Edzésnapló 14.

A pár napos betegségem miatti visszaesésem egészen mostanáig tartott, de már felhoztam magam újra a kihagyás előtti szintemre. Érdekes, hogy egyedül a fekvenyomáson érződik, ha betegség vagy akármi miatt kihagyok néhány edzést, azon viszont nagyon.

Csak gondolj bele, mindössze két, azaz kettő darab fekvenyomást hagytam ki, mert ennyiszer nyomok fekve egy héten, és ez már elég ahhoz, hogy 130 kilóból ne menjen ki az öt, mint előtte, csak négy. És ez tragédia bazmeg, ne röhögj. Ugyanez nincs meg a guggolásban, vagy a deadliftben, ott ugyanott tudtam foytatni, ahol abbahagytam, igaz, hogy egyikben sem vagyok azon a szinten, ahol már régen lennem kéne mint a fekvenyomásban.

Ez a visszaesés dolog egyébként mindig kurvára idegesített. Azok a barátaim, akikkel anno együtt kezdtem edzeni (főleg egyikük, akivel folyton rivalizáltunk a gyúrásban), simán megtehették, hogy egy hetet kihagynak, és ugyanonnan folytatták, ahol abbahagyták. Maradtak ugyanolyan erősek. Én meg? Egy hetet kihagytam, és egyből visszaestem kb. tíz kilót fekvenyomásban. Ilyen az élet. Viszont most többet nyomok fekve, mint bármelyikük, úgyhogy ezek szerint a kitartás mégis többet számít, mint a genetika.

Tényleg, ha már genetika. Van ez a genetikai potenciál dolog a gyúrásban, vagyis hogy a tested mire képes feltuningolás (értsd durva koksz) nélkül. A kvázitudományos definíció szerint ez ugye az a szint, aminél többet akkor sem tudsz kisajtolni magadból, ha beszarsz. Fekvenyomásban azt hiszem, már kezdem közelíteni ezt a szintet, de azért még nem áll szándékomban befejezni a fejlődést, amíg 150 kilóból legalább ötöt ki nem nyomok. Aztán már csak tartom azt a szintet. Durván optimalizált leszek, öcsém. Hozzáértő okos barátok persze féltik az ízületeimet, de én egyelőre nem érzem, hogy bármivel is gondom lenne, és éppen arra való a helyes technika, hogy ne is legyen.

Pusztán fehérjével és kreatinnal meg kurva sok vitaminnal ez a szint éppen elég lesz nekem, és annál nagyobb nem is akarok már lenni, mint amekkora ezzel a súllyal leszek. Izomtömeget meg a guggolás és a deadlift amúgyis jobban növel, azzal meg akkor fogok leállni, ha már elszabadult, megelevenedett fatörzseknek nézik a lábaimat.

Szóval van az az izomtömeg, ahol már én is leállnék. Nem vagyok testépítő. És még így is kell lassan egy adag új ing, mert a régebbiek már feszülnek rajtam. Még nyakban is, pedig arra külön nem edzek. Viszont az erő, az erő az, aminek a folyamatos növelését nehezebben tudom elengedni.

Valahol persze majd meg kell állni. Remélem még évekig nem lesz téma hogy na, akkor most. Akkor inkább lassabban növelem a súlyokat, de érezzem a folyamatos fejlődést, mert addig érzem azt, hogy élek.

A Hodge-tesók ihletésére kipróbálom azt a kurva ugrókötelezést a kockahasért (nem röhög, kipróbál és aztán pofázik). Nekik bejött, és én eléggé imádom azokat a barmokat ahhoz, hogy én is megpróbáljam a kedvükért. Heti háromszor, mert megérdemlem. A csajom múltkor lesörhasazta az egyáltalán nem hájas középső részemet, csak hogy értsd, mi a bajom.

A küzdősport idő, pénz és energia hiányában továbbra is elmarad, lehet hogy most már hamar megunom és hagyom a faszba az egészet, tudomásul veszem hogy ennyi fér bele az életembe és kész. Csak ne vágynék annyira a bunyóra.

Majd kialakul.

Ez már így marad

...amikor felébredtem, először azt hittem, szakad az eső odakint, és az veri az ablakot ilyen dühödten. De nem. Megint egy kurva hóvihar. Már beletörődtem, hogy ez a nyár kicsit hidegebb lehet, mint az eddigiek.

Valakinek, valahol kiváló humorérzéke van. Globális felmelegedés a faszom. Ez már tiszta amerika, legalábbis az a része, ahol én éltem egy darabig, ott is áprilisig 'szott nagy hó volt. Igaz, hogy ott utána beütött a kánikula egyből. Itt meg már nem is olyan biztos, hogy idén egyáltalán lesz nyár.

Én már beleéltem magam, hogy marad a Szibéria-életérzés. Csak magamban átkereszteltem Kanada-életérzésre, az jobban tetszik, meg egy időben komolyan agyaltam rajta, hogy odaköltözöm valami tanyára a semmi közepén. Na most majdnem olyan itt is. De nem panaszkodom. Fám van elég, a téligumit még nem cseréltettem le mint a sok lúzer, meleg ruhám van, edzeni minden körülmények között tudok, a többi meg le van szarva.

Ha meg strandolni akarok, majd elrepülök délre valami tengerhez, de úgyis annyira megszeretem idővel a havat, hogy majd fürdök abban, gecik!

És növesztek szakállat, olyat, amilyenről legutóbb írtam, és kicsit kibővítem a ruhatáramat (ez nagyrészt a te dolgod lesz, ribanc), hogy legyen elég téli cuccom. Meg sok kockás ingem. És asszem felcsapok kanadai-magyar favágónak, fa van itt elég, a kanadai időjárás már megvan, nem is kell messzire mennem, ha dolgozóba indulok. Csak átgyalogolok ide a völgy túloldalára, és elkezdem kopasztani a hegyet egy baltával. Pár év alatt végeznék is.

A tökéletes élet, baszod.

Jófiúk és rosszfiúk

Megint szuperhősfilm. Most éppen a Wolverine-t nézem. Tudod, csak hogy megdobja a tesztoszteronszintemet, mert éppen alacsony. Még ezt a filmet tartom a legnézhetőbbnek az X-man-es cuccok közül, nekem a többi az már túl gagyi. Régebben szerettem azokat is, de azt hiszem kinőttem belőle.

Nem először nézem meg ezt a filmet sem, és rá kellett jönnöm, hogy nekem Sabertooth karaktere sokkal jobban tetszik, mint a főhős Wolverine. Egyrészt mert Liev Schreiberre jobban hasonlítok mint Hugh Jackmanre, másrészt meg mert ő egyszerűen igazibb.

(Mellesleg eldöntöttem hogy a csajomtól kapott* szakállnyíróval csinálok magamnak egy éppen ilyen szakállat. A cégnél díjazni fogják, azt hiszem, nem mintha eddig nem lettem volna elég félelmetes. A vadonban meg mindegy, ott úgyis hasonlóan fest minden őslakos.)

Szóval nem először döbbenek rá arra, hogy az amerikai gyakós filmekben (apropó tudtad hogy a gyakás szó eredetileg baszást jelent?) sokszor mennyivel jobbak, szimpatikusabbak és hitelesebbek a rosszfiúk, mint a jók. Azt hiszem ez nem véletlenül van így. Most felsorolhatnék egy valag rosszarcú, gonosz gecit, akit a gyerekek szívesebben személyesítenének meg a szerepjátékaikban, mint a szőke hercegeket. A kis vadonjáró például piros fénykardot akart mindenáron, és minden játékunk elején eldönti, hogy akkor ő most Darth Vader, vagy Darth Maul, de csuklyás fürdőköpenyben volt már az Uralkodó is. És nem az én gyerekemmel van a baj, mindig ezt látom a kölyköknél. Mert a gyerekek nem hülyék. A filmbéli rosszfiúk jobbak.

Először is sokszor férfiasabbak. Keményebbek. Eltökéltebbek. Erősebbek. Van bennük valami kérlelhetetlen, és hiányzik belőlük a jó hősök sebezhetősége, gyengesége, balfaszsága. Nekik is megvannak a maguk hibái, de még azokkal együtt is erősebbek.

Imádom az igazán erős gonosz karaktereket. Ott van például Bane a Batmanből, akit a filmben olyan gagyi módon gyaknak le az utolsó utáni pillanatban, hogy csak vágtam a pofákat. Szar ez így. Ez a karakter is többet érdemelt volna.



Persze megértem én, a rosszfiúk valódi szerepe az, hogy megmutassák, még a legnagyobb rosszat is le lehet győzni. Ezért vannak a mesékben sárkányok, meg egyéb szörnyetegek. De mi van akkor, ha valaki szereti a sárkányokat? Az egy beteg fasz? Mi van akkor, ha valaki nem legyőzni akarja őket, hanem megismerni? Esetleg - horribile dictu - maga is arról álmodozik hogy sárkánnyá váljon? Egy hatalmas, erős, égen szálló ragadozóvá, aki ha akar, egyetlen mozdulatával elpusztíthat egy egész falut?

Vajon ezekről az emberekről mit mondanának a mesék és a legendák?

Talán azt, hogy vannak olyan utak is a világon, amelyek néha megkísértenek ugyan, de mégsem ajánlatos rájuk térni, mert az ember jóval többet veszíthet annál, mint amit az az út kínálhat neki. Ezt azért eltart egy ideig megérteni, és elfogadni, azt hiszem.

Csak van ezzel egy bajom: nem érzem azt, hogy a filmekben ezt okosan, bölcsen mutatnák meg. Ehelyett kapunk kibaszottul menő rosszfiúkat, meg a jófiúkat, akik igazából csakis attól jók, hogy megfelelnek az éppen aktuálisan elfogadott társadalmi normáinknak, legyenek azok bármennyire is ellentmondásosak. És ez ráadásul egy olyan dolog, ami kultúránként változik, tehát sokszor eléggé érezni azt a nyögvenyelősséget, amivel az egyes történeteket amerikanizálják, hogy a jófiú az tényleg jófiú legyen, és ne erőszakoljon már meg mondjuk egy tizenhárom éves cserkészcsajt két bunyó közötti szünetben, mert az a közönségnek felháborító volna.

Ezért aztán úgy érzem, megkapjuk ezekben a filmekben a rosszfiúkat a maguk teljességében, a maguk hibáival, gyengéivel, perverzióival, betegségeivel, gonoszságával, és megkapjuk a jókat - akik lehetnek bármilyenek, csak nem rosszak, mert akkor hol a kontraszt? Ha két alkoholista, kiégett veterán katona egymást gyepálja, miközben egy egész várost lángba borítanak, abban hol a konflikus? Hol a katarzis, ha a végén valamelyikük meghal, és a másik életben marad? De adjunk az egyiknek egy régen látott lánygyereket, meg egy kiskutyát, és bazmeg, van egy főhősünk. Aki egyből a jófiú, még akkor is, ha a body countja magasabb mint a főgecinek.

Kemény dolgok ezek.

Én most éppen olyan hangulatban vagyok, hogy inkább lennék a főgeci, mint a naplementébe ellovagoló szőke cowboy. Sokszor a jófiúkat egyszerű lúzereknek érzem, akik csak szerencsével tudnak győzni, szerencséje meg minden hülye baromnak lehet.

Azt hiszem újra fogok nézni ilyen szemmel is néhány régebbi filmet. Bár valószínűleg felesleges, csak felidegesíteném magam rajtuk.

Inkább irány a való élet, ahol szerencsére a vérgeci rosszfiúk győznek. Mindig.

*kibaszottul imádlak ribanc

Travel lightly

Tudom, hogy ahhoz képest, hogy Vadonjárónak hívnak, elég keveset szoktam írni a vadonjárásról, és ez nem jól van így. De ennek oka van. Egyrészt köcsög idő van, és mostanában nem vágyom a vadonba. Másrészt meg időm se sok van rá, viszont az meg lesz. Nemsokára. És akkor elkezdem nyomni a vadonjárást, és fogok is írni róla, ígérem.

Most arról akartam írni, hogy milyen is volt a betörés után végiggondolni, hogy mi az, ami ebben az egészben az én hibám volt, mi az amin változtatnék, és mi az, aminek viszont örülhetek. Aztán elmondok valamit a vadonjárásról is.

Szóval örülhetek annak, hogy a macerán kívül, ami egy törött erkélyajtó, igazából más károm nem lett. A biztosító kifizeti, megcsináltatom, és annyi. Amit elvittek, az már nem volt az enyém amúgy sem, így bánja az, akié volt, én aztán nem bánom.

Az én hibám annyi, hogy sohasem vettem komolyan annak a lehetőségét, hogy betörhetnek hozzám. Nem zárom a kertkaput, nem zárom az ajtót, nyáron volt hogy tárva-nyitva hagytam mindent, elvégre a vadonban lakom. Rettegni, na azt ezután sem fogok, eddig sem tartottam otthon semmi értékeset, nem is akarok ezután sem, ezért aztán törjön csak be, aki akar, itt továbbra sem talál semmit, csak a bajt.

Mert annál rosszabbul jár, ha rajtakapom. Odalent a völgyben a patakparton jó puha a föld, a baltám pedig Fiskars.

Amin változtatni fogok, az az, hogy elfogadom, hogy velem ez is megtörténhet. A kert miatt nem izgatom magam, oda jöjjön csak be aki akar, csak legyen felkészülve arra, hogy ha nem én hívtam be, esetleg kiloccsantom az agyát ha olyan kedvem van. (Lehet hogy ezt kiírom a kapura is, fene tudja.) Ha valaki éppen tőlem akar füvet vagy gazt lopni, hajrá. Az őzek már elintézték a minap a gyümölcsfákat, meg én (egyelőre) amúgy sem vagyok egy kertészkedős típus.

Lesz kutyám, persze hogy lesz, egyszer majd, ha a kis vadonjáró már nagyobb lesz, és hajlandó lesz vele foglalkozni. A kutya családtag, nem használati tárgy, és éppen most egymagamban még egy gyereket nem vállalnék be.

Az összes ablakra feltolok egy redőnyt. Egy olyan jobbfajtát. Ha azok le vannak eresztve, akkor azért keményebb meló lesz betörni ide, és hát, barátom, akkor már dolgozz meg azért a kevésért, amit tőlem ellophatsz.

Gondoltam, hogy poénból felszerelek néhány kültéri kamerának látszó baszt, mekkora lenne már. Még ilyen kis piros villogó led is lehetne rajta, az értelmesebb rablók meg összeszarhatják magukat, ha észreveszik. A hülyéknek persze mindegy. Igazi térfigyelő rendszert nem üzemelnék be, annyira azért nem érdekel a különféle macskák közlekedése meg a fácánok nemi élete.

Az a jó, hogy mivel nagyon kint lakom, kocsival ide nem jön senki, hogy elvigye az igazán értékes cuccaimat. Igen, a súlyzóimról beszélek. Persze ha kiraknám a kertkapuba öt percen belül ellopná valami erre tébláboló cigány (megérzik azok a vasat bazmeg mint a vándormadarak azt, hogy merre van észak), de be a kertbe már nem jönne érte senki, főleg hogy ahhoz be kéne menni a fészerbe. A vasakon kívül meg nincs kint más.

Bent a házban meg...olyan amit csak úgy felkap valaki és elrohan, olyan cucc nincs. Ami van, az meg mindig velem van. Asztali gépet, tévét már el nem visz senki, legfeljebb a városban, de már ott se nagyon.

És ez nagyon rendben is van így. Úgy értem, mi a szarnak pakoljam tele az életem a lakásom minden faszsággal? Alig vagyok otthon, miért legyenek tele a polcaim mindenfélével? Miért legyen tele a kamrám, szekrényem, fiókom, mindenem tárgyakkal, dolgokkal, random bizbaszokkal? Mire jó az? Ja, hogy attól érzem majd otthon magam? Hát én nem. Én baszottul nem attól érzem otthon magam, hogy minden szarral telepakolom a kis világomat.

Én könnyen szeretek utazni. Hogy ha kell, egy hátizsákba beleférjen minden, ami számít. (Nem, a vasak természetesen nem, tudom, köszönöm hogy feltűnt, büszke lehetsz magadra, kurva okos vagy.) A helyzet az hogy vas az van máshol is, a vas az nem pótolhatatlan.

Sőt tudod mit? Semmi sem pótolhatatlan. Még azt a hátizsákot is el lehet veszíteni nyugodtan, lehet ülni ruhátlanul a tó partján, mint a remete, és nézni a teliholdat, és úgy is lehet határtalanul boldognak lenni. (Talán csak úgy lehet igazán.)

Utazz könnyen. Amennyire könnyen csak lehet. Annyival egyszerűbb úgy boldognak lenni, és végeredményben mindannyian mindig azt akarjuk, nem?

Utazz könnyen, és a vadonban is kevesebb bajba fogsz kerülni, akárcsak az életben.

Hidd el nekem.

26. zen történet

Tegnap betörtek hozzám, és mielőtt elborított volna a teljes kétségbeesés, előbb még gyorsan eszembe jutott az egyik kedvenc zen történetem.

Miközben egy remete éppen tüzifát gyűjtött az erdőben, egy tolvaj belopódzott a kunyhójába. Mivel nem talált semmit, éppen indult volna, amikor a remete hazatért. A tolvaj a váratlan esemény hatására mozdulni sem tudott, a remete viszont vidáman így szólt:
- Nahát, az mégsem lehet, hogy üres kézzel küldjelek el! Milyen vendéglátó volnék akkor? - azzal levette összes ruháját, és a tolvajnak adta, aki zavarodottam távozott.
Aznap este a remete a közeli tó partján üldögélt töprengve, még mindig ruhátlanul, a holdfényben.
- Szegény tolvaj - mosolyodott el, miközben a Holdra nézett - bárcsak neki adhattam volna ezt a gyönyörű teliholdat is!

Óda a hideg vashoz

...még eléggé le vannak dermedve a tagjaim, de főleg a pofám. Most fejeztem be odakint az edzést. És olyan kibaszott, dühöngő, gyilkos hóviharban edzettem most, így március vége felé, mint egész télen egyszer sem.

De ha azt várod, hogy most anyázni fogok emiatt, akkor még nem ismersz eléggé. Nagyon jó volt ez így. Dühös voltam, egy vadállat voltam, minden haragomat és gyűlöletemet bele tudtam most adni ebbe az edzésbe, és ez csak néha adatik meg annak, aki a vas útját járja. Akkor viszont átkozottul felszabadító érzés tud lenni. És ez az, ami igazán ér valamit, nem a pumpálás, öcsém.

A hideg vas engem mindig rendbetesz.

Az, hogy közben a természet is ott tombol körülöttem, egyáltalán nem gyengít - éppen ellenkezőleg, mérhetetlen erőt ad. Megkeményít. És arra most nagyon nagy szükségem van.

Újra csak rá kell jönnöm, milyen fontos dolog az életemben a súlyemelés. Micsoda küzdelem ez napról-napra, egy valódi háború, ahol nem egy másik emberrel állok szemben egy ringben, vagy harcmezőn, és nem bírók előtt nyerek vagy veszítek; itt nem mondhatom azt, mint a küzdősportokban szokás, hogy hát, ma ő volt a jobb, nekem meg rossz napom volt, de ha nem így lett volna, én nyerek, mert egy szerencsés ütés vagy dobás vagy fogás bármikor vihet mindent.

És itt nincs nyeremény sem, amit bezsebelhetek egy jó küzdelem után. Csak az egyre nagyobb erő mindenem, amim van.

Nem, a hideg vas szarik rá, hogy milyen napod van éppen. És szerencsével sem emelsz nagyobbat, mint anélkül tennéd. És a hideg vasnak hiába esel neki, mint egy veszett orangután, azzal is csak azt éred el, hogy megsérülsz, de attól a vas megmozdulni nem fog. És itt, ebben a küzdelemben egyetlen bírád van: a súly, amit vagy fölemelsz, vagy nem.

Nincs az a hóvihar, ami távol tarthatna az edzéstől, ha edzenem kell. Nincs az a jeges pokol, nincs az a forróság. Ha igaz az, hogy a megszállottak haláluk után sem szabadulhatnak attól, ami leginkább ehhez a világhoz láncolta őket, akkor én azt hiszem ilyen kigyúrt súlyemelő zombi leszek, aki időnként feltűnik valahol egy edzőteremben, és némán az edzőpadhoz támolyog, és ott emelgeti a baszott nagy súlyokat, recsegő inakkal és foszladó izmokkal egyre csak emelget, miközben a halálra rémült emberek szanaszét rohannak sikoltozva, és csak napok után merészkednek majd vissza egy pappal meg néhány illegálisan tartott önvédelmi fegyverrel felszerelkezve.

Egyszer persze ennek is vége lesz. De addig, addig az én világom ez a néhány súlytárcsa, ez a pad, ezek a rudak, ez a fészer itt a világ végén, az isten háta mögött ebben a hóviharban, ahol nincs más, csak én, én egyedül a világon, magányosan, egy olyan küzdelemben amit addig vívok amíg csak élek, amelyben győzni nem győzhetek soha, csak küzdhetek amíg bírom erővel, amíg lüktet bennem az isteni szikra; és ha egyszer végképp elfogy az erőm, és nem bírom már tovább ezt az életet, itt fogok majd összerogyni, itt, ahol annyi éven át küzdöttem a súlyokkal.

Utolsó erőmmel még megmarkolom majd az egyik tárcsát, ezt a könyörtelen, szenvtelenül hideg vasat, és arra fogok gondolni, hogy ez ugyanaz a vas, amelyből a fegyvereket kovácsolják, a fegyvereket a háborúba, és talán egyik előző életemben éppen így markoltam a kardomat, amikor egy csapástól a földre zuhantam, meghalni.

Odakint még mindig zúg a szél, dühöng a vihar, a természet mint az őrült úgy tombol.

Idebenn is.

