Mert megtehetem.
Egész nap kint voltam a Napon, persze
Rájöttem, hogy kurva régen voltam már a Balatonnál úgy rendesen; ez akkor tudatosult bennem, amikor a vitorlástelep végéhez sétálva elém tárult premier plánban a hullámzó
Álltam is pár percig legyökerezve, és csak éltem a pillanatot. Eltartott egy ideig, de szerencsére nem sürgetett senki.
Kurva jó volt. Hiába, a lelkem egy része ott érzi csak igazán jól magát, a Balaton partján, nyáron, tűző napsütésben. Valami ilyesmit akarok majd látni, ha végül feldobom a strandpapucsot, csak mondom.
Ahhoz képest, hogy úgy mentem le, hogy majd lesz valami, egészen sok minden volt. Volt hajómentés, anekdotázás régi haverokkal, strandolás, a móló és környékének alapos bejárása, rengeteg nosztalgiázás (például tudtad, hogy kisgyerekkorában anyám is itt rohangált pucéran ezen a vitorlástelepen?), bikinis csajok stírölése (nem, nem találtam jobbat, mint a csajom), meg volt majdnem egy asszonyrablás is, de arról szerencsére sikerült lebeszélnem a pár sör után egyre lelkesebb haverokat. Az én drága szerelmem már sosem tudja meg, hogy mitől mentettem meg.
Utólag persze az ember nem szokta megbánni ezeket a dolgokat. Na de majd legközelebb.
Hazafelé még megnéztem, megvan-e az én kis ribancom. Megvolt. Én meg majdnek meghaltam, úgy félrekalapált a szívem, amikor megláttam, félre is kellett állnom a kocsival.
Egyébként volt már veled olyan, hogy valahogyan emlékeztél valakire, aztán amikor megláttad, döbbentél rá, hogy sokkal, sokkal szebb annál, mint amire emlékezel? Velem most volt.
Nagyon jó volt látni őt, de valamit észrevettem, amikor továbbindultam.
Valahogyan mintha kifakultak volna a színek. Mintha eltompultak volna a hangok. Mintha minden távolibb lett volna, kevesebb, és kevésbé életteli. Valami történt akkor a világgal.
Vagy az is lehet, hogy ő hiányzik nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése