Amikor kész vagy

Amikor gyerek voltam, imádtam rajzolni. Én képregényeknek neveztem a rajzaimat, valójában csak ceruzarajzok voltak, de amitől mégis különlegesnek éreztem őket, az a történetük volt. Mindig történeteket rajzoltam le, kockánként, éppen úgy, mint a képregények.

A történeteim kurva jók voltak. Vegyült bennük a fantasy, a science-fiction, az összes mese és film, amit csak ismertem, egy olyan univerzum volt, aminek ugyan megvoltak a maga szabályai, de ami majdnem végtelen, határtalan, és legfőképpen mérhetetlenül gazdag volt.

A rajzolás hosszú éveken át velem maradt. Emlékszem, napokra el tudtam veszni a rajzolt világomban az íróasztalomnál, azt sem tudtam, hol vagyok, csak rajzoltam, és rajzoltam, bár sosem tanultam, mégis fejlődtem benne. A festés sohasem érdekelt, csakis a ceruza. Semmi szín, csak a puszta grafit, előttem mégis világok keltek életre akkor. Azt hiszem, egyébként nem is bírtam volna a végtelen képzeletemmel, de a rajzok segítettek megragadni, keretet adni a csapongásomnak, és a papíron született történetek a mai napig elkísérnek.

Egy főbb világom volt ugyan, de párhuzamosan több történetet is göngyölítettem minden előzetes tervezés nélkül, attól függően, hogy milyen hangulatom volt. Zseninek hittem magam, amiért - tudomásom szerint elsőként - sikerült izgalmasan vegyítenem a sword & sorcery műfajt az űroperával, így a történeteimben egyaránt szerepeltek varázslók, barbárok, lézerkardok és űrhajók, és ezek találkozásából egészen különleges hősök születtek. Aztán persze kiderült, hogy ezt mások is kitalálták már előttem, de a lelkesedésem ettől nem csökkent.

A legfőbb hősöm mindig is Supercaptain volt. Még tízéves se voltam, amikor lerajzoltam egy elcsípett rajzfilmben látott karaktert, csak úgy. A mai napig nem tudom felidézni, ki lehetett az, talán Robin a Batmanből. Rá gyanakszom leginkább. Na mindegy, elég az hozzá, hogy lerajzoltam, és onnantól fogva ez a szuperhős volt a történeteim egyik állandó főszereplője. A nevét nem emlékszem, hogy találtam ki, egyszercsak bevillant, és én nem gondolkodtam rajta tovább.

Sokszor átrajzoltam, egyszer talán tizenhat évesen még egy utolsó összefoglaló rajzot is készítettem Supercaptain összes eddigi ábrázolásából - volt vagy hat inkarnációja, és én mindegyiket egyre jobbnak láttam.

A főhősnek persze idővel lettek társai is, és hol egyikkel, hol másikkal foglalkoztam inkább. Emlékszem, Supercaptain egy időre még gonosz is lett, afféle Darth Vader karakter, aki persze hosszú idő után visszatér a jó oldalra.

Istenem, mennyire szerettem rajzolni. Néha megpróbálom, de már nem sikerül. Már elvesztettem azt a valamit, ami életre tudta kelteni bennem a rajzokat.

A tévé szart sem ért akkoriban nekem a rajzoláshoz képest, még megközelítőleg sem tudta azt az élményt nyújtani, sem a Commodore 64, sem a Nintendo, semmi. És csak pár ceruza kellett, egy hegyező (kényszeresen csak hegyes ceruzával szerettem rajzolni), pár üres papírlap, és akárhová leültethettél, csak akkor néztem föl, ha rádöbbentem, hogy éjszaka van, vagy ha nagyon megéheztem.

Az egyik karakterem a Vándor volt. Méghozzá a Kőarcú Vándor. Sok évnek el kellett telnie, amíg rádöbbentem, hogy a Kőarcú Vándor én vagyok. Magamat rajzoltam meg abban a karakterben. És utólag visszagondolva, a Kőarcú Vándor éppen olyan volt, amint amilyennek akkor, gyerekkoromban látni szerettem volna magam, ha majd egyszer felnövök.

A Kőarcú Vándor egy magas, izmos férfi volt, erős és ügyes, mint a párduc. Hosszú, sörényszerű, sötét haja volt, mindig hosszú köpenyben járt, kardja volt, de ritkán forgatta. Tudott varázsolni is, de inkább csak trükkökre használta a mágiát. Kőarcúnak azért nevezték, mert mindig rezzenéstelen, komor arcot vágott, pedig nem volt az, csak így érezte jól magát.

Sok világot bejártam vele is. Aztán ahogyan én változtam, velem változott ő is. Megmaradt erős férfinak, harcosnak, bátor hősnek, de egyre többet mosolygott, és idővel senki sem nevezte már Kőarcúnak.

Meg voltam győződve arról, hogy ha olyanná válok, mint ő, akkor érem el a célomat, akkor leszek kész.

Most harminchárom éves vagyok, és sok mindenben valóban olyanná váltam, mint a Kőarcú Vándor. Sosem gondoltam volna akkor, hogy végül kopasz leszek, de így alakult. A külsőségek nem fontosak. Az izmokat leszámítva. Azt viszont tudom, hogy még nem vagyok kész.

Nem is tudom, hogy mikor leszek.

Most azt érzem, már csak egy dolog van, amit el akarok érni nagyon, és akkor alaposan megvizsgálom, hogy kész vagyok-e már. Nem vagyok ostoba, jól tudom, hogy az ember nem úgy van kész, hogy akkor onnantól fogva semmi dolga sincsen már az életben; késznek lenni azt jelenti, hogy végre valódi önmagamként nézhetek szembe a világgal. Az igazi kaland csak akkor kezdődik. Az első szint. A valódi próbatételek csak akkor jönnek.

Úgy érzem, és ez borzasztóan jó érzés, hogy sohasem távolodtam el a gyerekkoromban megrajzolt hőseimtől. Sőt, nem tudatosan is olyanná váltam, mint ők. Az a kisfiú büszke lenne rám, tudom.

Minden szülőnek fontos, hogy érezze azt, hogy a gyereke büszke rá. Na jó, minden valamire való szülőnek. De nekem az is fontos, és mindig az lesz, hogy a saját gyerekkori énemet is büszkén idézhessem magam elé. Látod, Gabesz, ez vagyok én, ide jutottam, és itt és most boldog vagyok.

Tudom, hogy sohasem kívántál nekem többet, és mind a ketten tudjuk azt is, hogy amit elértem, amit elértünk, az a világon a legfontosabb.

Te folytasd a rajzolást, én pedig azon leszek, hogy befejezzem magam.