Egy kis szociológia vazze

Azt hiszem, találtam egy kurva jó kiskaput arra, hogy az embert ne basztathassa senki a családalapítással/gyerekgyártással/társadalmi masszába való agyatlan beolvadással kapcsolatban.

Ugye érted, már meséltem erről - a kényszer arról szól, hogy házasodj meg, és szülj/csinálj egy valag gyereket, aztán ültesd őket a tévé elé nevelgesd őket, közben meg dolgozz, keress sok pénzt, vegyél házat meg autókat kábé ötévente, emellett ha nő vagy esetleg varrjál, meg zúzd a házimunkát egész héten folyamatosan, ha férfi vagy nézhetsz meccset, meg járhatsz sörözni a haverokkal. Én nem is tudom, belefér-e még más is, de asszem nagyjából ennyi a történet, többre úgysincs idő, meg energia. És ez így kurva könnyű is, hát persze, belátom én, mert ezt aztán meg nem szólhatja senki. Ennél nem is vár el senki többet. Ez már elég ahhoz, hogy az ember kitegye a kirakatba az életét és büszkén vigyorogjon, hogy hát én is megcsináltam, ez az élet, ez van, de legalább átlagos vagyok, legalább. A többiek meg bólogatnak és egyetértenek, hogy hát igen, ez az élet, ennyi fér bele, mit csináljunk. Ráadásul a társadalmi összhangot erősítendő össze is lehet járogatni a sok hasonló baszarékkal díszpolgárral, és lehet egymást támogatni.

A még gyermektelenek eljárogathatnak a már gyerekesekhez, hogy dermedt mosollyal figyeljék, amit Pistike összehányja a szőnyeget, Luca érthetetlenül magyaráz folyamatosan 24/7-ben, Hangácska pedig rezzenéstelen arccal hintáztatja a felsőtestét - ő különleges gyerek, egyáltalán nem autista. A még gyermektelenek ilyenkor pár napig még verítékben fürödve, artikulálatlan üvöltéssel riadnak az éjszaka közepén, de aztán a (ekkor még) lelkes kúrásokból előbb-utóbb összejön az a rohadt első kölyök.

Az egygyerekesek ezután eljárnak a többgyerekesekhez, hogy belehergeljék magukat lássák, milyen szép dolog is a nagycsalád, meg hát az a végső cél (endlösung) ugyebár, mert egy gyerek nem gyerek, kettő gyereknél meg már nem annyival több a három, úgyhogy minek is megállni? Utána meg már megszokásból mindig kell legalább egy újszülött a háznál, mert úgy vagyunk berendezkedve, tehát folytassuk a már bejáratott módon, amíg csak bírjuk pénzzel meg erővel. Apuka majd dolgozik még keményebben, anyuka meg, hát, ő anyuka.

Aztán végre úgy három gyerek körül (ház, kocsi, legújabb okostelefon is megvan) már meg lehet nyugodni, csökken a nyomás, a társadalom és a jóistenke jótékony mosollyal figyeli gyermekeink cseperedését. Most már csak azt a pár évet kell lenyomni a nyugdíjig, és egyengetni a srácok útját, mert anya csak egy van, apa csak egy van.

És amint a gyerekek ivarérettek lesznek, no nem biológiai, hanem társadalmi értelemben, elkezdeni, majd fokozatosan erősíteni azt a bizonyos nyomást - házasodj meg, csinálj gyereket, vegyél házat, autót, dolgozz, éppen ahogyan én.

Nem, sajnos még mindig nincs gyerek, pedig úgy unokáznék már. Ez a Jancsi rendes fiúnak tűnik, gondoltatok már arra, hogy...? Jaj, édes lányom, éppen ma találkoztam azzal az Ancsa kislánnyal, tudod, annyi idős mint te, és már a harmadikkal terhes... Ádámkám, ő az új barátnőd? Nagyon helyes lány, igazi asszonykának való...

És nincs könnyebb dolog a világon mint egy jó mintát követni, nem igaz? És ugye nincs nagyobb boldogság, mint továbbadni azt, ami jó, ami működik, és boldogságtól párás szemmel tekinteni a jövőbe, hogy ez így lesz, amíg világ a világ?

Na de mondom, találtam egy kurva jó módszert arra, hogy kiléphess ebből. Ha nő vagy - keríts egy jó génállományú csávót és csináltasd fel vele magad. Semmi házasság, meg elköteleződés, csak tárazd be a spermáját, szüld meg a gyereket, és neveld fel egyedül. Add neki a saját vezetéknevedet, és élvezd ki a viszolygást, meg a borzongással vegyes döbbenetet, ami ettől fogva körülvesz a családban/baráti társaságban/bárhol ahol kiderül, hogy te bizony egy egyedülálló anya vagy, és ennek ellenére nem érzed utolsó riherongy páriának magad.

(Ja, a konzervatívabbak mindenképpen házasodjanak is meg a szülés előtt, de csak pár hónapra, aztán a válással vihetik a csávó fele pénzét is, ennek vannak előnyei a leányanyasághoz képest, mondjuk a komplikáció is lényegesen több, de ki nem szarja le, a cél szentesíti az eszközt.)

Namost férfiaknál jóval összetettebb a helyzet. Az egyedülálló, állandóan gyerekes apukák még valóságos pionyírok ebben a társadalomban (a gyermek kihordójának halála/teljes meghülyülése/külföldre szeretővel lelépése az nem számít ebben az esetben), úgyhogy ne is erre építsünk, ha biztosra akarunk menni.

A génállományt sem érdemes nagyon nézegetni, ha fiúnk születik, elég ha okos (és sajnos vagy nem sajnos csak annyi esze lesz kábé mint nekünk), ha lányunk, elég ha okos és tud verekedni (megint csak magunkra számíthatunk ebben is). Úgyhogy a spermakeltető személye tulajdonképpen mindegy is, úgyis csak a gyerek a lényeg, bár állítólag a széles csípő jobb mint a keskeny, viszont ebben statisztika azt hiszem nem áll rendelkezésre. Ja, és férfitársaim: a nagy mellek nem alkalmasabbak a szoptatásra, ez viszont tutkó. Szexre lehet hogy jobb, de később inkább csak állandóan útban van.

Szóval a házasság még mindig biztosabb, mert úgy a legkönnyebb gyereket csinálni - a nők hajlamosak lelépni egy idő után, ha nem veszed el őket, viszont állandóan gumi nélkül dugnál, és multivitaminra cseréled a fogamzásgátlójukat. Ezt azért észre szokták venni idővel, és akkor baszhatod.

Na, de folytatom - házasodj meg, csinálj gyereket, aztán válj el. Ha ragaszkodsz a szingli apuka szerephez, várjál pár évet a válással, aztán fogadj egy jó ügyvédet, és egészen jó esélyeid lesznek arra, hogy megtarthasd a gyerekedet - ha mégsem, akkor sem vesztettél semmit, vasárnapi apuka leszel, de legalább megpróbáltad. Nem te leszel az úttörők egyike, aki egyedül nevel gyereket, mos, vasal, takarít, főz, zoknit stoppol (és nem özvegy), de még mindig jobb, mintha buzi lennél, mert úgy még próbababát sem adnak a kezedbe, nemhogy igazi gyereket.

Akárhogy is, de eljutottál a végeredményhez: van egy gyereked, akit egyedül nevelsz/átveszel hétvégén valamelyik játszótéren. Na, ezzel már lehet valamit kezdeni. Törvényenkívüli lettél. A társadalom számkivetettje. Gratulálok. Tudod, ez sok nehézséggel jár, de egyvalamit sosem fogsz érezni: a szíved mélyén azt a görcsös nyomást, hogy mégsincs ez így jól, hogy csak úgy szó nélkül beálltál a sorba és csak úgy telnek a napjaid minden öröm nélkül, egyik év a másik után, jaj, Lajoskra már iskolás, a Nóri már érettségizik, Koppányka meg már járóbiciklivel száguldozik a grundon...

Lesz neked helyette más szar, ne izgulj, de ha jól csinálod, végig halálosan jól fogsz szórakozni: csak járj sokat társaságba/családba/random rendezvényekre, és nyugodtan dobd be bármelyik családos beszélgetés közepébe, hogy hát igen, fölcsináltam azt a büdös kurvát/fölcsinált az a rohadt fasz aztán most itt vagyok a gyerekkel... a siker garantált. Én csak tudom. Mivel mostanra a korosztályod/barátaid/munkatársaid mind gyerekesek, vagy még több gyerekesek, akik élik a kis jól bejáratott, unalmas, boldogtalan életüket, ezzel villámgyorsan le is lehet dermeszetni őket. Ha szerencséd van, páran éppen tőled kapnak ihletet arra, hogy szétrobbantsák azt a remegő szarkupachoz hasonlatos, kifelé rózsaszín festékkel lekent halmot, ami az életük.

Tegyél jót az emberekel, ha már ezt az utat választottad, a világért se legyél önző. Abban nincs semmi móka.

És legfőképpen figyelj oda azokra, akik valóban boldogok házasként, gyerekkel. Akik úgy tudnak akár több gyereket is felnevelni, hogy valóban megtalálják benne magukat, és valóban van bennük elég szeretet ehhez az egészhez, valóban átmentek már sok szarságon és mégis azt az életet választották, nem azért, mert ezt kényszerítették rájuk, hanem mert ők maguk ezt választották. Nem lesznek sokan, de ők lesznek a legjobb barátaid. Mert ők megértenek, ők átlátnak azon a felforgató, lázító, anarchista kis játékon, amit játszol, megértik azt, hogy ki vagy te valójában, hogy miért létezel, és hogy miért olyan átkozottul fontos ez az egész. Ők mindig szívesen látnak maguknál, akár a félárva gyerekeddel, akár nélküle, akár a barátoddal/barátnőddel, akár azzal a kis thai kurvával akit aznap este ismertél meg a masszázsszalonban - náluk mindig otthon érezheted magad.

Azt hiszem, ha valakik, akkor ők lehetnének valóban jó minta egy társadalomban, kár, hogy olyan kurva kevesen vannak, és veled együtt általában ők is leszarják ezt az egész ideális társadalom dolgot.

De mindegy is. Annyira mégsem fontos ez az egész. Ami meg engem illet, én egyszer úgyis kiderítem, hogyan kell ezt a család dolgot igazán jól csinálni.

Valahol, valakivel, valamikor.

Rinocéroszbőr

Vastagabb bőr kell a pofámra, nincs mese. Eleget voltam már én a puhapöcs.

...méghozzá kurva vastag bőr, mint egy krokodilé, vagy egy rinocéroszé. Kibaszott páncél, öregem.

Mindig irigyeltem a vastagbőrű embereket, világéletemben irigyeltem, és felnéztem rájuk. Így kell születni? Vagy az élet hozza úgy, hogy valaki eléggé meg tud keményedni? Én átkozottul sokat keményedtem az elmúlt években, de még mindig azt érzem néha, hogy nem elég, nem elég. Még mindig túl sokszor lágyulok el. Nem kéne.

Még keményebbnek kell lennem, még erősebbnek, még pofátlanabbnak, még érzéketlenebbnek, még taposóbbnak, még törtetőbbnek, még kegyetlenebbnek, még céltudatosabbnak, még könyörtelenebbnek, még szívtelenebbnek, még önzőbbnek, még gonoszabbnak...

...de egyszerűen nem megy. Az nem én vagyok. És nem tudom még csak eljátszani sem, pedig annyi mindent el lehet játszani jól is. De ez nem megy. Félek attól, hogy átzuhanok a túloldalra, és nem tudok már visszajönni? Igen. És még jobban félek attól, hogy észre sem veszem, ha átzuhanok. Csak majd egyszer, valamikor sokára döbbenek rá, hogy már régen megtörtént, már elveszítettem magam, de mikor? Mikor? Melyik volt az a tettem, gondolatom, vagy nem is egy volt, hanem több, és az egész lassan történt meg? Nem tudom. És ezt később sem fogom megtudni.

Megyek tovább az úton, amit helyesnek érzek, és nem törődöm azzal, hogy az orromnál sohasem láthatok tovább.

Ennyi. És tovább irigylem azokat akik úgy tudnak szembenézni az élettel, mint a valódi hősök.

"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis."

25. zen történet

Két szerzetes a város felé menvén egy folyóhoz ért. A sekély gázló mellett ott állt egy gyönyörű lány, aki hosszú, fodros szoknyája miatt nem tudott átkelni, ezért megkérte a szerzeteseket, hogy vigyék át őt. Az egyik szerzetes nem tudta mitévő legyen, de a másik gyorsan karjába vette a lányt, és átvitte a túlpartra. A lány kedvesen megköszönte, és távozott.

Estére, mire a város határához értek, a másik szerzetes nem bírta tovább, és megkérdezte:

- Testvér, a szerzetesek parancsolatai tiltják, hogy nőkkel kerüljünk kapcsolatba, hiszen kísértésbe vihetnek minket. De te felvettél egyet és a karjaidban hordoztad! Nem szégyelled magad? 

- Testvér - válaszolta a másik, - Én már letettem azt a lányt a parton, te meg még mindig cipeled?

Ahol az ördög

...iszonyatosan fáztam. De tényleg, reszkettem a hidegtől. Csodálkoztam is félálomban, hogy a kandalló máris kihűlt, pedig nemrégen tettem rá. Felkászálódtam hogy megrakjam. Valósággal vacogtam.

És akkor megláttam az ördögöt. Ott ült a szivacsomon és engem nézett, és közben mosolygott. Gyengéden, mint ahogyan alvó szeretteit nézi az ember. De nem, most nem akarok erre gondolni.

Felültem és ránéztem. Máris éber voltam, mint aki kígyóketrecben ébred. Nem tudtam miért jött, de ő volt az ördög, és nem vártam semmi jót tőle. Amikor legutóbb találkoztunk...

- Nos, úgy történik minden, ahogyan kívántad? - kérdezte halkan, még mindig mosolyogva. - Elégedett vagy? Boldog? Mesélj nekem.

Képtelen voltam megszólalni. Mintha egy álomban lebegtem volna, ahol sokszor olyan irracionálisan nehezek a hétköznapi cselekedetek, a járás, a fogás, a gondolkodás, vagy a beszéd. Igen, a beszéd. Mintha megszűnt volna a kapcsolat a gondolataim és a beszédközpontom között. Szinte láttam magam előtt ahogyan a neuronjaim egyre erősebben, egyre kétségbeesettebben tüzelnek, de nem történik semmi. Mindent elgondoltam, de semmit sem tudtam elmondani.

