek arról, hogy annyi helyen jártam már, és annyit éltem már, és ezt még akkor is így érzem, ha mindez nagyrészt csak a képzeletemben történt. Az agyamnak mindegy. Az emlékeimnek mindegy; ha öreg leszek és hülye, amúgy sem fogom tudni már megkülönböztetni az elképzeltet a valóban átélt dolgoktól.

Most, hogy ebbe így belegondolok, izgalmas lesz öregnek lenni, ha megérem.

Az unokák visítva fognak röhögni rajtam ha a valódi emlékeimbe belekeverek némi fantasyt meg sci-fit, a fölnőttek meg csak forgatják a szemüket, hogy a papa már megint hülyeségeket beszél. De a gyerekek... a gyerekek nagyon fogják élvezni, és azt hiszem, ők sokkal fontosabbak, mint a fölnőttek.

Na erről ennyit, most visszatérek a mostba, visszatérek a nyárba, és élvezem tovább. Ha meg elegem lesz, elzúzok egy olyan helyre, ahol mindig nyár van. És tényleg, erről eszembe jut, vajon a nirvánában mennyországban milyen lehet úgy általában az idő?

Ezt mindenképpen meg kell tudnom, mielőtt még meghalok.