2013. január 30., szerda

21. zen történet

Na, azért ehhez a zen történethez el kell mondanom, hogy ez nem egy egyszerű zen történet. Ez a kedvenc zen történetem. Nem volt még olyan szar nap az életemben, amit ez a történet fel ne dobott volna. Csak bele kell gondolni kicsit, ez a titka. De akkor kurva nagyot tud ütni.

Lin-csi apát kolostorában egy reggel így fordultak a szerzetesek a Mesterhez.
- Mondd, apát! Mit tegyen az ember, mielőtt eljő a világvége? Van-e erre nézve szabály?
- Van - felelte Lin-csi, s már idézte is a tanítást. - Mielőtt a világvége eljő, legjobb, ha az ember befejezi reggelijét - szólt a Mester, s már sarkon is fordult volna, amikor az egyik szerzetes megkérdezte.
- Mondd, Mester! A világvégével minden véget ér?
- Minden. De ez a minden azon nyomban létre is jön ismét. A végtelen időben végtelen számú csodálatos pusztulás és keletkezés követi egymást - mondta Lin-csi, s hogy a szerzetesek tudják, mi dolguk a végtelen időben, elmesélt egy történetet. - Nem is olyan rég - kezdte az apát -, itt a Lüliang-hegyek közt, egy szerzetes beköltözött egy nagy fa odvába. Úgy hívták ezt a szerzetest, hogy Taj-po. Üldögélt a fa odvában, teltek az évek számolatlanul, amikor megjelent az odú előtt egy vándorszerzetes. Így szólt a vándor Taj-póhoz.
- Írva vagyon, hogy ez a mostani, kerek milliárd esztendőt számláló világkorszak, melyben élünk, hamarosan véget ér. Fellángol majd a nagy tűz, és mind az ezer világ elpusztul. Tudni akarom, csakugyan elpusztul-e, vagy nem pusztul el. Felelj, Taj-po! - És Taj-po felelt.
- Elpusztul - mondta.
- És akkor mi lesz? Következik a másik milliárd éves világkorszak? - kérdezte a vándor.
- Következik a másik.
- Akkor jó - vágta rá a szerzetes, és megnyugodva ő is beült Taj-po mellé az odúba. Nem mintha addig attól tartott volna, hogy unatkozni fog, ha nem következik újabb milliárd év és nem lesznek majd benne újabb világok, hanem azért nyugodott meg a vándor, mert megértette, miért ül a fában Taj-po. Taj-po pedig azért ült a fában, mert tudta, semmi emberi tevékenység nem fogható ahhoz, hogy jönnek-mennek a világkorszakok. Semmi emberi tevékenység nem fogható ahhoz, hogy elpusztul mind az ezer világ, s aztán következik a másik ezer. És semmilyen emberi tevékenység nem mérhető ahhoz, hogy ő mindebben részt vehet, ülhet a fa odvában, és szemlélheti a világok változásait. Taj-po tudta, hogy a világok változásain töprengeni a legméltóbb emberi munka, s míg valamit meg nem ért az egészből, nincs hová sietnie. Ezt értette meg Taj-po válaszából a vándor is, s ezért ült be hozzá az odúba - fejezte be a történetet Lin-csi apát, s szégyenkezve vallotta be, hogy nem tudja, mi történt ezután. Talán Taj-po és a vándor azóta is együtt ámulnak a világok változásain. Bámulják a végtelen idő játékait. Ti is ezt tegyétek, szerzetesek, ha eljő a világvége, s már megettétek a reggelit! - szólt Lin-csi apát, s magukra hagyta szerzeteseit, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

2013. január 29., kedd

Amikor látni akarod, amit nem szabad

Van egy komoly oka annak, amiért az embernek nem jó, ha belelát a jövőjébe.

Ez pedig az, hogy amikor egy képet látsz, egy eseményt, egy állapotot, akkor az adott pillanaton túl nem vagy tisztában a jövőbeni képhez vezető történések láncolatával. Én most éppen látom magam, amint... ezzel azért kurvára nem mész semmire. Lehet, hogy azt képzeled, vagy akkora májer, hogy képes vagy egy eseménysort egy majdani, jövőbeni képig gurítani, és tudni, érteni, hogy miként fog bekövetkezni, de el kell hogy keserítselek.

Nem vagy akkora májer.

Képzeld azt, hogy a valóság - méghozzá az itt és most, mert más valóság nincsen - egy szinte láthatatlanul finom szállal megszőtt színes, óriási perzsaszőnyeg. Elképzelhetetlenül nagy, és ezernyi színből készült minták vannak rajta. A szálak már nem is látszanak benne külön-külön, és nem lehetséges olyan messzire eltávolodni tőle, hogy a mintákat tisztán lehessen látni. Csak sejteni lehet. És sohasem tudhatod, hogy egy szál kiválasztásával és megmozdításával még hány ezer szálat bolygatsz meg. Sohasem tudhatod.