- Neked adtam a világot, fiam - folytatta az ördög. - Ahogyan kérted. Emlékszel? Emlékszel még? Emlékszel, mit akartál, mire vágytál? Gazdag akartál lenni. Sikeres. Azt akartad, hogy szeressenek. És minden nőt meg akartál baszni, aki csak megtetszik neked. Igen, az élet császára akartál lenni. Én azzá tettelek. Az egész világot akartad, én neked adtam. Élvezed?

Egyszercsak mégis megszólaltam. Megvonaglott az arca, amikor meghallotta a hangomat, de nem hagyta abba a dermedt mosolygást.

- Amikor legutóbb láttalak... erősebbnek tűntél - mondtam halkan. - De azóta én is sokat erősödtem...

- Elvehetem tőled bármikor, ugye tudod? - vágott közbe. - Megbénulhatsz mondjuk nyaktól lefelé, már holnap, ha úgy akarom. Vagy egy betegség...és úgy illan el minden erőd mintha sosem lett volna. Ahhoz mit szólnál?

- Már nem félek tőled - szóltam.

Pedig most valóban félelmetes volt. Dühös arca kékes színben játszott. Már nem hasonlított emberre...inkább démoni volt. Viszont észrevettem hogy már nem fázom. Ettől valamiért erősebbnek éreztem magam. Ezt megérezte ő is, és sziszegett tehetetlen dühében.

- Ugye tudod hogy a kezemben az életed, a léted, a lelked?! Nekem ígérted, emlékszel? Elvehetem mindened! Megölhetem a fiad, megkínozhatlak, meggyötörhetlek, elvehetem a pénzed, a házad, mindenkit megölhetek akit valaha is szerettél, téged pedig megalázva és megszégyenítve rabszolgaként hajíthatnálak a föld legsötétebb poklaiba! És nem halnál meg, nem engedném, amíg a létező összes szenvedést és fájdalmat át nem élted, amit csak ember átélhet!

Tudtam hogy igazat beszél. Valóban megteheti mindezt. Én mégsem féltem. Miért nem féltem?

- És mit kezdenél azzal, ami mindezek után is megmarad belőlem? - kérdeztem. Értetlenül nézett vissza rám. Nem értette miért nem rettegek. - Mert van bennem valami, ami azóta lett, amióta legutóbb találkoztunk, tudod? És ez a valami végtelenül erős. Erősebb mint te vagy. Sokkal erősebb. Ha valóban szabadjára ereszteném az erejét, még te is nyüszítve...

Egyetlen szemvillanásra néztem félre, de ez elég volt neki. Eltűnt, nem tudom hová. Körülnéztem. Nem hagyott nyomot maga után sehol.

Hol van most az ördög? És itt járt-e valaha is?

Lehet, hogy mindvégig teljesen egyedül voltam.

Amikor az álmok...

Nemrégiben megkaptam, hogy hiába érzem én alfahímnek magam a cégnél, az valójában semmi, és csak áltatom magam azzal, hogy ott szeretnek. Merthogy az nem valódi, nem igazi, és nagy hibát követek el, ha azt hiszem, hogy ott van az életem.

Pedig. És ha tudná az én ex-feleségem, hogy mennyire szeretnek, valószínűleg felrobbanna tehetetlen dühében.

És hogy van ott valaki, aki aztán a világon mindennél jobban szeret.

Volt most egy céges buli - na jó, nem buli volt, de nem tehetek róla, nekem még egy konferencia is szórakozás, mert szeretem - és megint együtt lehettem ezekkel az emberekkel, akikkel mostanában az időm legnagyobb részét töltöm. És őket is nagyon szeretem. Tudom, hogy sohasem véletlen az, hogy kikkel hoz össze a sors és persze semmire sem lenne jó, ha abban hinnék, hogy nem így van.

És ott volt ő is, mert elvittem magammal, (felrúgva minden kőbe vésett szabályt az álmokért), és senkinek, aki valójában ismer minket, nem kellett magyarázni, hogy nem az ebben a lényeg, hogy szex orrvérzésig, meg a tánc, meg az ivás együtt, (persze ezek is, éppen neked hazudjak?), hanem az, hogy este, fürdés után melléfekhetek, magamhoz ölelhetem, mélyen beszívhatom az illatát, végigsimíthatok az arcán, és mellette aludhatok el, azzal a mámorító tudattal, hogy reggel, amikor felébredek, akkor is ott lesz mellettem.

Ott lesz mellettem. És vele ébredhetek.

Az ember mosolyogva alszik el ilyenkor. Boldogan. És éjszaka sokszor kinyílik a szeme, és odapillant, hogy ugye, még mindig itt van, még mindig ő az, nem csak álom, nem káprázat, és odabújik hozzá, és átöleli, és megcsókolja, hogy el nem illanjon mint a harmat a nyári reggelen, és közben lebeg abban a világban az ébrenlét és az álom között, ahol nincsenek korlátok és nincsenek határok, és ott nem is kérdéses, hogy ez már így lesz, ez az ő és én, ez már így lesz örökre.

Aztán eljött a reggel, eljött valóban, és felébredtünk, és olyan volt, mint amilyennek megálmodtuk. Minden pillanata olyan volt. Minden pillanata tökéletes volt. Lassan visszacsúsztunk az igazi világba, de nem teljesen.

És azóta eltelt egy újabb éjszaka, immár nélküle - bár vele álmodtam - és én még mindig nem érkeztem vissza. És eltűnődöm, mint Csuang-Ce, hogy hol érnek véget az álmaink, és hol kezdődik a valóság, és vajon van-e ennek jelentősége, vagy nincs?

De Szabő Lőrinc ezt is olyan jól megírta, elolvasod?

Dsuang Dszi álma

   Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
   a mester, egy lepkére mutatott.
   - Álmomban - mondta,- ez a lepke voltam
   és most egy kicsit zavarban vagyok.

   - Lepke,- mesélte,- igen, lepke voltam,
   s a lepke vígan táncolt a napon,
   és nem is sejtette, hogy õ Dsuang Dszi...
   És felébredtem... és most nem tudom,

   most nem tudom,- folyatta eltünődve,-
   mi az igazság, melyik lehetek:
   hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
   vagy a lepke álmodik engemet? -

   Én jót nevettem: - Ne tréfálj Dsuang Dszi!
   Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
   Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
   épp így hitte a maga igazát! -

   Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
   valami mégis megborzongatott,
   kétezer évig töprengtem azóta,
   de egyre bizonytalanabb vagyok,

   és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
   már azt, hogy minden kép és költemény,
   azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
   a lepke őt és mindhármunkat én.

Nekünk most ennyi jutott, az én pillangómnak és nekem. Egyetlen éjszaka volt. Eddig érnek most az álmaink. Ennyit tudtunk belőlük most valóra váltani. De amit lehetett, azt megtettük, és ennél többre még az istenek sem képesek, öregem.

(Boldog vagyok.)

Amikor lever a vírus

Bármelyik más héten jobb lett volna betegnek lenni. Ezért aztán ezen a héten lettem beteg. Jól megbecsülöm ezeket a napokat, mert egyébként ritkán szoktam lázasan feküdni, fájdalomtól lüktető testtel, utálva az egész világot. Néha kell ez is, nem? De komolyan, még az ágyból kikelni és hugyozni menni is egy kihívás.

Mondjuk én szeretem a kihívásokat, úgy emlékszem, de ezt most szívesen elcserélném valami másra.

Ez lett volna az a hét, amikor mindennap együtt vagyok a csajommal. Eddig még nem volt ilyen. (Viszont lesz még, csak hogy tudd.) Nem jött össze. A bolond ribanc persze azonnal kizúzott hozzám ide a vadonba amikor megtudta, hogy beteg vagyok, de nem ülhet itt mellettem minden nap, mert neki is van élete. Meg jelen állapotomban nem is venné sok hasznomat, mert a nyavajgáson kívül most sok minden másra nem vagyok képes.

Nem baj, kicsit kiélvezem még nagy lófaszt élvezem hogy semmit sem kell csinálnom, és milyen jó lenne, ha így lenne, de persze nem így van. Én még szabadságot sem vehetek ki, mert az én betegségem/szabadságom kurvára nem érdekli azokat, akikkel együtt dolgozom. Komolyan, gyakorlatilag tűzoltó vagyok, csak én nem vízzel, hanem telefonhívásokkal és e-mailokkal oltom a képletes tüzeket, viszont nekem is azonnal kell, mindig mindent és mindenáron, mert különben. Különben összedől ez a kurva világ, vagy nem tudom, mi lesz. (Komolyan, egyszer kedvem lenne kipróbálni.)

Viszont jobban vagyok, mint tegnap voltam, és ez önmagában sem semmi. Tegnap amúgy az éjszakai hánykolódásaim közepén megfordult a fejemben, hogyha ennél is rossszabbul lennék, azt már nem tudnám elviselni, de ez csak picsogás, természetesen. Ellenben nem reklamálok azért, hogy nem kell a tegnapinál is szarabbul éreznem magam.

Na, rinya vége. A libidóm nulla, úgyhogy a macsó üzemmódra még várni kell, de tudom, hogy nagyon jó lesz a betegség után újjászületni.

Talán ezért is kell néha, hogy ilyen kibaszottul szarul legyek.

Edzésnapló 13.

Na, a sok rákészülés és fitymacsattogtatás után VÉGRE tényleg elkezdem a bunyót.

A korábbi lihegés ellenére mégsem a sambo-t, hanem a brazil-jitsut. Igen, a kisvárosból be fogok járni a nagyvárosba edzésre, de nem érdekel. Többé már nem.

És úgy döntöttem, nem szarozok, rögtön a leghatékonyabb, legkeményebb, legütősebb cuccot fogom tolni, ezeknél a srácoknál. Mert még fiatal vagyok, és mert van rá pénzem; időt és energiát pedig majd találok. Megoldom. Akarom ezt csinálni, évek óta akarom. Ez az egyetlen dolog, ami hiányzik az életemből, és többé semmi okom sincsen arra, hogy ne úgy éljem az életemet, ahogyan valójában szeretném.

(És ha már itt tartunk, ne izgulj, közben nem felejtek el néha tükörbe nézni, hogy még mindig önmagam vagyok-e.)

Szóval ketrecharcos leszek, egyelőre csak a fejemben és csak heti kétszer, és ennek megfelelően fogom módosítani az edzéstervemet is. Na most, aki ismer, az tudja, hogy nekem az edzéstervekkel való baszakodás mindig spontán erekciót vált ki örömet okoz, ezúttal sincsen másképp.

A heti két bunyó mellé megtartom egyelőre a heti négy erőemelő edzést, de fájó szívvel és reszkető lélekkel kiveszem a bicepszet és a tricepszet a gyakorlatok közül (a tricepszért főleg nem kár, kezdtem érezni a fekvenyomásban hogy sok mellé még a tricepsz is külön, és első a hatékonyság; a bicepszemre meg elégnek kell lennie a deadliftnek meg a húzódzkodásnak, de majd figyelem összemegy-e a karom, erősen kétlem), ami azt jelenti hogy mindössze öt súlyzós erőgyakorlatom marad (külön kérésre ezek: a fekvenyomás, guggolás, deadlift, húzódzkodás, és a mellre vétel és nyomás), meg a vádli és a has, mert mindenkinek vannak perverziói, amiktől soha nem szabadulhat.

Ez összesen hat edzésnapot jelent, vasárnap pihenő. Meglátjuk, mennyire lesz megterhelő. Szeretném ezt így csinálni. Szeretném, ha menne. (Ja és szeretném ha mellette a szexre is maradna elég energiám, mert prioritások, ugye.)

És arra is nagyon kíváncsi vagyok, valóban akkora szükségem van-e a küzdelemre, mint amennyire azt most érzem. Mellette még kiakasztom a bokszzsákot is a ház elé hadd lássák hogy itt lakik a helyi kemény csávó, és püfölni fogom, hogy az ütéseim meg a rúgásaim se rozsdásodjanak be, bár azzal sosem volt baj.

Elő is kotrom a gi-met holnap, és becuccolom a kocsiba, aztán jövő héttől indul a menet.

A buddhista jegyzetek

Na, végre átrágtam magam a régi jegyzeteimen, amiket még a buddhista egyetemen hánytam össze - igen, úgy írok mint a hányás, ezt még egy régi tanárom jegyezte meg a gimiben. És tényleg úgy írok, de én el tudom olvasni, és ez a lényeg. Az meg, hogy más azt sem tudja, milyen nyelven van, és hogy írott szöveg egyáltalán, az meg csak ráadás.

Szóval végigjártam a három évet anno a buddhista egyetemen, de sosem vizsgáztam le. Hogy miért? Azt hiszem, sohasem volt olyan erős az elköteleződésem. Sosem akartam buddhista lenni, érted ugye? Nem kell az a címke sem. Ezért végül úgy döntöttem, nem fejezem be utólag sem. Felesleges időpocsékolás volna. Egy póz, ami legfeljebb ideig-óráig tartana ebben az új életemben. De aztán úgyis rájönnék, hogy nincs rá szükségem. Már nincs.

A filozófia érdekel, az mindig is érdekelt, meg az etika, meg minden, mert egy nagyon jó, gyakorlatias dolognak tartom, amit érdemes végiggondolni, kipróbálni; de ugyanakkor nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy amit itt Magyarországon buddhizmusnak neveznek, az egy eredeti kultúrájából kiszakított, gondosan megválogatott elemekből álló, nekünk racionálisnak és logikusnak tűnő valami, ami viszont köszönőviszonyban sincs azzal, amit Ázsiában buddhizmusnak neveznek*.

Ez van, sajnálom ha ezt tőlem kellett megtudnod.

Ráadásul tetszik vagy nem, de keresztény kultúrkörben toljuk, érted, és nem tehetünk úgy, mintha ez nem így lenne. És úgy sem tehetünk, mintha nem hinnénk Istenben. Egyszerűen nem fog működni. Nekünk nem. Lehet hogy a sárgáknak működik, de a fehér embernek nem. Másképpen kell megoldani a problémáinkat, egy másik vallás erre nem megoldás. És tudod, mindig tudod, amikor a hívők tompa, bárgyú tekintetét látod, mindig eszedbe jut, hogy ettől ugyan lehetnél mecsetben, templomban, zsinagógában, ashramban, szentélyben, meg a fasz tudja még hol. Vannak dolgok, amik soha nem változnak. Ezért aztán felesleges megtanulni szanszkritul. Vagy páliul. Vagy bármilyen más nyelven azon kívül, amin az apád káromkodik.

Két dolgot akarok leírni abból, amiket olvastam a jegyzeteim között. Mind a kettőt én írtam le, nem a tanáraimtól hallottam, csak eszembe jutott előadás közben, és leírtam.

Az egyik az, hogy miért is gáz a buddhizmusban, ha valaki vágyik a megvilágosodásra. Ugye a történet úgy szól, hogy ne vágyakozzunk, mert az a buddhizmusban kerülendő dolog. Mert gúzsbaköt, ugye. Meg le van adva a szöveg arról, hogy csak a vágytalanság az ideális, hiszen ha nincs vágy, nincs függés, ha nincs függés csak akkor lehet megszabadulni, ésatöbbi, ésatöbbi.

De az igazi dolog szerintem nem is ez, hanem az, hogy nem abból van a probléma, hogy te a nirvánába akarsz jutni, hanem abból, hogy mivel fingod sincs arról, hogy mi a nirvána, ezért valójában te nem a nirvánába akarsz jutni, hanem a nirvánának egy magadban kialakított képébe. Oda pedig, barátom, már ontológiailag is képtelenség eljutni. Mert nem létezik, csak a te fejedben. Tudod, hiába hiszed hogy Kaliforniában a tengerpart tele van szexéhes, szilikoncsöcsű ribancokkal, mint én hittem tizenévesen első amerikai utam előtt, ettől ez még nem lesz így. Sajnos. Ezért nem fogsz eljutni sohasem oda. Nem a te hibád, de nem lenne baj, ha erről kicsit többet beszélnének.

És igen, nyugodtan fordítsd át a kereszténységre is. Mert ott is igaz. Hány ember gondol és/vagy tesz ordas hülyeségeket csak azért, mert van egy istenképe, benne a hülye fejében, amiben hisz? És azt gondolja, hogy az az Isten. Mert ő abban hisz, tehát úgy van. Vagy a papbácsi mondta. Vagy nem úgy mondta, de én (ego) úgy értettem. Hogy közben pedig az igazi Isten ezer hangon próbál hozzá szólni, és napról-napra körülöleli őt ezzel a gyönyörű világgal, amiben élünk, azt észre sem veszi.

Nem illik bele az ő kis saját eszével kialakított képbe. Ő az isten barma. Áldozati állatnak, annak való az ilyen. És a legtöbben úgy is élnek, mint az áldozati állatok. Nem véletlen.

Ugye igazam van?

Na akkor elmondom úgy, hogy énisércsem: Az élő Isten nem azonos azzal, amit te gondolsz róla, főleg ha jártál hittanra. Az élő Istent sajnos meg kell ismerni, nem elég, ha a papbácsi elmeséli hogy milyen, sajnos időt és energiát kell fektetni a dologba, különben nem fog működni. És ahogyan elkezded megismerni az öreget, közben arra is rájössz, hogy az Istenen kívül nem ártana azt sem megismerni, aki megismerni akar, vagyis saját magadat. A kettőből ha bármelyiket is kihagyod, elbasztad. Illetve nem, attól még nagyon is hasznos tagja lehetsz a társadalomnak.

De boldog az kurvára nem leszel.

És ebben csak az a szomorú, hogy mindeközben az öreg és te magad is csak arra vágytok, hogy te boldog legyél. Semmi másra. Van egyáltalán értelme bármi másra vágyni? Persze, a boldogságot sokféleképpen magyarázzuk, de amikor boldogok vagyunk, akkor egyszerűen azok vagyunk, és baszunk a magyarázatokra. Tudod, ez olyan mint a szex: amikor nem csinálod, beszélsz róla, de ha csinálod eszed ágában sincs beszélni róla. Minek?

És a másik dolog, amit fölírtam magamnak éppen erről szól: megkérdeztem magamtól, hogy vajon mi a fontosabb, a boldogság, vagy pedig az igazságra, a valóságra rátalálni. És arra jutottam, hogy ha az ember megtalálta a valódi Istent, meg a valódi önmagát, akkor megtalálja azt a nyugodt derűt, azt a harmóniát, amitől aztán mindig boldog lesz. Mindig, érted, még a legnagyobb szartenger kellős közepén is. Csak a valóság adhat igazi boldogságot. Semmi más nem adhatja meg ezt, mert ha meg is adja egy röpke pillanatra, az a röpke pillanat hamar elmúlik.

Átkozottul hamar. És akkor kell még, még, még. És sokszor könnyebbnek tűnik ezt hajszolni, mint a valóságot keresni. Mert abban senki sem segít, és az ember magára marad. Az meg szar. Ahhoz, hogy az ember szeressen néha magára maradni, ahhoz az kell, hogy szeresse magát. Magát meg csak az szereti, aki ismeri önmagát.

Látod, bazmeg, akárhogyan csavarom, mindig ugyanoda lyukadunk ki.

Abba is hagyom, mert ennél többet mi a fenének erről elmondani? Most megyek, és a kandalló mellé rakom a jegyzeteket. Jó lesz gyújtósnak.

Mert sosincs elég gyújtósom, basszameg.


* kivéve a zent. Azt azért ne keverjük ide. A zen az zen. Kivéve néha. Néha nem az.

Edzésnapló 12.

Most már nyomatom egy ideje a heti négy edzésnap/edzésnapokon kétszer fél óra edzés reggel és este kombót. Akartam neki elég időt adni, hogy lássam hogyan működik a gyakorlatban.

Eddig kurvára bejön. Megint megugrott a fejlődésem a sok koksz miatt, és nagyon jól jön az a három pihenőnap - amiből kettő ráadásul a hétvége. Ja, és ha valami miatt egy edzést halasztanom kell, könnyebb behozni a lemaradást. Ez sem utolsó szempont. Mert ugye edzést nem hagyunk ki, legfeljebb később csináljuk meg. 

Kilenc alapgyakorlattal dolgozom, és ebben a hasazás meg a vádli is benne van, úgyhogy ezeket leszámítva mindössze hét súlyzós gyakorlattal tolom - és ez továbbra is bőven elég. A cél a minimalizmus megőrzése a maximális fejlődés mellett.

Most hogy a súlyzózás ilyen jól beállt (iszonyatosan jól érzem magam a bőrömben, kurva erős vagyok és tele vagyok energiával) újra előkerült a küzdősport téma, mert van lesz időm még valamit edzeni, végre, végre. Mert futni aztán nem fogok az kurvaélet.

Az esélyes játékosok a box, a kick-box, a sambo és a brazil-jitsu. Ezt az utóbbit már csináltam pár hónapig úgyhogy tudom mire számítsak, a másik hármat pedig végigpróbálom, aztán meglátom melyik mennyire terhel le, és hogy bírom-e család/munka/súlyemelés mellett még ezt is. De nem tehetek róla muszáj kipróbálnom, aztán ha sok, sok. Akkor marad a súlyemelés.

A csajom egyébként meglepően megértő volt a bunyóval kapcsolatban. Egyáltalán nem állt neki rinyálni. Sőt. Végigmért és közölte hogy szemedre orrodra töködre vigyázol, a többit leszarom. Megígértem neki, hogy vigyázni fogok, mire ő elvigyorodott és megkérdezte: Na és dugni kevesebbet akarsz majd? Mondom, az nagyon valószínű. Erre ő: Hála istennek. Csináld. Ja, és megtudtam azt is, hogy őt beindítaná ha én szétvernék valakit a ringben. Ezt azért jó tudni.

Na de ennyit a csajomról.

(Hmm, és azért a sambo egy nagyon király küzdősport. Nem véletlenül hívják orosz mma-nak. Nagyon bejön, és azt fogom kipróbálni először, ha végre rászánom magam hogy elzúzzak egy edzésre.)