Párharc

Nem véletlenül rajonganak annyira az igazi harcosok a párviadalokért.

Egészen más dolog egy párviadal, mint a háború. És az, aki túlél a háborúban (mert a háborúban nem lehet győzni, nyerni vagy diadalt aratni, kizárólag túlélni), még nem biztos, hogy győzni tud egy párviadalban.

A háború forgatagában sokminden megtörténhet. Oda nem hősök kellenek, hanem túlélők. Akik feladják a bátorságot, feladják az erényt, és feladják a becsületet a győzelemért. Mert győzelem nélkül nincsen jövő, csak az árát ne firtasd sohasem. Fogadd el, és örülj neki, ha egy olyan korban élsz, ahol nem dúl körülötted háború.

Én egy olyan korban élek, és boldog vagyok, hogy csak a nagyszüleim történeteiből tudom, milyen megélni a háborút. Nem vágyom rá, és ostoba faszkalapnak tartok mindenkit, aki háborúra uszít. Mindegy, kik azok, és mindegy, kik ellen.

A párharcokat viszont nagyon szeretem. Nemcsak a valódi párharcokat, a sportpályán, a ringben vagy a ketrecben, hanem minden párharcot. Igen, manapság a legtöbb párharc nem a testnek a másik test elleni küzdelméről szól. Bár a sport népszerűsége töretlen, talán ma már fontosabb, hogy egy ember lélekben legyen erős, ne csak testben.

Mondjuk a küzdelemre visszatérve, én sohasem nézni szerettem a párharcokat, hanem résztvenni bennük. Nem vagyok egy csapatjátékos. Nem azért, mert ne szeretném az embereket. Csak valahogy mégis a legjobb dolog a világon kiállni a ringbe teljesen egyedül, valaki ellen aki szintén egyedül van, és ott egymás között eldönteni, hogy ki a jobb. Egy csapatban elveszik az egyén, és aki ezt szereti, annak éppen ez a jó benne.

Én erre képtelen vagyok. Én nem tudok feloldódni egy csapatban. Ha néha mégis tudok, nem jó érzés. Nekem egyedül kell kiállnom, hogy érezzem, minden felelősség az enyém, hogy csak a saját képességeimre számíthatok, csak a saját erőmre, csak enyém minden dicsőség, ha győzök, és enyém minden megvetés, ha veszítek.

Egyedül győzni könnyebb. Egyedül veszíteni borzasztóan nehéz. Ezért az egyik legkeményebb próbatétel. Mert minden súly rajtad, és csak rajtad van. De én ezt szeretem. Azért olyan nehéz sokszor végignéznem, mert annyira tudok azonosulni a magányos harcossal, hogy szinte fizikailag rosszul érzem magam, hogy nem én lehetek ott a helyében.

Hiányzik is a küzdősport átkozottul. Egy harcos csak ott tudja lemérni igazán, mennyit ér. És az a visszajelzés, amit ott kap, az segít neki élni. Fejlődni. Különbbé válni önmagánál. De gyakorlás és küzdelem nélkül nincs fejlődés. Ha pedig egy harcos nem harcolhat, úgy érzi magát, mint a ketrecbe zárt vadállat.

Mindez csak arról jutott eszembe, hogy nemrégen megnyertem egy komoly párharcot. Valójában én hittem csak annak, nehéz küzdelemnek, mert végülis nem kellett harcolnom. Harc nélkül győztem. Az sem olyan borzalmas, de azért még szoknom kell az érzést, hogy lehet így is. Van akinek nehéz megállni, hogy ne törje össze a másik pofáját, ha úgy érzi, hogy az a helyes. Tudom, tudom, vadember vagyok.

Nagyon vártam már erre a párviadalra. Nem készültem rá különösebben, inkább kíváncsi voltam, mint feszült. De volt egy képem az ellenfelemről, amit magamban felépítettem, és látni akartam, mennyivel több vagy kevesebb annál, mint akinek én gondolom. Bele akartam végre látni, és tudtam, hogy ha végre találkozunk, akkor pillanatok alatt fel fogom tudni mérni őt. Leginkább az erejét, mert én először mindig azt mérem fel. És nemcsak az izomerőre gondolok, hanem tudod, mindenre. Arra, hogy mennyire erősen van jelen. Hogy mennyire erősen tud hatni a világra. Mekkora a hatalma.

Felkészültem rá, hogy vagy erősebb lesz, vagy legalábbis olyan erős, mint én. Ha olyan erős mint én, megküzdök vele. Ha erősebb... akkor valahogyan el kell fogadnom ezt, és ennek tudatában élni tovább. Nem igazán gondoltam ebbe bele, mert nehezen akartam elhinni, hogy erősebb lesz nálam, de mégis... a lehetőség mindig megvan, nem igaz?

Aztán találkoztunk, és engem azonnal megérintett a gyengesége. Papírtigris. Volt ugyan kiállása, de nem volt harcos. A harc így el is maradt, nem volt rá szükség. Sőt. A védelmező ösztöneim előbb bekapcsoltak, minthogy a tudatom reagálhatott volna arra, amit megéreztem. Ezek az ösztöneim mindig bekapcsolnak, ha valakiről megérzem, hogy gyengébb nálam, és emellett alapvetően, ösztönből kedvelem. Akkor azonnal felveszem a testőr szerepét. Most is így történt.

És akit megvédenék, azzal nem tudok küzdeni. Mert nem az ellenfelem többé.

Sokkal egyszerűbb lett volna talán, ha mégis küzdenünk kell. Tisztább. Könnyebb. Így viszont azt hiszem, neki lett könnyebb, mert egyikünk kivérzett holttestét sem kell lecipelnie a csatatérről. Igen, neki így a legjobb, és ez fontos. Fontos, hallod?

Elvégre ő most az első számú védencem.