Edzésnapló 19.

Na bejárattam az új életmódomat. Volt rá két hetem, de már az első hét végén érezni lehetett, hogy ez kurva jó lesz így.

A heti öt edzésnap maradt, és fog is maradni. Néha megkísért ugyan a testépítők ördöge (vagy mittudomén, hogy van-e ilyen), és elkezdi magyarázni, hogy heti hat napot mégiscsak jobb lenne edzeni, ha már úgysem csinálok mást a gyúráson kívül, de mindig belegondolok, hogy mi a szart edzzek annyit, és a vége mindig az, hogy felesleges lenne. Heti négy napon megcsinálom az öt alapgyakorlatot, mindegyiket kétszer, az ötödik napon meg jöhetnek az extrák, jelenleg szűken nyomás, bicepsz, és állig húzás, amit francia rúddal csinálok, és ami baszottul bedurrantja a trapézizmaimat. Imádom. Olyan gorilla-életérzés, öcsém.

Most pár hónapig ennél maradok, ami a súlyzózást illeti.

Aztán, mivel dagadt geci eléggé endomorf vagyok, muszáj volt végre beraknom kardióedzést is az edzéstervembe életembe, miután végre beláttam, hogy a baszott súlyok emelgetése önmagában nem elég. Futás ugye kizárva (mert csak), úgyhogy kipróbáltam milyen az, ha egész egyszerűen elmegyek mindennap gyalogolni egy bő félórát, erősebb tempóban.

Csinálom ezt most már két hete, és hát, öcsém, ez valami kurva jó. Elhatároztam, hogy meg is tartom ezt a mindennapi extra testmozgást. A következők miatt tetszik annyira: először is, mert égeti a zsírt, nem kurva gyorsan, de pár hónap alatt eléggé látványos hatása lesz, ebben nem kételkedem. Másodszor nem fáraszt el, nem dögleszt ki, mint a futás, és nem szívja el az energiát az izmoktól. Harmadszor nagyon érzem a lábaimon az extra edzést, ruganyosabban, fürgébben tudok mozogni, és erősebbnek érzem magam, anélkül, hogy a guggolásom vagy a deadliftem csökkent volna. Negyedszer pedig mert öcsém, sétálni a vadonban nekem kurva jó érzés.

Úgyhogy ez a séta dolog epic win, és mint mondtam, megtartom.

Azért is kurva jó, mert így legalább nem kell végre azon agyalnom, hogy hova menjek még edzeni; a súlyzózás és a séta együtt az napi minimum másfél óra edzés (ami ráadásul bármikor növelhető, ha van még több időm), ennél hasznosabban pedig sehol sem tudnék edzeni, és most már nem is érzem azt, hogy kéne.

Ja tényleg. Olvastam nemrég a mikroedzésekről; vagyis hogy egy adott napi edzésadag több részre elosztva ugyanolyan hatékony, sok esetben pedig még hatékonyabb, mintha egyben tolná le az ember. Én egy ideje már így edzek, és aláírom, hogy így van. A nem túl magas volumenű, de annál magasabb intenzitású erőedzésnél különösen nem mindegy, hogy reggel a fekvenyomás után rögtön lenyomod-e a deadliftet is, vagy csak este (mielőtt sétálnál egy kurva nagyot). Érted, öcsém. Tudományos dolgok ezek, de azért ki kell próbálni, hogy neked beválik-e, mert az emberi test az továbbra sem egzakt tudomány. Én szeretem legalább kétfelé szétszedni az edzésadagot, ha meg otthon vagyok egész nap, akkor akár négyfelé is, ha van annyi gyakorlatom aznapra. Zsírégetés szempontjából is jó, meg tényleg azt látom, hogy nagyobb lendülettel tudok így edzeni.

Ami a kajálást illeti, az elmúlt két hétben erősen visszavettem a szénhidrát fogyasztásomat, próbaképpen, tapasztalataim pedig a következőek: először is rá kellett jönnöm, hogy nekem kurva könnyű keveset enni. Tényleg. Simán éhen is tudnám dögleszteni magam, ha akarnám. Nem hiányzott a kaja, sem a kajálás maga, és fehérjealapúan zabálni is elég könnyű nekem. Viszont az izmaimból hamar el is illant a glikogén kraft, úgyhogy visszatértem a több szénhidráthoz - én nem ettől, és nem így leszek szálkásabb, az kurvaélet.

Hogy mitől, azt még nem tudom, de inkább az erő, mint a felkérés a Calvin Klein-tól hogy legyek én az új fehérneműmodelljük.

Azért a kajára továbbra is jobban odafigyelek, ezt az egyet viszem tovább az elmúlt két hétből. A plusz sétáktól így is, úgy is szálkásabb leszek, az erőedzést viszont nem lehet megfelelő kalóriabevétel nélkül csinálni. Igen, tisztában vagyok vele, hogy a testépítésben a szálkásítás természetes velejárója a kisebb súlyokkal való edzés, de én meg előbb halnék meg, minthogy akár öt kilóval is visszavegyek abból, amit eddig elértem.

(Erről jut eszembe, a webes gecik még mindig nem szállították a 25 kilós tárcsáimat. Lassan be fogok pöccenni.)

Szóval erre a szálkásítás témára majd még visszatérek akkor, ha már hármakat nyomogatok kilóötvenből fekve, meg kettő mázsákat kapkodok fel a földről. Addig inkább csak pakolom tovább magamra az izmot, és inkább gyalogolok, mint egy vadonjáró csóringer hobbit.

Még jó hogy ilyen kurva sok időm van elszórakozni azzal, hogy mitől is leszek igazi kigyúrt állat.

Játssz, Vadonjáró

Játssz, Vadonjáró. Tudom, hogy szereted a játékot; és tudom hogy mindig is így akartad.

Csak ne felejtsd el, hogy ebben a játékban mindig a bank nyer. Az, amit ajándékba kaptál ahhoz, hogy élhess, nem a tiéd, de amíg az időd le nem telik, korlátlanul élhetsz vele.

A végén pedig mindaz, amid van, minden, amit gondoltál, tettél, éreztél és elértél, visszakerül a kozmikus osztóhoz, és többé nem lesz a tiéd. Soha többé. Úgyhogy most játssz, Vadonjáró.

Elvégre sosem tudhatod, melyik lesz az utolsó osztás, nem igaz?

Titkos vágyam

Nézitek az időjárás-előrejelzést, gecik? Én minden reggel azt nyitom meg elsőnek, és fülig érő szájjal kéjelgek a gépem előtt, hogy baszott meleg, baszott meleg és utána is baszott meleg. Komolyan, ennél szebb látvány a világon nincsen. Hát még ha igaz is lesz. Döntögessük csak a ribancokat melegrekordokat, állok elébe. Mások szentségelhetnek, de nekem még mindig akkor nyár a nyár, ha igazán meleg van. Csak mér nem a kurva Balatonparton ülök a csajommal.

És az sem zavar, hogy az előbb, amikor guggoltam, a súlyzótárcsák olyan kurva forróak voltak, hogy csak sziszegve bírtam felrakni őket a rúdra. Ezt is leszarom, mert nyáron majdnem mindent leszarok.

Na, de igazából nem erről akartam most írni, csak muszáj volt kiörömködnöm magam egy kicsit.

Amiről írni akartam, az egy régebbi bejegyzésemhez kapcsolódik. Az arról szólt, hogy milyen kibaszottul nehéz is férfinak lenni. Nem ismétlem magam. Csak annyit akarok hozzátenni, hogy egy férfinak nagyon lényeges dolog az, hogy érezze, amit csinál, az Nagyon Fontos Dolog.

És azt hiszem, tök mindegy, hogy mit csinálsz; ha azt érzed, hogy fontos, ha azt érzed, hogy hozzáteszel vele a világhoz, ha építesz vele, és ha azt érzed, hogy ezáltal te is több leszel, akkor érzed magad kurva jól a bőrödben. És akkor csinálsz valami olyat, amit érdemes csinálni.

És mondom, ne más mondja meg, hogy mi ez a valami. Mindenkinek úgysem lehet sohasem megfelelni. Ennél elbaszottabb dolgot nem kezdhetsz az életeddel, mint hogy elkezdesz megfelelni. Felesleges. Kudarcra vagy ítélve. De tudod mit, ne hidd el nekem, csináld. Majd meglátod hogy rábaszol.

Olyan sok dologra egyébként nincs is időd, ha rendesen csinálod a dolgaidat. Tényleg, nekem például az apróságokat leszámítva tényleg csak a család, edzés, munka szentháromságban forog az életem; és őszinte leszek hozzád meg magamhoz: a család része el van baszva. De legalábbis nem optimális. Na jó, kinek rizsázok itt, el van baszva. A munkámban sem érzem azt, hogy Nagyon Fontos Dolog lenne bármi is. Marad az edzés. De az edzés az legalább kurvára ott van. Igaz ugyan, hogy a kutyát sem érdekli rajtam kívül, de érzem, hogy valahol és valamikor majd a helyére kerül ez a dolog is.

Én tényleg hiszem ám, hogy ebben a nagy kavarodásban végül minden a megfelelő helyre kerül; az meg, hogy mennyit szenvedek közben, az most mindegy. Tudod, a rend fontosabb, mint a járulékos veszteségek.

Jó, ha tudod, hogy sosem fogom feladni. Inkább beledöglök. Úgyhogy hiába próbálsz megborítani azzal, hogy te megborulsz, nem fog menni. Csak nehezebbé teszed, de feladni nem fogom. Sosem lesz olyan, hogy csak te szenvedsz, én pedig nem. Mi mindig együtt fogjuk megszenvedni, ha valamelyikünknek baja van. Ezt kurvára vésd az eszedbe. Ahhoz túl szoros már a kötelék, hogy külön lehessen választani minket.

Küldöm, ki érti.

Más. Tegnap azon gondolkodtam, hogy kurva jó szuperhős lennék. Akkor végre lenne küldetésem, tudod. Lenne egy Nagyon Fontos Dolog, ami egyértelmű, és amiért ugyan küzdenem kell, de megvan hozzá a hatalmam, hogy megtegyem, amit kell. Ha pedig meghalok közben, hát bazmeg, hősként haltam meg. Ennél többre egy férfi nem vágyhat. Ez minden férfi titkos vágya, hogy hős legyen, valahol, valamikor.

Tudod mit, ne is legyek szuperhős. A szuperhősök titokban úgyis mind a normális, hétköznapi életről álmodnak, és a francba kívánják az egész professzionális hősködést. Legyek csak egészen hétköznapi hős, aki feltalálja magát egy adott helyzetben, és képes úgy viselkedni, ahogyan egy hősnek kell. Ja, és lehetőleg ne dögöljek bele, mert ahogyan egy barátom szokta mondani, halott hősökkel tele van a temető.

Azt hiszem, jó érzés lenne hősnek lenni. Jó érzés lenne tenni Valami Nagyon Fontosat. Adja az Isten, hogyha eljön a pillanat, képes legyek élni is vele. És adja az Isten, hogy sikerüljön, amire vágyom.

Te érted, miről beszélek.

Balaton, öcsém!

Na, szombaton lezúztam a Balatonra, hogy ugorjak egy seggest, rápillantsak a csajomra, és hesszeljek a mólón a haverokkal.

Mert megtehetem.

Egész nap kint voltam a Napon, persze bandana sapka semmi, úgyhogy másnap éreztem is, hogy nem sok kedvem van felkelni, de nyugi, a Vadkan nem kapott napszúrást, akárhogyan is próbálkozott vele az a büdös ribanc Nap.

Rájöttem, hogy kurva régen voltam már a Balatonnál úgy rendesen; ez akkor tudatosult bennem, amikor a vitorlástelep végéhez sétálva elém tárult premier plánban a hullámzó zöld kék víz, az északi oldal hegyei, és megéreztem az illatot.

Álltam is pár percig legyökerezve, és csak éltem a pillanatot. Eltartott egy ideig, de szerencsére nem sürgetett senki.

Kurva jó volt. Hiába, a lelkem egy része ott érzi csak igazán jól magát, a Balaton partján, nyáron, tűző napsütésben. Valami ilyesmit akarok majd látni, ha végül feldobom a strandpapucsot, csak mondom.

Ahhoz képest, hogy úgy mentem le, hogy majd lesz valami, egészen sok minden volt. Volt hajómentés, anekdotázás régi haverokkal, strandolás, a móló és környékének alapos bejárása, rengeteg nosztalgiázás (például tudtad, hogy kisgyerekkorában anyám is itt rohangált pucéran ezen a vitorlástelepen?), bikinis csajok stírölése (nem, nem találtam jobbat, mint a csajom), meg volt majdnem egy asszonyrablás is, de arról szerencsére sikerült lebeszélnem a pár sör után egyre lelkesebb haverokat. Az én drága szerelmem már sosem tudja meg, hogy mitől mentettem meg.

Utólag persze az ember nem szokta megbánni ezeket a dolgokat. Na de majd legközelebb.

Hazafelé még megnéztem, megvan-e az én kis ribancom. Megvolt. Én meg majdnek meghaltam, úgy félrekalapált a szívem, amikor megláttam, félre is kellett állnom a kocsival.

Egyébként volt már veled olyan, hogy valahogyan emlékeztél valakire, aztán amikor megláttad, döbbentél rá, hogy sokkal, sokkal szebb annál, mint amire emlékezel? Velem most volt.

Nagyon jó volt látni őt, de valamit észrevettem, amikor továbbindultam.

Valahogyan mintha kifakultak volna a színek. Mintha eltompultak volna a hangok. Mintha minden távolibb lett volna, kevesebb, és kevésbé életteli. Valami történt akkor a világgal.

Vagy az is lehet, hogy ő hiányzik nagyon.

34. zen történet

Egyszer, amikor az apát és tanítványai megkezdték szokásos esti meditációjukat, a macska, ami a kolostorban élt, olyan nagy zajt csapott, hogy képtelenek voltak folytatni a gyakorlást. Az apát elrendelte hát, hogy kössék meg a macskát az esti meditációk alatt.
Évekkel később a tanító meghalt, de a macskát továbbra is megkötötték az esti gyakorlatok idejére. Amikor az öreg macska is eltávozott, egy másik macskát hoztak a kolostorba, amit ugyancsak megkötöttek. Évszázadokkal később az apát leszármazottai tanulságos, és igen értékes tudományos tanulmányokat írtak a macskák megkötésének rituális és vallási jelentőségéről.

Nekem a Nap

Hazaérek. Ledobálom a ruháimat. Azért egy boxeralsót felhúzok, mert a vadonban lakom, de nem annyira. Kidöglök a nyugágyba, és csak úgy vagyok. Tűz rám a Nap. Árnyék sehol. Kurva meleg van. Én meg, mint valami kibaszott napelemes generátor, elkezdek töltődni.

Fogalmam sincs, miért imádom annyira a Napot. Tuti, hogy több afrikai gén van bennem, mint az átlag magyarban. Nem emlékszem, hogy kaptam-e valaha is napszúrást. Elájulni tuti nem ájultam el még soha napon. Máshol se. Leégni persze én is tudok, fehér ember lévén, de emlékszem, amikor még szórakozásból futottam nyáron két órát délben, csupasz fejjel, és vártam hogy valami majd lesz, aztán nem lett semmi.

Ezt rendszeresen megcsináltam régebben. Most is, ha lehet, a legnagyobb hőségben megyek el gyalogolni, mert akkor esik a legjobban. Imádok kánikulában, egyszál rövidgatyában a porban lépkedni, és csak menni, menni, mint valami bekattant légiós. Meg bringázni menni, amikor mindenki más a füle tövéig merül valami állóvízbe. Nem egyszer néztek hülyének ezért, a saját családtagjaim is, de ez van. Én ezt szeretem.

Nem voltam még olyan melegben, ahol ne éreztem volna jól magam. A legmelegebb hely, ahol eddig voltam, az Petra kősivataga volt, de ott is hamar levettem a sapkámat, mert jobban esett nélküle gyalogolni.

Pár durva helyet azért szeretnék kipróbálni, csak hogy tudjam, tényleg vannak olyan vidékek, ahol még én is szarul érzem magam a melegtől. És igazából mindegy, hogy száraz meleg, vagy párás meleg (azt mondják a nagyon párás meleg keményebb, mint a száraz) az a lényeg hogy tűzzön a Nap.

Van valami különleges kapcsolatom a Nappal, azt hiszem. Méghozzá a nyári Nappal, a forró nappal, ami tüzes és gyilkos, és olyan fényes, hogy megvakul aki belenéz. A téli Nap nem ilyen. A téli Nap sápadt, gyenge, és egyáltalán nem félelmetes. A téli nap távol van. A nyári Nap pedig, érzed, meg tudna ölni az erejével, ha elég ideje lenne hozzá. Én ezt a Napot szeretem. Ezt az erős, kegyetlen, pusztító Napot.

És tényleg szeretem. Van ez a mondás, hogy "megcirógat a napsugár". Én ezt mindig érzem. És nem tudok nem mosolyogni, ha kisüt a Nap. Nem tudom nem jól érezni magam, ha körberagyognak a napsugarak. A Nap a mitológiákban többnyire férfi; nekem a Nap mindig nő. És éppen azért nő, ahogyan végig tud simítani rajtam, ha rám ragyog.

Soha nem csodálkoztam azon, hogy a Napot istenként tisztelték az összes kultúrában. Pontosan tudom, érzem, hogy miért. Csak számomra a Nap inkább istennő, mint isten. De ez, azt hiszem, ízlés kérdése.

Mostanában sokat találkozom vele, de ő is olyan, mint a szerelmem; lássam bármennyit, képtelen vagyok betelni vele.

(És az életérzés soundtrackje, csak a teljesség kedvéért: http://www.youtube.com/watch?v=YfqtZCTaCUs)

Nekünk nyolc

És tényleg bazmeg, ma van a nyolcadik hónap. Én meg majdnem elfelejtettem. Biztosan az ösztöneim vezéreltek az IKEA-ba éppen ezen a napon meg hogy kellett szalvéta és krumplipucoló.

Csak mondom, hogy legutóbb ilyenkor már gyerek volt, meg házasságtervezés volt, dehát az ember ahogyan öregszik, úgy lesz egyre alaposabb és megfontoltabb.

És még csak panaszra sincs okom, mert gyerek van, mindjárt kettő, és házasságtervezés is van, mindennap, nagyon.

Csak a körülményeket kell még lerendeznünk, ugye szerelmem?

Beach project

...avagy nem mindegy, hányan fordulnak meg utánad a strandon, ezért igenis tegyél meg mindent azért, hogy nyáladzzon az a sok ribanc. A csávók meg sárguljanak az irigységtől. Ha nő vagy, akkor értelemszerűen fordítva. Ha meg... na jó, hagyjuk, találd ki magadtól.

Őszintén szólva nem is tudom, el tudnám-e azt viselni valóban, hogy emberek forgolódnak utánam elkerekedett szemmel. Tudod, egy olyan srácnak, aki eléggé gátlásos volt tizenévesen, és azt sem tudta, hova süllyedjen, ha valaki a szemébe nézett, biztos, hogy még most is szoknom kéne az érzést. Sokszor még így sem veszem észre, ha észrevesznek, pedig régen jó csávó vagyok már. De az a szint, amikor az emberek olyan szinten megnéznek, mintha két fejed lenne (vagy bokáig lógó farkad), az a szint még nincs meg.

Viszont ki akarom próbálni milyen az, ha megvan.

Biztos tudod, elég gyakori rémálom az, hogy az ember meztelenül áll egy színpadon, és mindenki őt nézi. Érted, bámul a tömeg, te meg ott állsz, centisre összehúzódott pöccsel, és legszívesebben meghalnál. És nem is tudod, mi a rosszabb - ha a nézősereg csak ül és néz, vagy ha hangosan röhögnek. Tényleg, én sem tudom, melyik a rosszabb.

Eleget voltam gátlásos, és éppen eleget láttam csúnyának magamat ahhoz, hogy ne akarjam többet ezt az érzést. És bár elmondtam sokszor, hogy nem azért edzek, hogy kisgatyában vigyorogjak egy színpadon, azt is elmondom mindig, hogy hazudnék, ha azt mondanám, hogy a külsőm (és a másokra tett hatásom) egyáltalán nem érdekel.

Főleg, mert ha eljutok odáig, hogy elég jól nézek ki, és elhiszem magamnak azt, hogy mostantól fogva bármikor kipenderíthetnek egy színpadra egyszál faszban, akármekkora tömeg elé, és én nem fogok félni attól, hogy az emberek megbámuljanak, azzal azért már elértem valamit. Lehet hogy ez végeredményben nem olyan fontos, és lehet, hogy nem kéne foglalkoznom azzal, hogy mit gondolnak mások, de azt hiszem, minden további önfejlesztő technika ráér addig, amíg úgy nem nézek ki, mint egy görög isten.

A jó hír az, hogy az izomtömeg már megvan hozzá, már csak a babahájamból zsírból kell lefaragnom. Kezdem azzal, hogy futni nem fogok a kurvaistennek sem gyalogolok egy erőset minden nap, úgy egy órát, az eddigi edzésemen túl. Aztán bevásárolok azokból a kajákból, amik úgy lakatnak jól, hogy közben nem hízlalnak. Biztos vannak ilyen kaják is, nem? Aztán többet alszom, mert hinnéd vagy sem, az alvás segít a fogyásban. Először is azért, mert amíg alszol, addig sem zabálsz te dagadt geci, másrészt meg mert a fáradtságtól pszichésen megéhezel. Érted, hormonálisan. Vagy inzulinálisan. Vagy mittudomén. Lényeg, hogy kipihent ember kevesebbszer és kevesebbet akar zabálni.

A kemény edzés mindig is könnyebben ment, mint a kemény diéta, ez egyértelmű, de edzeni sem tudok meg akarok akármennyit. Viszont kíváncsi vagyok, hogy a következő két hétben a plusz edzéssel meg a spéci kajálással meddig tudok eljutni. A súlyom nem érdekel, leszarom hány kiló vagyok, csakis az optikára megyek, meg a testzsírszázalékra. Ha működik, folytatom, ha nem... akkor is, bazmeg.

Egyébként nemrég olvastam azt az érdekes és szemét dolgot, hogy egy kisebb, de szálkásabb ember izmosabbnak néz ki annál, akinek nagyobb izmai vannak ugyan, de zsírosabb. Kurva látószervrendszer. Mindegy, az erőmből akkor se adok föl, ha dagadt maradok, legfeljebb a használt súlyon nem emelek a következő hetekben. Arra már régóta kíváncsi vagyok egyébként, hogy mennyivel tudok még kevesebbet enni úgy, hogy közben ne legyek gyengébb. Most végre itt az alkalom kipróbálni. Mázli, hogy mindig kora reggel edzek, éhgyomorra, mert így szerintem kevésbé fog feltűnni a szénhidrát kajamegvonás.

Ja, és jó lenne nem fél kiló cukorral inni a reggeli kávét, igen, tényleg. Meg ilyen apróságok.

És a Hodge-tesók ihletésére én is kipróbálom az intermittent fasting nevű taktikát, ahogyan ők csinálják, aminek csupán annyi a lényege, hogy kijelölöd azokat az órákat a napodon, amikor eszel, a többin pedig nem eszel (jé), csak iszol. Kezdetnek egy nyolc órás intervallum elég lesz (mondjuk reggel tíz és délután hat között), persze a hárdkór arcok négy órákat is tolnak sokszor. Vagy kettőt és azt végig is zabálják. Majd én is egyszer talán, ha már egészen meghülyültem a nagy fitnesszlázban.

A lényeg, hogy pár hónap alatt teljesen rendbevágom magam, és akkor már úgy mehetek ki a stran...hé, várjunk csak. Asszem elszámoltam valamit.

Még mindig nyár

Na, eljött az az időszak az életemben, amikor így hirtelen nem is emlékszem, hogy mikor volt olyan, hogy nem volt nyár. És ahogyan az időjárás-előrejelzést nézegetem, nem is látszik, hogy mikor lesz olyan, hogy nem lesz nyár.

Fasza.

Maradnék ebben még egy darabig, akármeddig. Jó reggel felkelni, jó kitámolyogni a teraszra és nagyot lélegezni, bokszeralsóban vagy anélkül; jó egy könnyű belemegítés után kevés ruhában edzeni, jó élvezni a napsütést és hallgatni a madarakat, tücsköket, még azokat a kurva szúnyogokat is; jó esténként ülni a lépcső tetején mikor más sötétedik, és csak bámulni bele a zöldellő világba.

Július van, és baszottul nyár. És én minden pillanatát élvezem. Igaz, a csajom lelép két hétre (nélkülem), és ezt valahogyan távol kell tartanom a tudatomtól (szerencsére csak két hétig), de még ez sem változtat azon, hogy nyár van, hogy végeredményben minden rendben van, és ez még mindig az én időm, és amikor az én időm van, akkor semmi rossz nem történhet velem (úgyis megjátsszuk, hogy találkozzunk addig is, kurva nagy spílerek vagyunk mind a ketten, a csajom meg én).

Nem mondom, hogy nem lehetne még fokozni az életérzést, és én meg is fogom találni a módját, hogy még nyarabbá tegyem a nyarat. A sör az felejtős, nagyon macsó, de hízlal. Betépni nem fogok. Marad az, hogy minél többet leszünk napon a kis vadonjáróval, meg megpróbálok azért eljutni a Balaton-felvidékre egy kicsit nosztalgiázni; van ott pár hely, ahol már régen jártam.

Tudod, mindig jó visszatérni olyan helyekre, ahol régen jártál, és ahová alapvetően nem csak rossz emlékek kötnek. Jó visszatérni, mert össze tudod vetni a mostani életedet azzal, ami legutóbb volt, és ahogyan az én életem változik, az a nagy helyzet, hogy ami most van, az jobb, mint ami eddig bármikor is volt. Persze biztosan el is vesztettem dolgokat, mindenfélét, ami nem hiányzik, ezért nem fáj, de ha vissza tudok menni ezekre a régen látott helyekre talán előjönnek majd olyan emlékek is, amiket nem szántszándékkal ástam el mélyre.

Na baszki. Most nem egészen értem, mit rinyálok ezen, fiatal vagyok én még a nosztalgiához, meg írtam már, hogy utálom mint a szart.

De nem tehetek arról, hogy annyi helyen jártam már, és annyit éltem már, és ezt még akkor is így érzem, ha mindez nagyrészt csak a képzeletemben történt. Az agyamnak mindegy. Az emlékeimnek mindegy; ha öreg leszek és hülye, amúgy sem fogom tudni már megkülönböztetni az elképzeltet a valóban átélt dolgoktól.

Most, hogy ebbe így belegondolok, izgalmas lesz öregnek lenni, ha megérem.

Az unokák visítva fognak röhögni rajtam ha a valódi emlékeimbe belekeverek némi fantasyt meg sci-fit, a fölnőttek meg csak forgatják a szemüket, hogy a papa már megint hülyeségeket beszél. De a gyerekek... a gyerekek nagyon fogják élvezni, és azt hiszem, ők sokkal fontosabbak, mint a fölnőttek.

Na erről ennyit, most visszatérek a mostba, visszatérek a nyárba, és élvezem tovább. Ha meg elegem lesz, elzúzok egy olyan helyre, ahol mindig nyár van. És tényleg, erről eszembe jut, vajon a nirvánában mennyországban milyen lehet úgy általában az idő?

Ezt mindenképpen meg kell tudnom, mielőtt még meghalok.

Amikor kész vagy

Amikor gyerek voltam, imádtam rajzolni. Én képregényeknek neveztem a rajzaimat, valójában csak ceruzarajzok voltak, de amitől mégis különlegesnek éreztem őket, az a történetük volt. Mindig történeteket rajzoltam le, kockánként, éppen úgy, mint a képregények.

A történeteim kurva jók voltak. Vegyült bennük a fantasy, a science-fiction, az összes mese és film, amit csak ismertem, egy olyan univerzum volt, aminek ugyan megvoltak a maga szabályai, de ami majdnem végtelen, határtalan, és legfőképpen mérhetetlenül gazdag volt.

A rajzolás hosszú éveken át velem maradt. Emlékszem, napokra el tudtam veszni a rajzolt világomban az íróasztalomnál, azt sem tudtam, hol vagyok, csak rajzoltam, és rajzoltam, bár sosem tanultam, mégis fejlődtem benne. A festés sohasem érdekelt, csakis a ceruza. Semmi szín, csak a puszta grafit, előttem mégis világok keltek életre akkor. Azt hiszem, egyébként nem is bírtam volna a végtelen képzeletemmel, de a rajzok segítettek megragadni, keretet adni a csapongásomnak, és a papíron született történetek a mai napig elkísérnek.

Egy főbb világom volt ugyan, de párhuzamosan több történetet is göngyölítettem minden előzetes tervezés nélkül, attól függően, hogy milyen hangulatom volt. Zseninek hittem magam, amiért - tudomásom szerint elsőként - sikerült izgalmasan vegyítenem a sword & sorcery műfajt az űroperával, így a történeteimben egyaránt szerepeltek varázslók, barbárok, lézerkardok és űrhajók, és ezek találkozásából egészen különleges hősök születtek. Aztán persze kiderült, hogy ezt mások is kitalálták már előttem, de a lelkesedésem ettől nem csökkent.

A legfőbb hősöm mindig is Supercaptain volt. Még tízéves se voltam, amikor lerajzoltam egy elcsípett rajzfilmben látott karaktert, csak úgy. A mai napig nem tudom felidézni, ki lehetett az, talán Robin a Batmanből. Rá gyanakszom leginkább. Na mindegy, elég az hozzá, hogy lerajzoltam, és onnantól fogva ez a szuperhős volt a történeteim egyik állandó főszereplője. A nevét nem emlékszem, hogy találtam ki, egyszercsak bevillant, és én nem gondolkodtam rajta tovább.

Sokszor átrajzoltam, egyszer talán tizenhat évesen még egy utolsó összefoglaló rajzot is készítettem Supercaptain összes eddigi ábrázolásából - volt vagy hat inkarnációja, és én mindegyiket egyre jobbnak láttam.

A főhősnek persze idővel lettek társai is, és hol egyikkel, hol másikkal foglalkoztam inkább. Emlékszem, Supercaptain egy időre még gonosz is lett, afféle Darth Vader karakter, aki persze hosszú idő után visszatér a jó oldalra.

Istenem, mennyire szerettem rajzolni. Néha megpróbálom, de már nem sikerül. Már elvesztettem azt a valamit, ami életre tudta kelteni bennem a rajzokat.

A tévé szart sem ért akkoriban nekem a rajzoláshoz képest, még megközelítőleg sem tudta azt az élményt nyújtani, sem a Commodore 64, sem a Nintendo, semmi. És csak pár ceruza kellett, egy hegyező (kényszeresen csak hegyes ceruzával szerettem rajzolni), pár üres papírlap, és akárhová leültethettél, csak akkor néztem föl, ha rádöbbentem, hogy éjszaka van, vagy ha nagyon megéheztem.

Az egyik karakterem a Vándor volt. Méghozzá a Kőarcú Vándor. Sok évnek el kellett telnie, amíg rádöbbentem, hogy a Kőarcú Vándor én vagyok. Magamat rajzoltam meg abban a karakterben. És utólag visszagondolva, a Kőarcú Vándor éppen olyan volt, amint amilyennek akkor, gyerekkoromban látni szerettem volna magam, ha majd egyszer felnövök.

A Kőarcú Vándor egy magas, izmos férfi volt, erős és ügyes, mint a párduc. Hosszú, sörényszerű, sötét haja volt, mindig hosszú köpenyben járt, kardja volt, de ritkán forgatta. Tudott varázsolni is, de inkább csak trükkökre használta a mágiát. Kőarcúnak azért nevezték, mert mindig rezzenéstelen, komor arcot vágott, pedig nem volt az, csak így érezte jól magát.

Sok világot bejártam vele is. Aztán ahogyan én változtam, velem változott ő is. Megmaradt erős férfinak, harcosnak, bátor hősnek, de egyre többet mosolygott, és idővel senki sem nevezte már Kőarcúnak.

Meg voltam győződve arról, hogy ha olyanná válok, mint ő, akkor érem el a célomat, akkor leszek kész.

Most harminchárom éves vagyok, és sok mindenben valóban olyanná váltam, mint a Kőarcú Vándor. Sosem gondoltam volna akkor, hogy végül kopasz leszek, de így alakult. A külsőségek nem fontosak. Az izmokat leszámítva. Azt viszont tudom, hogy még nem vagyok kész.

Nem is tudom, hogy mikor leszek.

Most azt érzem, már csak egy dolog van, amit el akarok érni nagyon, és akkor alaposan megvizsgálom, hogy kész vagyok-e már. Nem vagyok ostoba, jól tudom, hogy az ember nem úgy van kész, hogy akkor onnantól fogva semmi dolga sincsen már az életben; késznek lenni azt jelenti, hogy végre valódi önmagamként nézhetek szembe a világgal. Az igazi kaland csak akkor kezdődik. Az első szint. A valódi próbatételek csak akkor jönnek.

Úgy érzem, és ez borzasztóan jó érzés, hogy sohasem távolodtam el a gyerekkoromban megrajzolt hőseimtől. Sőt, nem tudatosan is olyanná váltam, mint ők. Az a kisfiú büszke lenne rám, tudom.

Minden szülőnek fontos, hogy érezze azt, hogy a gyereke büszke rá. Na jó, minden valamire való szülőnek. De nekem az is fontos, és mindig az lesz, hogy a saját gyerekkori énemet is büszkén idézhessem magam elé. Látod, Gabesz, ez vagyok én, ide jutottam, és itt és most boldog vagyok.

Tudom, hogy sohasem kívántál nekem többet, és mind a ketten tudjuk azt is, hogy amit elértem, amit elértünk, az a világon a legfontosabb.

Te folytasd a rajzolást, én pedig azon leszek, hogy befejezzem magam.

Nyaralás a faszom

Ilyenkor nyáron ugye szóba kerül mindenhol (baráti körben, rokonokkal, munkahelyen), hogy ki mikor és hogyan és hova megy nyaralni.

Mert nyaralni el kell menni. Ki kell szakadni kicsit a mókuskerékből, a szürke hétköznapokból, a monoton állandóságból, fel kell frissíteni az életet, pihenni kell, új élmények kellenek, meg utazás, meg ismered te is az ilyenkor előadott szokásos faszságokat.

Igazából erre nem kéne semmit sem mondanom, mert semmi közöm hozzá, hogy ki mivel kábítja magát az életben, de azért van itt pár dolog.

Ha az életedet egy kibaszott mókuskeréknek érzed, akkor miből gondolod azt, hogyha valahol máshol csinálod ugyanezt, mondjuk két hétig a tengerparton, akkor bármi is megváltozik? Viszed magaddal az elbaszott mókuskerekedet is, öcsém! Ha a hétköznapjaidat szürkének érzed, akkor miből gondolod azt, hogy majd a medenceparton elszürcsölgetett koktéloktól kiszínesedik az életed, te szerencsétlen? Ha utálod a feleséged/férjed/testvéred/anyád/gyereked, akkor miből gondolod azt, hogy majd a közös nyaralástól megszereted őket?

Akárhová mész is ezen a kurva világon, mindent magaddal viszel, ami te vagy. Emlékszel, mielőtt Luke Skywalker bemegy a sötét barlangba a Dagobán, megkérdezi Yodát, hogy mi van ott. Yoda annyit mond: Csak amit magaddal viszel.

Ilyen ez a nyaralás dolog is. Te is ugyanaz az ember vagy, és akik veled mennek, azok is ugyanazok az emberek. És megpróbálhatsz úgy tenni, mintha nem így lenne, el lehet játszani, hogy most majd minden más lesz, és egy darabig menni is fog, elhiszem. Könnyű luxuskörülmények között kiegyensúlyozottnak és boldognak lenni, könnyű alakítani a megfelelő szerepeket, ha megfelelőek és ideálisak a körülmények. De aztán inkább előbb, mint utóbb vége lesz, és haza kell menni, és akkor mindenki visszakerül a helyére, amiből megpróbált kitörni, és minden úgy lesz, mint előtte, csak elbasztál egy csomó pénzt, na jó, legalább napoztál és úsztál a tengerben, ha jól csináltad.

Mert lehet rosszul is csinálni, a nyaralás legalja az a városokat meg múzeumokat járó lúzer, aki pár nap alatt végigrohan és lefotóz MINDENT ami csak az útjába kerül, hogy aztán otthon büszkén mesélje és megpróbálja feleleveníteni, aztán csodálkozva döbben rá, hogy már pár nap után sem emlékszeik semmire az égvilágon.

Na ja.

Amúgy is olyanok ezek a dolgok, mint az álmok. Mert azok is. Megpróbálsz pár napig úgy tenni, mintha, kipróbálsz egy másik életet, aztán mielőtt igazán beleszokhatnál, már zúzol is vissza a régi, megszokott, elbaszott életedbe.

Mondd meg nekem őszintén, mi értelme van ennek az egésznek?

Megmondom én neked a frankót: a nyaralás nem más, mint annak a vágynak az intézményesített és társadalmilag elfogadott formája, hogy az ember boldog akar lenni, és ezért akár a világ végére is hajlandó elmenni, mert pontosan tudja, hogy a boldogság mindennél és mindenkinél többet ér.

És szánalmas és szomorú, ahogyan emberek pár hétre eljátsszák ezt a boldogságot, aztán engedelmesen visszatérnek a boldogtalanságba, mert... miért is?

Miért is kell boldogtalannak lenni?

Emlékszem, tizenévesen mekkora örömet okozott a haverjaimmal arról álmodozni, hogy majd elmegyünk Hawaiira, és nagy seggeseket ugrunk az ócánba, meg pálmafák alatt koktélokat iszunk, meg a tengerparti homokon kúrogatjuk a fűszoknyás csajokat. Állandóan erről beszélgettünk.

Jó, mondtam én akkor, menjünk el, és éljünk ott. Mert ezt akarjuk, nem? Erre vágyunk leginkább.

És erre a többiek mindig szabadkozni kezdtek, kivétel nélkül. Nem úgy van az, csak egy kis időre mennénk, csak kipróbálnánk, de mégiscsak ez a mi életünk, ide születtünk, itt a helyünk, ebben az életben, ésatöbbi, ésatöbbi, ismered a szöveget.

Nem arról van szó, hogy nem hiszek abban, hogy jelentősége van annak, hogy az ember hová születik, milyen emberekkel találkozik, hogyan él és mit visz véghez az életben, bár a bennem lévő zen mester mindig is kételkedni fog a sorsban, mert túl sokszor látta és tapasztalta már azt, hogy milyen az, amikor valaki maga teremti meg a saját sorsát.

Amiről szó van, az az, hogy az emberek félnek élni, félnek szabadok lenni, félnek megteremteni a saját életüket, félnek a boldogságtól, és inkább követik a jól bejáratott, elbaszott mintákat, mert még a 21. században is félelmetes dolog egyéniségnek lenni, félelmetes dolog felvállalni és véghezvinni valamit, ami nem átlagos, és még mindig megdöbbenést okoz, ha valaki őszinte önmagához és másokhoz.

Számomra az a döbbenetes, ha valaki úgy érzi, neki a megvilágosodáshoz el kell mennie Tibetbe, vagy a Caminóra, vagy a Holdra, vagy akárhová. Hogy ahhoz, hogy valami történjen is, ahhoz el kell menni.

Én ezt megértem. Nagyon szomorú dolognak tartom, de megértem. Szomorú, hogy idáig jutottunk. Mert az igazság az, hogy a boldogságot egy pár kilométeres körben megtalálhatod, akárhol is vagy éppen. Hidd el nekem. Nem kell sehová sem menni. Már ott vagy. És ezen a nyáron én is kipróbálom, hogy nem megyek nyaralni máshová.

Maradok ott, ahol vagyok, aztán majd meglátjuk, ez mire lesz elég.

Edzésnapló 18.

Továbbra is szorgalmasan nézem Elliott Hulse videóit, és neked is kötelező.

Az egyik videójában kurva jól összefoglalja, hogy egy edzéstervben mik azok az alapvető mozgásformák, amiket mindenképpen gyakorolni kell. Igen, jól olvasod, ő nem a konkrét gyakorlatokból indul ki, hanem mozgásformákból (movement patterns). Ez nekem nagyon tetszik, mert a helyzet az, hogy mindegyik jó gyakorlat belerakható valamelyik alapvető mozgásformába. És ha tudod, hogy melyek ezek az alapvető mozgásformák, akkor ennek megfelelően tudod kialakítani az edzéstervedet.

Az alapvető mozgásformák pedig a következők: az alsótestre a guggolás, az elemelés és a kitörés. Felsőtestre pedig vertikális nyomás, horizontális nyomás, vertikális húzás, horizontális húzás, és a forgómozgás (twist).

Ezekre aztán kurva jó edzésterveket lehet felépíteni. Alsótestre a három gyakorlat adott, ezeket mindenképpen csinálni kell, hacsak nincs valami komoly oka annak, amiért nem tudod. Egyébként nincs mentség, ha nem guggolsz, nem deadliftezel és nem csinálsz kitöréseket, akkor nem edzel rendesen, és inkább takarodj crossfitezni, te szánalmas köcsög.

Felsőtestre a legjobb horizontális nyomás szerintem a fekvenyomás, hands down. Vertikális nyomásnak ott a katonai nyomás, de hogy egykezes súlyzóval csinálod, vagy rúddal, vagy kettlebellel, az már édesmindegy (és ez igaz egyébként a fekvenyomásra is, tök mindegy hogyan csinálod ameddig csinálod), a lényeg hogy csináld, baszd a fejed fölé azt a súlyt keményen, hadd szakadjon be a plafon, öcsém.

Vertikális húzásnak ott a lehúzás/húzódzkodás, horizontális húzásnak pedig az evezés mindenféle formája. A forgómozgással én azért csínján bánnék a gerinc sérülékenysége miatt, de erre is vannak jó gépek és gyakorlatok, főleg a strongman edzéstervekben. A kedvenc gyakorlatom az (és figyeld meg, hogy a gerinc védettsége is milyen pöpecül meg van oldva benne), amikor odatámaszkodsz háttal egy falnak, megfogsz egy kötelet amihez egy medicinlabda van erősítve, és a törzsedet forgatva ide-oda baszkodod a medicinlabdát a falon magad körül, nagyjából vízszintes magasságban. Kurvára megerősíti a törzsizomzatot ez a cucc.

Ha nem papírházban* laknék, én is tuti kipróbálnám.

Szóval ha megvannak az alapgyakorlatok, és tudod is, hogy mit miért csinálsz, akkor jön az, hogy eldöntöd, hogy heti hány alkalommal szeretnél edzeni, edzésenként mennyi időd van a gyakorlatokra, illetve mik az elsődleges céljaid, erő vagy pedig állóképesség, fogyás vagy vastagodás, satöbbi.

Ha mindez megvan, akkor lehet összerakni a kezdő edzéstervet.

Aztán ahogyan elindul a dolog, érdemes kipróbálni többféle gyakorlatot is, mindig behelyettesítve őket az egyes mozgásformákhoz, mert ez egyrészt változatosabbá teszi az edzést, másrészt kiderül, hogy mik lesznek a kedvenc gyakorlatok, amik valamiért könnyebben, jobban  mennek, illetve mindenki más gyakorlattól fejlődik jobban. Az ismerkedő edzések után pedig rá lehet feküdni keményen a begyakorolt cuccokra, és azokban fejlődni, fejlődni, fejlődni.

Ezután az edzéstervhez már csak akkor kell nyúlni, ha megakadsz a fejlődésben, rendszerint kábé két év múlva (egy kurva jó edzéstervvel egyébként életed végéig elvagy, ha nincsenek extrém céljaid, vagy valami sérülésed).

Örömmel láttam, hogy én is hasonló alapelvekhez jutottam el az elmúlt években, mint a kigyúrt néger állat, és szépen fokozatosan fejlődöm is ezektől az alapgyakorlatoktól. Amiket még mindig variálni szoktam, az a heti négy vagy öt edzésnap, meg hogy a gyakorlatokat milyen sorrendben pakolom egymás után. Most egyébként éppen megint öt napot edzek egy héten, mert előtte pár hétig négy edzésnapom volt, de az ötödik nap reggel mindig annyira zavart, hogy felkelés után nincs edzés, hogy inkább újra edzek minden hétköznapon. Kényszeres vagyok, tudom. Ez van. Öt napra kényelmesen el tudom osztani a gyakorlataimat, és ha valami kimarad, könnyű pótolni a következő napon is. Ameddig fejlődök, addig máson nem változtatok. Hétvégén meg döglés van, tudod.

Még egy dolog, hogy öt sorozat helyett már mindenből hatot csinálok, ez a nagy gyakorlatoknál egy bemelegítősorozat öt ismétléssel, a kisebb gyakorlatoknál, ahol nyolc ismétlést csinálok, meg egyszerűen plusz egy sorozat, hadd égjen a zsírom, van ott még bőven.

Apropó zsír. Erősnek erős vagyok ugyan, de azt veszem észre mostanában, hogy keveset mozgok, főleg a meló miatt persze. És mintha vastagodnék is, és nem a megfelelő helyeken. Úgyhogy muszáj lesz mozognom valamit, és bármennyire is puhapöcsöknek való, elkezdtem gondolkodni az aikidón, ha már van itt egy köpésre egy dojo. Aerob edzésnek tökéletes, és lehet LARP-olni fakarddal. Tudod, szamurájosat játszani. Viszem a kis vadonjárót is, talán tetszeni fog neki.

Ja, nagy öröm az életemben, hogy végre a csajom is elkezdett komolyan edzeni. Az egyetlen szívfájdalmam, hogy kurvára nem érdekli őt az edzéselmélet, nem kíváncsi az évtizedek alatt felhalmozott tudásomra és életbölcsességemre, ő megcsinálja, amit mondok neki, aztán feszítgeti magát a tükör előtt, mint valami testépítő.

Ennek ellenére sikerült meggyőznöm, hogy erősnek lenni többet ér mint csak izmosnak, úgyhogy ő is erőedzést tol. Merne mást a kis ribanc. Elkezdtük az öt alapgyakorlattal (guggolás, deadlift, fekvenyomás, katonai nyomás, lehúzás), és azt hiszem, maradunk is ennél egy jó darabig. Most a cél a mozgásforma berögzülése, a szép, tiszta technika, és ezzel párhuzamosan a súlyok emelése. A csajnak tökéletes testalkata van a súlyzós edzéshez, nagyon gyorsan fog erősödni, illetve mivel vékony, gyorsan ki is fognak rajzolódni az izmai, remélem tetszeni fog neki. Nekem fog.

A mennyországban anno körzővel megtervezett, tökéletesen kerek seggéhez legszívesebben nem nyúlnék (már edzésben), de ő túl vastagnak látja a combjait (melyik csaj nem?) úgyhogy lelkiismeretesen guggol és deadliftezik, amitől baja még nem lett senkinek, aki jól csinálta, neki sem lesz. Remélem a segge marad ilyen kerek, csak kemény is lesz hozzá, mint a beton. Combok dettó.

A max súlyait minden edzéskor felírom, mert látni akarom, hogyan és milyen ütemben fejlődik. Szerinte ez rizsa, és nem érdeklik a részletek, de meggyőztem arról, hogy évek múltán nagyon is vicces lesz visszaolvasni, hogy mennyivel tolta régen.

Szóval: fekvenyomásból jelenleg 25 kiló a max, guggolásból 30, deadliftből 35, lehúzásból 25, nyomásból 18. Ez most az elején még gyorsan növekedni fog persze.

Csak összehasonlításképpen, egy 52 kilós kezdő női erőemelő (pár hónap edzéssel a háta mögött) itt tartana körülbelül: katonai nyomásból 22 kiló, fekvenyomásból 33 kiló, guggolásból 44 kiló, deadliftből 55 kiló. Ezek az egyismétléses maximumok lennének egyébként, amit a csajom nem egy gyakorlatban már most tudna überelni. (Ha még nézegetni akarod az erőszint standardokat, kattints ide).

Úgyhogy hajrá, ribanc, csak így tovább. Addig úgysem hagylak békén, amíg igazi erőemelő nem leszel.




*copyright: ribancom

33. zen történet

Azt hiszem, a tökéletesség hajszolása az emberiség egyik legnagyobb átka. Szeretem, ahogyan a zen viszonyul a tökéletességhez. Megnyugtat.

