Ahol az ördög

...iszonyatosan fáztam. De tényleg, reszkettem a hidegtől. Csodálkoztam is félálomban, hogy a kandalló máris kihűlt, pedig nemrégen tettem rá. Felkászálódtam hogy megrakjam. Valósággal vacogtam.

És akkor megláttam az ördögöt. Ott ült a szivacsomon és engem nézett, és közben mosolygott. Gyengéden, mint ahogyan alvó szeretteit nézi az ember. De nem, most nem akarok erre gondolni.

Felültem és ránéztem. Máris éber voltam, mint aki kígyóketrecben ébred. Nem tudtam miért jött, de ő volt az ördög, és nem vártam semmi jót tőle. Amikor legutóbb találkoztunk...

- Nos, úgy történik minden, ahogyan kívántad? - kérdezte halkan, még mindig mosolyogva. - Elégedett vagy? Boldog? Mesélj nekem.

Képtelen voltam megszólalni. Mintha egy álomban lebegtem volna, ahol sokszor olyan irracionálisan nehezek a hétköznapi cselekedetek, a járás, a fogás, a gondolkodás, vagy a beszéd. Igen, a beszéd. Mintha megszűnt volna a kapcsolat a gondolataim és a beszédközpontom között. Szinte láttam magam előtt ahogyan a neuronjaim egyre erősebben, egyre kétségbeesettebben tüzelnek, de nem történik semmi. Mindent elgondoltam, de semmit sem tudtam elmondani.

- Neked adtam a világot, fiam - folytatta az ördög. - Ahogyan kérted. Emlékszel? Emlékszel még? Emlékszel, mit akartál, mire vágytál? Gazdag akartál lenni. Sikeres. Azt akartad, hogy szeressenek. És minden nőt meg akartál baszni, aki csak megtetszik neked. Igen, az élet császára akartál lenni. Én azzá tettelek. Az egész világot akartad, én neked adtam. Élvezed?

Egyszercsak mégis megszólaltam. Megvonaglott az arca, amikor meghallotta a hangomat, de nem hagyta abba a dermedt mosolygást.

- Amikor legutóbb láttalak... erősebbnek tűntél - mondtam halkan. - De azóta én is sokat erősödtem...

- Elvehetem tőled bármikor, ugye tudod? - vágott közbe. - Megbénulhatsz mondjuk nyaktól lefelé, már holnap, ha úgy akarom. Vagy egy betegség...és úgy illan el minden erőd mintha sosem lett volna. Ahhoz mit szólnál?

- Már nem félek tőled - szóltam.

Pedig most valóban félelmetes volt. Dühös arca kékes színben játszott. Már nem hasonlított emberre...inkább démoni volt. Viszont észrevettem hogy már nem fázom. Ettől valamiért erősebbnek éreztem magam. Ezt megérezte ő is, és sziszegett tehetetlen dühében.

- Ugye tudod hogy a kezemben az életed, a léted, a lelked?! Nekem ígérted, emlékszel? Elvehetem mindened! Megölhetem a fiad, megkínozhatlak, meggyötörhetlek, elvehetem a pénzed, a házad, mindenkit megölhetek akit valaha is szerettél, téged pedig megalázva és megszégyenítve rabszolgaként hajíthatnálak a föld legsötétebb poklaiba! És nem halnál meg, nem engedném, amíg a létező összes szenvedést és fájdalmat át nem élted, amit csak ember átélhet!

Tudtam hogy igazat beszél. Valóban megteheti mindezt. Én mégsem féltem. Miért nem féltem?

- És mit kezdenél azzal, ami mindezek után is megmarad belőlem? - kérdeztem. Értetlenül nézett vissza rám. Nem értette miért nem rettegek. - Mert van bennem valami, ami azóta lett, amióta legutóbb találkoztunk, tudod? És ez a valami végtelenül erős. Erősebb mint te vagy. Sokkal erősebb. Ha valóban szabadjára ereszteném az erejét, még te is nyüszítve...

Egyetlen szemvillanásra néztem félre, de ez elég volt neki. Eltűnt, nem tudom hová. Körülnéztem. Nem hagyott nyomot maga után sehol.

Hol van most az ördög? És itt járt-e valaha is?

Lehet, hogy mindvégig teljesen egyedül voltam.