Azt hiszem, a tökéletesség hajszolása az emberiség egyik legnagyobb átka. Szeretem, ahogyan a zen viszonyul a tökéletességhez. Megnyugtat.
Volt egyszer egy pap, aki egy híres zen templom kertjében szolgált. Mivel szerette a
fákat, bokrokat és a virágokat, neki adták a munkát.
A templom mellett volt egy másik, kisebb templom, ahol egy nagyon öreg zen
mester élt. Egy nap, amikor a pap nagyon fontos vendégeket várt, különösen
széppé akarta varázsolni a kertet. Kíhúzkodta a gyomokat, megmetszette a
bokrokat, és hosszú időt töltött az őszi, lehullott levelek gereblyézésével és
aprólékos elrendezgetésével.
Miközben dolgozott, az öreg mester érdeklődéssel
figyelte munkáját a két templomot elválasztó falon keresztül.
Amikor befejezte, a pap elégedetten megállt, és dícsérte munkáját.
- Hát nem gyönyörű? - szólt büszkén az öreg mesternek.
- De igen - válaszolta az öregember, - de valami még mindig hiányzik. Segíts át a falon, és elrendezem a dolgot.
A pap elcsodálkozott, de kis várakozás után átsegítette öreg társát a falon. A mester lassan megindult a fa felé, mely a
kert közepén állt, megragadta a törzsénél, és alaposan megrázta. Levelek
hullottak szerteszét, az egész kertet beborítva.- Itt van - mondta az öregember, - most már valóban tökéletes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése