Amikor az álmok...

Nemrégiben megkaptam, hogy hiába érzem én alfahímnek magam a cégnél, az valójában semmi, és csak áltatom magam azzal, hogy ott szeretnek. Merthogy az nem valódi, nem igazi, és nagy hibát követek el, ha azt hiszem, hogy ott van az életem.

Pedig. És ha tudná az én ex-feleségem, hogy mennyire szeretnek, valószínűleg felrobbanna tehetetlen dühében.

És hogy van ott valaki, aki aztán a világon mindennél jobban szeret.

Volt most egy céges buli - na jó, nem buli volt, de nem tehetek róla, nekem még egy konferencia is szórakozás, mert szeretem - és megint együtt lehettem ezekkel az emberekkel, akikkel mostanában az időm legnagyobb részét töltöm. És őket is nagyon szeretem. Tudom, hogy sohasem véletlen az, hogy kikkel hoz össze a sors és persze semmire sem lenne jó, ha abban hinnék, hogy nem így van.

És ott volt ő is, mert elvittem magammal, (felrúgva minden kőbe vésett szabályt az álmokért), és senkinek, aki valójában ismer minket, nem kellett magyarázni, hogy nem az ebben a lényeg, hogy szex orrvérzésig, meg a tánc, meg az ivás együtt, (persze ezek is, éppen neked hazudjak?), hanem az, hogy este, fürdés után melléfekhetek, magamhoz ölelhetem, mélyen beszívhatom az illatát, végigsimíthatok az arcán, és mellette aludhatok el, azzal a mámorító tudattal, hogy reggel, amikor felébredek, akkor is ott lesz mellettem.

Ott lesz mellettem. És vele ébredhetek.

Az ember mosolyogva alszik el ilyenkor. Boldogan. És éjszaka sokszor kinyílik a szeme, és odapillant, hogy ugye, még mindig itt van, még mindig ő az, nem csak álom, nem káprázat, és odabújik hozzá, és átöleli, és megcsókolja, hogy el nem illanjon mint a harmat a nyári reggelen, és közben lebeg abban a világban az ébrenlét és az álom között, ahol nincsenek korlátok és nincsenek határok, és ott nem is kérdéses, hogy ez már így lesz, ez az ő és én, ez már így lesz örökre.

Aztán eljött a reggel, eljött valóban, és felébredtünk, és olyan volt, mint amilyennek megálmodtuk. Minden pillanata olyan volt. Minden pillanata tökéletes volt. Lassan visszacsúsztunk az igazi világba, de nem teljesen.

És azóta eltelt egy újabb éjszaka, immár nélküle - bár vele álmodtam - és én még mindig nem érkeztem vissza. És eltűnődöm, mint Csuang-Ce, hogy hol érnek véget az álmaink, és hol kezdődik a valóság, és vajon van-e ennek jelentősége, vagy nincs?

De Szabő Lőrinc ezt is olyan jól megírta, elolvasod?

Dsuang Dszi álma

   Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
   a mester, egy lepkére mutatott.
   - Álmomban - mondta,- ez a lepke voltam
   és most egy kicsit zavarban vagyok.

   - Lepke,- mesélte,- igen, lepke voltam,
   s a lepke vígan táncolt a napon,
   és nem is sejtette, hogy õ Dsuang Dszi...
   És felébredtem... és most nem tudom,

   most nem tudom,- folyatta eltünődve,-
   mi az igazság, melyik lehetek:
   hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
   vagy a lepke álmodik engemet? -

   Én jót nevettem: - Ne tréfálj Dsuang Dszi!
   Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
   Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
   épp így hitte a maga igazát! -

   Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
   valami mégis megborzongatott,
   kétezer évig töprengtem azóta,
   de egyre bizonytalanabb vagyok,

   és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
   már azt, hogy minden kép és költemény,
   azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
   a lepke őt és mindhármunkat én.

Nekünk most ennyi jutott, az én pillangómnak és nekem. Egyetlen éjszaka volt. Eddig érnek most az álmaink. Ennyit tudtunk belőlük most valóra váltani. De amit lehetett, azt megtettük, és ennél többre még az istenek sem képesek, öregem.

(Boldog vagyok.)