Amikor távolodik a varázslat

Mostanában képtelen vagyok normálisan fantasy hangulatba hozni magam basszus.

(Normálisan. Ez jó, bazmeg. Megpróbálok úgy tenni mintha nem valami lelki aberrációról beszélnék éppen.)

Csak mert gyerekkorom óta minden egyes elalvás előtt lélekben el szoktam zúzni valami királyabb helyre, csak egy pár órára rövid időre. Ez többnyire valami fantasy-világ, de lehet éppen néha sci-fi is, a lényeg, hogy nem itt van. És ezeken a helyeken mindenféle történetekkel szórakoztatom magam. Hol én vagyok a hős, hol én vagyok a főgeci, nem ez a lényeg, hanem hogy ilyenkor elmormolom a szokásos szöveget: nincs tér és nincs idő, és ettől olyan kurvára el tudok lazulni, és el tudok távolodni attól a sok szarságtól, ami az élet, hogy csak na.

Mindig imádtam korán lefeküdni, hogy minél több időt tölthessek álmodozással. És persze ebben benne volt az is, hogy ilyenkor az ember azzal dughat, akivel csak akar, akkora májer lehet, amekkora csak akar, és annyiszor győzhet, amennyiszer csak akar. Igen, tudom, ha tanultál pszichológiát, örülök neki, de nyugodtan elkussolhatsz.

Szerettem ezt a dolgot nagyon, mert segített összerakni azt, aki most vagyok. Segített rákészülni az életre, és ha későn kezdtem is el igazán élni, már az ami eddig történt velem is bőven kárpótol az álmodozással töltött évekért.

És most* valamiért képtelen vagyok élvezni azt, ha lélekben nem itt vagyok.

Meg azt is észrevettem, hogy az álmodozásaim egyre közelebb kerülnek az életemhez. Ennek biztosan kurvára örülnöm kéne, mert a tanulság eléggé egyértelmű - már nincs szükségem arra, hogy elalvás előtt egy másik világban létezzek kicsit - akkor is ijesztő volt rádöbbenni, hogy így van. Mert hiányzik. Mert sajnálom elveszíteni azt a geek örömet, amivel el tudtam merülni a saját képzeletemben. Az a sok világ, amit ilyenkor bebarangoltam, most nélkülem kell hogy létezzen tovább.

Veszélyes a függőség. Én eddig használtam ezt a dolgot, mert kellett, mert enélkül nem tudtam volna élni, és most, hogy nem kell, nem is akarom használni, de éppen úgy érzem magam, mint a bagós aki letenné a cigit, és már túl van a kémiai függőség leküzdésén, de azt mormolja magában hogy jó, jó, de mi a szart fogok kezdeni azzal az idővel amit eddig a cigivel töltöttem? A rituálé hiányzik, az az idő, amikor kalandozhattam, határok és korlátok nélkül.

Egyébként eldöntöttem hogy olvasni fogok, és/vagy zenét hallgatni, és remélem, hogy működni fog.

Annak az esélye egyébként, hogy visszaessek, elég csekély. Mert boldog vagyok. Megvan mindenem, ami meg nincs, az meglesz, bármennyire is küzdjön ellene a csajom. Persze lófaszt küzd, de a látszatnak meg kell adni, ami a látszaté, ugye kicsim.

Ők pedig, ott abban a másik világban meglesznek nélkülem, ettől nem félek. Sőt, tudom hogy örülnek a boldogságomnak. Ők sosem fogják azt mondani nekem, hogy hiányzom nekik. Tudják, hogy az én helyem itt van. Én pedig mindörökre hálás leszek nekik azért, amiért velük lehettem. És persze egyetlen búcsú sem tart örökké, úgyhogy abba is hagyom a lelkizést. Én most erre indulok tovább, ők meg arra, de úgyis találkozunk még. Hogy itt, vagy odaát, azt meg a sorsra bízom. Most már jöhet bármi, én készen állok.

* szerintem legalább fél éve, csak eddig valahogy nem tudatosult