Hszüe-Seng egy napon a Csodálatos Aranymadár ligetében sétált, amikor meglátott néhány embert, akik egy nagy kőedényt álltak körül. Az edényben tűz égett, egy szerzetesruhába öltözött férfi pedig folyamatosan táplálta azt. Hszüe-Seng odalépett, és csodálkozva látta, hogy a szerzetes buddhista szútrákat éget, a tűz körül állók pedig izgatottan suttognak egymás között: - Igen, igen, azt állítja magáról, hogy megvilágosodott, és már nincs szüksége a szent iratokra! Minden tudás és bölcsesség őbenne van már, ezért nincs szüksége többé az írott szavakra! Úgy fejezi ki lemondását és nem-ragaszkodását, hogy elégeti a könyveket! Ő valóban egy arhat, tisztelnünk és csodálnunk kell őt!
Hszüe-Seng felvonta szemöldökét, és odalépett a szerzeteshez. Üdvözlésképpen meghajolt, majd azt kérdezte tőle.
- Valóban úgy gondolod, szerzetes, hogy elérted a megvilágosodást, és megszabadultál?
- Így van – felelte mosolyogva a szerzetes. – Látod, már a szent iratokat sem félek elégetni. Nem ragaszkodom hozzájuk, nem kötődöm, és szentségük mit sem számít már nekem. Csupán az időmet pocsékolnám rájuk, ha olvasnám őket, hiszen a tudás és a bölcsesség énbennem van, sehol másutt. Az írott szavakra nincs már szükségem, elértem célomat, én magam vagyok a buddha!
Hszüe-Seng nyájasan elmosolyodott, és újból meghajolt, ezúttal jóval mélyebben. Aztán villámgyorsan kiragadott a tűzből egy lángoló papírdarabot, és meggyújtotta vele a szerzetes köpenyét. A ruhadarab szinte azonnal lángra kapott, a szerzetes pedig felordított. Eszeveszetten kiabálva rohanni kezdett a közelben lévő tavacska felé, és gondolkodás nélkül beleugrott. A szégyentől és a haragtól vörös arccal bukkant elő egy pillanattal később, haján hínár, és egy tavirózsa levele. Azok, akik eddig áhítattal nézték, most nevettek rajta, és ujjal mutogattak rá. Hszüe-Seng megállt a tavacska szélén, és elmosolyodott.
- Majd ha valóban nem ragaszkodsz már semmihez – mondta a szerzetesnek, - és valóban nem félsz elégetni mindazt, ami a szamszárához köt, akkor érkezel el a buddhasághoz. Neked, barátom, még igen sok a tanulnivalód. Vedd csak megmaradt könyveidet, és olvasd őket szorgalmasan. – A mester a körülötte állókra nézett, majd a szútrákra mutatott.
- Nincs olyan betű, szó, mondat, sem szútra, vagy imádság, amely elhozhatná számunkra a megvilágosodást. Az írott szó sosem változik, bármennyit olvassa is az ember. A tudat azonban változik, olvasás és imádkozás közben is. Ha ráébredünk, mi az a tudat, ami változik a szútrák olvasása közben, máris közelebb jutottunk a buddhasághoz. A szútrák csak ennyit segíthetnek, semmi többet, barátaim, de ebben nincs semmi, ami felérhetne velük. – Hszüe-Seng intett a tóban gubbasztó szerzetesnek, majd elindult a liget széle felé. Mikor már biztos volt benne, hogy nem hallja meg senki, még hozzátette: - Ámbár jómagam a hosszú, erdei sétákat mindig is többre tartottam bármiféle szútránál. Jobb szeretem a fákat úgy látni, hogy az égig nyújtóznak, semmint papírrá préselve, lassan fakuló tintával húsukon. Hiszen – húzta össze magán köpenyét – végül elmúlik a fa is, s elmúlik a szútra is. Nincs is semmi, ami örök volna, akkor meg nem mindegy, hogyan éri el valaki a buddhaságot? – ezen még eltöprengett egy darabig, aztán, maga sem tudva miért, hangosan felnevetett. Egy közeli fáról ijedten rebbent fel két énekesmadár. Hszüe-Seng megállt, meghajolt, majd folytatta útját, vissza a kolostorba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése