A gitárról még nem írtam, pedig fontos. Most bepótolom. Tartozik hozzá néhány történet. Igazából a zene, a zenével kezdődött minden, a többi csak utána jött, de majd szépen sorban.
Kis tökös korom óta imádok énekelni. Óvodás koromban a legbensőségesebb kapcsolatban a kazettás magnómmal voltam, és a mesekazettáim voltak a legdrágább kincseim. És énekeltem. Mindig. Esténként álomba énekeltem magam. Abszolút hallásom
Így megy ez.
A suliban mindig ötös voltam énekből, nem is kellett foglalkoznom vele. Anyám leült hozzám esténként, párszor elénekelte nekem az aktuális megtanulnivalót, én pedig szinte azonnal tudtam, másnap elénekeltem egy csillagos ötösért, és ennyi. Annyi ötösöm volt énekből, nem fért be az ellenőrzőmbe. Azt hiszem, a hangeszerek is érdekeltek volna, de az már nem érdekelt senkit, hogy közelebbről megismertessen velük.
Aztán úgy nyolcadik körül elkezdett elmenni a hangom. Mutáltam, mint a vadszamár. Vissza sem jött évekig, és azokban az években csak magamban mertem énekelni, csukott ajtó mögött, néztem a kedvenc együtteseim koncertfelvételeit, és lélekben én is fenn álltam a színpadon, és én is énekeltem, és a tömeg ott őrjöngött előttem... sohasem éreztem magam jól odalent, a tömegben. Nem is szeretek koncertre járni annyira. Mindig úgy éreztem, hogy az én valódi helyem odafent van, a színpadon.
Aztán egyszer, sohasem fogom elfelejteni, valami slágert énekeltem el az egyik barátomnak a vonatban (mentünk a Balatonra). Nem, nem valami slágert, hanem az egyik akkori kedvencemet. A barátom, aki kórustag volt, előbb dobott egy hátast, aztán megkérdezte, hogy mi a szarnak nem vagyok én a kórusban? Aztán amikor a második gimis év elkezdődött, be is léptem, és végig nyomtam. Nagyon szerettem. És az a nagyon komoly, hogy soha, senkinek nem tűnt fel (beleértve a kórusvezetőnket is), hogy nem tudok kottát olvasni, és fingom sincs a szolfézsról. Hallás alapján gyorsabban tudtam tanulni, mint más a kottából. Ha meg egy nehezebb résznél elakadtam, mindig ott volt anyám, aki viszont csukott szemmel olvas kottát a mai napig.
Hangszerekkel továbbra sem találkoztam, mondjuk én mindig is énekelni szerettem a legjobban. De azért álmodozni álmodoztam továbbra is... akkoriban döntöttem el, hogy két dolog lesz mindenképpen az életemben: zene és harcművészet. Hogy miért pont ez a kettő, azt ne kérdezd.
Aztán jött az egyetem, és egyszer, hazafelé menet megláttam egy villanyoszlopon egy kopott hirdetést. Egy csávó gitároktatást vállal. Jó, gondoltam, próbáljuk ki. Időm mint a tenger. Pénzem is. Huszonkét éves voltam akkor, és csak a fürdőkádban énekeltem, viszont továbbra is álmodoztam arról néha, hogy rocksztár vagyok.
Két évig tanultam a srácnál. És nemcsak gitározni tanított meg, de énekelni is, olyan szinten, ahogyan soha nem énekeltem azelőtt. És rájöttem, hogy gitárral még sokkal jobb énekelni. Mert igazából sohasem a hangszer volt a fontos, azzal csak kísérem magam. A gitár könnyű, a kottaolvasás is, a szolfézs továbbra is kell a fasznak, én már így fogok meghalni. Esetleg majd ha a kis vadonjáró elkezd valami baszt tanulni, akkor nekiállok vele együtt, majd meglátom.
Naponta órákat csak énekeltem meg gitároztam magamban. Főleg esténként. Volt egy másik tanítványa is a gitáros srácnak, egy lány, akivel persze összejöttünk, és marha jókat zenéltünk együtt két hentergés között, de ő soha nem vette olyan komolyan mint én, sem a zenét, sem a hentergést, így rövidesen folytattam egyedül a gyakorlást.
Csajozni mindig jó volt gitárral. És kurva könnyű is, főleg a bölcsészkaron, ahol simán lehet nálad gitár egész nap, senki nem néz hülyének, vagy bölcsésznek, mert hát, bazmeg, ott mindenki hülye és bölcsész.
Aztán... aztán megházasodtam, megszületett a kis vadonjáró, a gitár pedig a tokjába került, és ott is pihent sokáig.
Túl sokáig, ha engem kérdezel. (Vagy bárkit, aki ismer).
De most végre kiszabadult, akárcsak én, és többé nem is fogom eltenni. Zenélni fogok, és énekelni, énekelni, amíg csak a torkom bírja. Meg az ujjaim, baszki. Még fájnak, de el fog múlni. Nem tudom, meddig akarok eljutni a gitározásban. A mesterem jó volt, megtanított mindenre, csak azt a mindent kell most kurva sokáig és kurva keményen gyakorolnom. De van időm, végre.
És tudod, még vár az a színpad...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése