Évente kétszer van, hogy a szembeni hegy felől fúj a szél. Évente. Kétszer. De most kellett neki, a kurva anyját, most, amikor úgy ömlik a hó az égből, mintha ebben a nagy hidegben hirtelen az összes angyalnak recskázni támadt volna kedve*.
Szóval éppen a pofámba fújja a havat a szél, (kedves kis toralszt emelve az ajtó elé, hadd lépjek bele már zokniban), miközben a kinti papucsomat keresem. Látni még nem látok semmit. Keresem a hólapátot, ja, a fészerben, hátul. Basszameg. Nem baj, legfeljebb zoknit cserélek. Hátramegyek érte, és elkezdem letolni a havat. Szeretem a havat lapátolni, amúgy, de ezt most hamar feladom, mert mire végzek az udvar lenti részével, a lépcsőn és a ház előtt a korábbi helyzet fogad.
Na ilyenkor van az, hogy meg kell várni, amíg eláll, nincs mese.
Már ha eláll valaha is, egyelőre nem úgy néz ki. Még van körülbelül egy órája, utána elindulok itthonról, lesz ami lesz. Mindegy, most kimegyek edzeni, azzal is megy az idő. Aztán felébresztem a kis vadonjárót, hátha nem temette még be az óvodát a hó. Majd a gyerekek kiássák, legalább mozognak kicsit, úgyse viszik ki őket eleget.
Ja, és egyébként én utána indulok Mátraházára, ezt említettem már? Az ország kibaszottul legmagasabb pontjára. De tudod mit? Legalább a Kékestető tutitra kilátszik majd a hóból, így nem fogok eltévedni.
Kedves kis út lesz. De legalább a kis vörös ribanc tartja bennem a lelket, míg oda nem érünk.
UPDATE: ha úgy is tudsz fekvenyomni, hogy közben marokszám nyomja a havat a pofádba a szél, és te mégis élvezed, akkor egy állat vagy, aki bármire képes.
*Tudom, hogy az angyaloknak nincs neme, így bizonyára farka sem, de az én hasonlatom úgyhogy be lehet fogni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése