Most arról akartam írni, hogy milyen is volt a betörés után végiggondolni, hogy mi az, ami ebben az egészben az én hibám volt, mi az amin változtatnék, és mi az, aminek viszont örülhetek. Aztán elmondok valamit a vadonjárásról is.
Szóval örülhetek annak, hogy a macerán kívül, ami egy törött erkélyajtó, igazából más károm nem lett. A biztosító kifizeti, megcsináltatom, és annyi. Amit elvittek, az már nem volt az enyém amúgy sem, így bánja az, akié volt, én aztán nem bánom.
Az én hibám annyi, hogy sohasem vettem komolyan annak a lehetőségét, hogy betörhetnek hozzám. Nem zárom a kertkaput, nem zárom az ajtót, nyáron volt hogy tárva-nyitva hagytam mindent, elvégre a vadonban lakom. Rettegni, na azt ezután sem fogok, eddig sem tartottam otthon semmi értékeset, nem is akarok ezután sem, ezért aztán törjön csak be, aki akar, itt továbbra sem talál semmit, csak a bajt.
Mert annál rosszabbul jár, ha rajtakapom. Odalent a völgyben a patakparton jó puha a föld, a baltám pedig Fiskars.
Amin változtatni fogok, az az, hogy elfogadom, hogy velem ez is megtörténhet. A kert miatt nem izgatom magam, oda jöjjön csak be aki akar, csak legyen felkészülve arra, hogy ha nem én hívtam be, esetleg kiloccsantom az agyát ha olyan kedvem van. (Lehet hogy ezt kiírom a kapura is, fene tudja.) Ha valaki éppen tőlem akar füvet vagy gazt lopni, hajrá. Az őzek már elintézték a minap a gyümölcsfákat, meg én (egyelőre) amúgy sem vagyok egy kertészkedős típus.
Lesz kutyám, persze hogy lesz, egyszer majd, ha a kis vadonjáró már nagyobb lesz, és hajlandó lesz vele foglalkozni. A kutya családtag, nem használati tárgy, és éppen most egymagamban még egy gyereket nem vállalnék be.
Az összes ablakra feltolok egy redőnyt. Egy olyan jobbfajtát. Ha azok le vannak eresztve, akkor azért keményebb meló lesz betörni ide, és hát, barátom, akkor már dolgozz meg azért a kevésért, amit tőlem ellophatsz.
Gondoltam, hogy poénból felszerelek néhány kültéri kamerának látszó baszt, mekkora lenne már. Még ilyen kis piros villogó led is lehetne rajta, az értelmesebb rablók meg összeszarhatják magukat, ha észreveszik. A hülyéknek persze mindegy. Igazi térfigyelő rendszert nem üzemelnék be, annyira azért nem érdekel a különféle macskák közlekedése meg a fácánok nemi élete.
Az a jó, hogy mivel nagyon kint lakom, kocsival ide nem jön senki, hogy elvigye az igazán értékes cuccaimat. Igen, a súlyzóimról beszélek. Persze ha kiraknám a kertkapuba öt percen belül ellopná valami erre tébláboló cigány (megérzik azok a vasat bazmeg mint a vándormadarak azt, hogy merre van észak), de be a kertbe már nem jönne érte senki, főleg hogy ahhoz be kéne menni a fészerbe. A vasakon kívül meg nincs kint más.
Bent a házban meg...olyan amit csak úgy felkap valaki és elrohan, olyan cucc nincs. Ami van, az meg mindig velem van. Asztali gépet, tévét már el nem visz senki, legfeljebb a városban, de már ott se nagyon.
És ez nagyon rendben is van így. Úgy értem, mi a szarnak pakoljam tele
Én könnyen szeretek utazni. Hogy ha kell, egy hátizsákba beleférjen minden, ami számít. (Nem, a vasak természetesen nem, tudom, köszönöm hogy feltűnt, büszke lehetsz magadra, kurva okos vagy.) A helyzet az hogy vas az van máshol is, a vas az nem pótolhatatlan.
Sőt tudod mit? Semmi sem pótolhatatlan. Még azt a hátizsákot is el lehet veszíteni nyugodtan, lehet ülni ruhátlanul a tó partján, mint a remete, és nézni a teliholdat, és úgy is lehet határtalanul boldognak lenni. (Talán csak úgy lehet igazán.)
Utazz könnyen. Amennyire könnyen csak lehet. Annyival egyszerűbb úgy boldognak lenni, és végeredményben mindannyian mindig azt akarjuk, nem?
Utazz könnyen, és a vadonban is kevesebb bajba fogsz kerülni, akárcsak az életben.
Hidd el nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése