A kedvenc szuperhősöm

Nemrég megnéztem a legújabb Batman-trilógiát, és teljesen lenyűgözött. Imádom a Denevérembert, és elég könnyen tudok vele azonosulni. Főleg a milliomos playboy Bruce Wayne-nel. Azt hiszem, nekem is az tetszik benne, ami annyi mindenkinek - hogy igazából ő egy olyan szuperhős, akinek nincs is semmilyen szuperképessége, csak jól tud bunyózni, és mocskosul, kibebaszottul gazdag. (Meg a kütyük. Meg a járgányok.)

És persze van egy akaratereje, meg az elszántsága, meg az erkölcsi érzéke. Csak rommá veri a rosszfiúkat, sohasem öli meg őket, és sohasem használ fegyvert.

Átkozottul nehéz utat választott, de jól megy neki. És persze a sötétségben rejtőzés...a rájátszás a félelemre...az egy vadonjárónak mindig nagyon vonzó módszer.

Szóval nagyon nagyra tartom a Denevérembert, és már éppen fogalmazgattam magamban, hogy miért is ő a kedvenc szuperhősöm, amikor rá kellett jönnöm, hogy valójában nem ő a kedvenc szuperhősöm.

Magam is megdöbbentem magamon. Mi, nem a Denevérember? Pedig sok közös van bennünk. Sok közös lenne. De ha nem ő, akkor ki?

Gyerekkoromban rengeteg képregényt olvastam. Imádtam is őket. Egyrészt mert olyan igazi kis geek gyerek voltam, meg nálunk pont akkor tetőzött a képregények korszaka, amikor én tizenéves voltam. Emlékszem, szünetekben milyen lelkesen csereberélgettük egymással a legújabb cuccokat... még az iskolai papírgyűjtéskor is bevetettem magam a konténerekbe, hogy rátaláljak valami elveszett kincsre, egy olyan képregényre, amit addig még nem olvastam. És találtam is egy csomót. Haza is vittem, vaze. (Ki az az elcseszett idióta egyáltalán, aki képregényt kidob?)

A képregények világát és hangulatát nekem sem a filmek, sem a regények nem tudják igazán visszaadni. Van bennük valami határozottan egyedi. Annyira nem is szeretem a képregény-adaptációkat, mert annál általában gazdagabb a fantáziám, mint ahogyan a mai technikával meg tudják valósítani őket. (Vagy ahogyan valaha is meg fogják tudni valósítani, hehe.)

És volt egy szuperhős, akit a legjobban szerettem. Erre tisztán emlékszem. Mindegyikükkel megismerkedtem, aki csak volt, mert kíváncsi voltam mindenkire, hogy kik ők, mit tudnak, honnan jöttek, melyikük bőrébe bújnék legszívesebben... a Denevérember mindig lenyűgözött, de sohasem tudtam átérezni őt igazán. Túl komor volt, túl mogorva, túl kemény.

De volt valaki, aki ugyancsak jól bunyózott, emellett egy átlagos geek srác volt (na jó, nem teljesen átlagos), és ami a legfontosabb - szerintem neki van a legjobb humorérzéke az összes szuperhős közül.

A Pókember.

Bezony. Gondoltad volna?

Mert amellett, hogy igazságot osztott, éppen mint a többiek, én könnyesre röhögtem magam a szövegein, beszólásain. Még akkor is poénkodott, amikor éppen répává verték. Sohasem hagyta cserben őt a humorérzéke. Úgy látta a világot, ahogyan egyik szuperhős sem. Nem komor, sötét lovag volt, mint a Denevérember, és nem egy sebezhetetlen, emberfeletti lény, mint Superman. Hanem egy srác, aki megtanult bölcsen élni a hatalmával, és emellett megmaradt embernek. (És akit többet gyepált az élet, mint bárki mást...)

Igen, ő volt mindig is a kedvencem. Úgyhogy most elkezdem megnézni a Pókember-filmeket is, naná.

Mert tudod rájöttem, hogy a képregényeket már régen kidobtam...