Nekem a Nap

Hazaérek. Ledobálom a ruháimat. Azért egy boxeralsót felhúzok, mert a vadonban lakom, de nem annyira. Kidöglök a nyugágyba, és csak úgy vagyok. Tűz rám a Nap. Árnyék sehol. Kurva meleg van. Én meg, mint valami kibaszott napelemes generátor, elkezdek töltődni.

Fogalmam sincs, miért imádom annyira a Napot. Tuti, hogy több afrikai gén van bennem, mint az átlag magyarban. Nem emlékszem, hogy kaptam-e valaha is napszúrást. Elájulni tuti nem ájultam el még soha napon. Máshol se. Leégni persze én is tudok, fehér ember lévén, de emlékszem, amikor még szórakozásból futottam nyáron két órát délben, csupasz fejjel, és vártam hogy valami majd lesz, aztán nem lett semmi.

Ezt rendszeresen megcsináltam régebben. Most is, ha lehet, a legnagyobb hőségben megyek el gyalogolni, mert akkor esik a legjobban. Imádok kánikulában, egyszál rövidgatyában a porban lépkedni, és csak menni, menni, mint valami bekattant légiós. Meg bringázni menni, amikor mindenki más a füle tövéig merül valami állóvízbe. Nem egyszer néztek hülyének ezért, a saját családtagjaim is, de ez van. Én ezt szeretem.

Nem voltam még olyan melegben, ahol ne éreztem volna jól magam. A legmelegebb hely, ahol eddig voltam, az Petra kősivataga volt, de ott is hamar levettem a sapkámat, mert jobban esett nélküle gyalogolni.

Pár durva helyet azért szeretnék kipróbálni, csak hogy tudjam, tényleg vannak olyan vidékek, ahol még én is szarul érzem magam a melegtől. És igazából mindegy, hogy száraz meleg, vagy párás meleg (azt mondják a nagyon párás meleg keményebb, mint a száraz) az a lényeg hogy tűzzön a Nap.

Van valami különleges kapcsolatom a Nappal, azt hiszem. Méghozzá a nyári Nappal, a forró nappal, ami tüzes és gyilkos, és olyan fényes, hogy megvakul aki belenéz. A téli Nap nem ilyen. A téli Nap sápadt, gyenge, és egyáltalán nem félelmetes. A téli nap távol van. A nyári Nap pedig, érzed, meg tudna ölni az erejével, ha elég ideje lenne hozzá. Én ezt a Napot szeretem. Ezt az erős, kegyetlen, pusztító Napot.

És tényleg szeretem. Van ez a mondás, hogy "megcirógat a napsugár". Én ezt mindig érzem. És nem tudok nem mosolyogni, ha kisüt a Nap. Nem tudom nem jól érezni magam, ha körberagyognak a napsugarak. A Nap a mitológiákban többnyire férfi; nekem a Nap mindig nő. És éppen azért nő, ahogyan végig tud simítani rajtam, ha rám ragyog.

Soha nem csodálkoztam azon, hogy a Napot istenként tisztelték az összes kultúrában. Pontosan tudom, érzem, hogy miért. Csak számomra a Nap inkább istennő, mint isten. De ez, azt hiszem, ízlés kérdése.

Mostanában sokat találkozom vele, de ő is olyan, mint a szerelmem; lássam bármennyit, képtelen vagyok betelni vele.

(És az életérzés soundtrackje, csak a teljesség kedvéért: http://www.youtube.com/watch?v=YfqtZCTaCUs)