A buddhista jegyzetek

Na, végre átrágtam magam a régi jegyzeteimen, amiket még a buddhista egyetemen hánytam össze - igen, úgy írok mint a hányás, ezt még egy régi tanárom jegyezte meg a gimiben. És tényleg úgy írok, de én el tudom olvasni, és ez a lényeg. Az meg, hogy más azt sem tudja, milyen nyelven van, és hogy írott szöveg egyáltalán, az meg csak ráadás.

Szóval végigjártam a három évet anno a buddhista egyetemen, de sosem vizsgáztam le. Hogy miért? Azt hiszem, sohasem volt olyan erős az elköteleződésem. Sosem akartam buddhista lenni, érted ugye? Nem kell az a címke sem. Ezért végül úgy döntöttem, nem fejezem be utólag sem. Felesleges időpocsékolás volna. Egy póz, ami legfeljebb ideig-óráig tartana ebben az új életemben. De aztán úgyis rájönnék, hogy nincs rá szükségem. Már nincs.

A filozófia érdekel, az mindig is érdekelt, meg az etika, meg minden, mert egy nagyon jó, gyakorlatias dolognak tartom, amit érdemes végiggondolni, kipróbálni; de ugyanakkor nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy amit itt Magyarországon buddhizmusnak neveznek, az egy eredeti kultúrájából kiszakított, gondosan megválogatott elemekből álló, nekünk racionálisnak és logikusnak tűnő valami, ami viszont köszönőviszonyban sincs azzal, amit Ázsiában buddhizmusnak neveznek*.

Ez van, sajnálom ha ezt tőlem kellett megtudnod.

Ráadásul tetszik vagy nem, de keresztény kultúrkörben toljuk, érted, és nem tehetünk úgy, mintha ez nem így lenne. És úgy sem tehetünk, mintha nem hinnénk Istenben. Egyszerűen nem fog működni. Nekünk nem. Lehet hogy a sárgáknak működik, de a fehér embernek nem. Másképpen kell megoldani a problémáinkat, egy másik vallás erre nem megoldás. És tudod, mindig tudod, amikor a hívők tompa, bárgyú tekintetét látod, mindig eszedbe jut, hogy ettől ugyan lehetnél mecsetben, templomban, zsinagógában, ashramban, szentélyben, meg a fasz tudja még hol. Vannak dolgok, amik soha nem változnak. Ezért aztán felesleges megtanulni szanszkritul. Vagy páliul. Vagy bármilyen más nyelven azon kívül, amin az apád káromkodik.

Két dolgot akarok leírni abból, amiket olvastam a jegyzeteim között. Mind a kettőt én írtam le, nem a tanáraimtól hallottam, csak eszembe jutott előadás közben, és leírtam.

Az egyik az, hogy miért is gáz a buddhizmusban, ha valaki vágyik a megvilágosodásra. Ugye a történet úgy szól, hogy ne vágyakozzunk, mert az a buddhizmusban kerülendő dolog. Mert gúzsbaköt, ugye. Meg le van adva a szöveg arról, hogy csak a vágytalanság az ideális, hiszen ha nincs vágy, nincs függés, ha nincs függés csak akkor lehet megszabadulni, ésatöbbi, ésatöbbi.

De az igazi dolog szerintem nem is ez, hanem az, hogy nem abból van a probléma, hogy te a nirvánába akarsz jutni, hanem abból, hogy mivel fingod sincs arról, hogy mi a nirvána, ezért valójában te nem a nirvánába akarsz jutni, hanem a nirvánának egy magadban kialakított képébe. Oda pedig, barátom, már ontológiailag is képtelenség eljutni. Mert nem létezik, csak a te fejedben. Tudod, hiába hiszed hogy Kaliforniában a tengerpart tele van szexéhes, szilikoncsöcsű ribancokkal, mint én hittem tizenévesen első amerikai utam előtt, ettől ez még nem lesz így. Sajnos. Ezért nem fogsz eljutni sohasem oda. Nem a te hibád, de nem lenne baj, ha erről kicsit többet beszélnének.

És igen, nyugodtan fordítsd át a kereszténységre is. Mert ott is igaz. Hány ember gondol és/vagy tesz ordas hülyeségeket csak azért, mert van egy istenképe, benne a hülye fejében, amiben hisz? És azt gondolja, hogy az az Isten. Mert ő abban hisz, tehát úgy van. Vagy a papbácsi mondta. Vagy nem úgy mondta, de én (ego) úgy értettem. Hogy közben pedig az igazi Isten ezer hangon próbál hozzá szólni, és napról-napra körülöleli őt ezzel a gyönyörű világgal, amiben élünk, azt észre sem veszi.

Nem illik bele az ő kis saját eszével kialakított képbe. Ő az isten barma. Áldozati állatnak, annak való az ilyen. És a legtöbben úgy is élnek, mint az áldozati állatok. Nem véletlen.

Ugye igazam van?

Na akkor elmondom úgy, hogy énisércsem: Az élő Isten nem azonos azzal, amit te gondolsz róla, főleg ha jártál hittanra. Az élő Istent sajnos meg kell ismerni, nem elég, ha a papbácsi elmeséli hogy milyen, sajnos időt és energiát kell fektetni a dologba, különben nem fog működni. És ahogyan elkezded megismerni az öreget, közben arra is rájössz, hogy az Istenen kívül nem ártana azt sem megismerni, aki megismerni akar, vagyis saját magadat. A kettőből ha bármelyiket is kihagyod, elbasztad. Illetve nem, attól még nagyon is hasznos tagja lehetsz a társadalomnak.

De boldog az kurvára nem leszel.

És ebben csak az a szomorú, hogy mindeközben az öreg és te magad is csak arra vágytok, hogy te boldog legyél. Semmi másra. Van egyáltalán értelme bármi másra vágyni? Persze, a boldogságot sokféleképpen magyarázzuk, de amikor boldogok vagyunk, akkor egyszerűen azok vagyunk, és baszunk a magyarázatokra. Tudod, ez olyan mint a szex: amikor nem csinálod, beszélsz róla, de ha csinálod eszed ágában sincs beszélni róla. Minek?

És a másik dolog, amit fölírtam magamnak éppen erről szól: megkérdeztem magamtól, hogy vajon mi a fontosabb, a boldogság, vagy pedig az igazságra, a valóságra rátalálni. És arra jutottam, hogy ha az ember megtalálta a valódi Istent, meg a valódi önmagát, akkor megtalálja azt a nyugodt derűt, azt a harmóniát, amitől aztán mindig boldog lesz. Mindig, érted, még a legnagyobb szartenger kellős közepén is. Csak a valóság adhat igazi boldogságot. Semmi más nem adhatja meg ezt, mert ha meg is adja egy röpke pillanatra, az a röpke pillanat hamar elmúlik.

Átkozottul hamar. És akkor kell még, még, még. És sokszor könnyebbnek tűnik ezt hajszolni, mint a valóságot keresni. Mert abban senki sem segít, és az ember magára marad. Az meg szar. Ahhoz, hogy az ember szeressen néha magára maradni, ahhoz az kell, hogy szeresse magát. Magát meg csak az szereti, aki ismeri önmagát.

Látod, bazmeg, akárhogyan csavarom, mindig ugyanoda lyukadunk ki.

Abba is hagyom, mert ennél többet mi a fenének erről elmondani? Most megyek, és a kandalló mellé rakom a jegyzeteket. Jó lesz gyújtósnak.

Mert sosincs elég gyújtósom, basszameg.


* kivéve a zent. Azt azért ne keverjük ide. A zen az zen. Kivéve néha. Néha nem az.