Volt egyszer egy pap, aki egy híres zen templom kertjében szolgált. Mivel szerette a fákat, bokrokat és a virágokat, neki adták a munkát.

A templom mellett volt egy másik, kisebb templom, ahol egy nagyon öreg zen mester élt. Egy nap, amikor a pap nagyon fontos vendégeket várt, különösen széppé akarta varázsolni a kertet. Kíhúzkodta a gyomokat, megmetszette a bokrokat, és hosszú időt töltött az őszi, lehullott levelek gereblyézésével és aprólékos elrendezgetésével.

Miközben dolgozott, az öreg mester érdeklődéssel figyelte munkáját a két templomot elválasztó falon keresztül.

Amikor befejezte, a pap elégedetten megállt, és dícsérte munkáját.

- Hát nem gyönyörű? - szólt büszkén az öreg mesternek.

- De igen - válaszolta az öregember, - de valami még mindig hiányzik. Segíts át a falon, és elrendezem a dolgot.

A pap elcsodálkozott, de kis várakozás után átsegítette öreg társát a falon. A mester lassan megindult a fa felé, mely a kert közepén állt, megragadta a törzsénél, és alaposan megrázta. Levelek hullottak szerteszét, az egész kertet beborítva.
- Itt van - mondta az öregember, - most már valóban tökéletes.

Súlyzózzatok, ribancok!

Végre kezdenek észhez térni az emberek.

Igaz, kellett hozzá pár évtized, de végre találkozni már olyan cikkekkel is, és nemcsak a hárdkór gyúrós oldalakon, ahol már nem csak suttogják, hanem nyíltan kimondják, hogy a nők számára is a létező leghatékonyabb edzésforma a súlyemelés.

Így van, ribancok, szokjatok hozzá a gondolathoz. Baszott nagy súlyokat fogtok emelgetni, és röhögve fogjátok felvinni a tizedikre a mosógépet, egyedül, amíg a lúzer csávótok sértődötten bámul a döbbent költöztetők hóna alól.

Két dolog van, ha edzeni kezdtek. Az egyik, hogy egyszer és mindörökre értsétek meg azt, hogy a súlyzózástól sosem lesztek túl nagyok, nem tudtok, képtelenek vagytok rá, nincs bennetek elég tesztoszteron hozzá. Viszont formásak lesztek, kemények, feszesek, egyenes tartásúak, és végre elég erősek, bazmeg. És mivel a testi erőnövekedés mindig lelki erőnövekedéssel is jár, ezért sajnos tudomásul kell vennetek, hogy a partnereteknek nagyon ellenére lesz az, hogy ti gyúrtok. Ez a másik dolog. Megmagyarázom.

Tudjátok manapság a legtöbb férfi csak biológiailag az, és az egyik legfőbb oka annak, hogy a nők nem súlyzóznak, az éppen az, hogy ezek a kispöcsű lúzerek évezredeken évtizedeken át mindent megtettek azért, hogy a nőket távoltartsák a baszott nagy súlyoktól. Tudjátok, ez ugyanolyan dolog, mint minden más, amitől a nőket megpróbálták távoltartani, de aztán kiderült, hogy ugyanolyan jól csinálják, ha nem jobban, mint a férfiak. (Nem szeretem ezt a szót, hogy férfiak. Túl kevés férfi van ezen a világon ahhoz, hogy igazán őszintén tudjam használni. De ti tudjátok, kikre gondolok, na).

Szóval a hímek mindig kétségbeesnek, ha egy erős nővel találkoznak. Ez mindig így volt, és mindig így lesz. Márpedig ha egy nő súlyzózni kezd, akkor idővel erős lesz. Mert ez nem aerobic, nem ugrabugra, nem tincitánci, nem zsírégetés, hanem erőedzés, a kurva életbe.

És én őszintén boldog vagyok, hogy a nőket nem nagyon lehet már tovább távol tartani a rendes súlyzózástól.

Ide figyeljetek, ribancok. Döbbenetes élmény lesz, ha végre rájöttök, hogy heti háromszor egy óra edzéssel több eredményt lehet elérni, mint napi két óra aerobic-kal, vagy bármi más ilyen szarral. Igen, a spinning is szar, semmi értelme a felesleges szenvedésen kívül. Igen, a crossfit is szar, mert szar a technikájuk, meg a zumba is, meg minden, amiben nincsenek baszott nagy súlyok és helyes technika. Márpedig baszott nagy súlyok csak az erőemelésben vannak.

Úgyhogy.

Lezúztok a terembe, megfogjátok azt a kurva acélrudat, rátoltok annyi súlyt, amennyivel még öt szabályos ismétlésre képesek vagytok (nyugi, a helyes technikát megmutatom, mert az nem jön magától, de egyszer elég megtanulni, és ha berögzült, soha többet nem fogjátok elfelejteni), és nyomjátok. Fekvenyomtok, guggoltok, elemeltek, fej fölé nyomtok, húzódzkodtok...

...és ennyi, nincs tovább. Mindegyiket heti kétszer, kábé hat sorozat bemelegítéssel együtt, akkora súllyal, hogy be ne szarjatok, de azért legyen nehéz. Ja, és a rózsaszín meg a türkiz azok egy edzőteremben nem színek. Aminek ilyen színvilága van, ahhoz nem nyúltok. Azzal majd edzenek a lúzer csávóitok, amíg rátok várnak. Ti a nagy kigyúrt állatokkal vegyültök ezentúl a teremnek abban a sarkában, és meg fogtok lepődni, hogy milyen segítőkészek lesznek, ha látják rajtatok, hogy komolyan akartok edzeni.

Elmondom mi fog történni. Nem kell megijedni, de erősek lesztek. Képesek lesztek letekerni a befőttes üveg tetejét. Becsavarni egy csavart. Odébbrakni egy asztalt. Lepakolni a polcot. Egyetlen rántással letépni valakinek a farkát. Felemelni egy teli doboz gyerekjátékot. Meg egyáltalán, minden olyasmit, amiről eddig azt hittétek, hogy képtelenek vagytok rá.

Ezzel persze ki is herélitek azt a balfaszt, akivel eddig együtt éltetek, de ettől sem kell megijedni, csak az elején lesz furcsa. Idővel két dolog történhet. Vagy a csávó is összekapja magát (ha meg eleve egy férfival élsz, akkor mi a fasznak is nem edzettél eddig te hülye ribanc?), vagy rájössz, hogy ez a kis pöcsköszörű minden, csak nem férfi, és kibaszod az ajtón. Érted, szó szerint, felemeled, és kibaszod. Mert megteheted. Mert már elég erős vagy hozzá.

Aztán pedig keresel magadnak egy férfit. Fogsz találni, ne félj, és most már elég erős vagy ahhoz is, hogy soha többé ne kelljen megalkudnod az életben. Végre boldog leszel, magabiztos, erős, és egészséges.

Látod, ribanc? És ehhez mindössze súlyt kell emelned, heti háromszor egy órában.

Na ugye hogy megéri.