A buddhizmus egyik számomra legkedvesebb tanítása az, hogy a világban az oksági láncolat olyan végtelenül bonyolult és összetett, hogy az embernek nem lehet felőle valódi tudása, és nem lehet felette valódi hatalma. Legjobb esetben is csak azt hiszi, hogy van. Szar ügy, mi? Még egy kavicsot sem rúghatsz odébb anélkül, hogy tudnád, pontosan milyen következményei lesznek ennek mondjuk két óra múlva. Talán semmi. Talán valami. Ki tudhatja?

Tudod, a helyzet az, hogyha látnád a jövőt, és egyben látnád azt is, hogy milyen döntések, és választások és érzelmek és egyebek vezettek oda, hogy ez a jövő bekövetkezzen, akkor is ott lenne a probléma, hogy most már tudod mindezt. És ugye, azzal, hogy tudod, máris megváltoztak például az érzelmeid, mert már nem vagy ugyanaz az ember, mint aki még nem tudta, hogy mi vár rá. És ezért aztán végül úgyis másképpen fogsz dönteni. Talán csak kicsit másképpen. Talán nagyon másképpen. Talán sehogy. De semmiképpen sem ugyanúgy.

De én nem vagyok a játék ellensége, félre ne érts. Pont én lennék az, aki annyira szeretek álmodozni? Hiszen a játék a legjobb dolog a világon, azért van, hogy rákészítsen a valódira, amikor az majd bekövetkezik. Eljátszani bármit el lehet, és bármit el is kell, éppen azért, mert nem tudhatjuk, mi vár ránk. Játék nélkül kurva unalmas lenne ez az egész. Csak egy dolog a fontos: hogy ne szorongj. Játssz. Aki valóban játszik, az csak örömet érez, semmi mást. Az örömön kívül amúgy sem érdemes mást érezni. Úgyhogy tanulj meg valóban játszani. A valóban játszani. Annyival könnyebb lesz...

Amíg csak a játékra figyelsz, és nem a jövőre, addig semmi olyan nem fog történni veled, amit nem akarsz. Higgyj nekem. Én már nagyon régóta játszom.

És a jövőm? Come what may, motherfuckers.

2013. január 27., vasárnap

20. zen történet

Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak az apáthoz a szerzetesek. – Mondd, apát! Mi az a tanítás, amely túlmutat Buddhán és az összes pátriárkán?
- Egy szezámmagos pogácsa- felelt azon nyomban Lin-csi, aztán nagy nyugalommal fürkészte szerzetesei arcát. A hívek zavartan fészkelődtek, majd az egyik megkérdezte.
- Tréfálsz, apát?
- Nem tréfálok, ez a valóság- állította Lin-csi, majd látva a szerzetesek tanácstalanságát, így folytatta. – A szezámmagos pogácsa valóban túlmutat Buddhán és a pátriárkák minden tanításán. A szezámmagos pogácsa semmit sem szimbolizál, pogácsa csupán, talányok és magyarázatok nélkül. Nem így a tanítás, mely tökéletlen mesterek tökéletlen szavaiból áll, s az utódok örökké ezeket magyarázzák. Hívek! Ha tökéletes tanításra vágytok, nézzétek meg jól a pogácsát! Ne vesződjetek többé szent könyvek betűivel, ne kínlódjatok szikkadt agyú mesterekkel, ne erőlködjetek, ne akarjátok érteni az írást. Vessétek el az írott hagyományt, vessétek el a példát. Nem ezekben van a teljesség, a megnyugvás. A Tanítás harsogó hívság, a szezámmagos pogácsa a csendes valóság- szólt Lin-csi apát, s már sarkon fordult volna, amikor utána szólt az egyik tanítvány.
- Mester! Téged se hallgassunk ezután?
- Akik a pogácsa valóságos természetét már föltárták, kiálltak minden próbát- válaszolt az apát. – Azok felém se nézzenek többé! De akik még nem tudják, mennyire terhes minden titok, minden tudás, és akik még nem tudják, hogy nem érdemes az Úton cipelni mást, csak egyetlen szem szezámmagos pogácsát, azok kolostoromban megvárhatják, míg lekopik róluk a sok régi okosság. Akkor aztán ők is mehetnek tovább- válaszolt szerzeteseinek Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

2013. január 26., szombat

El Mariachi

...csak hogy másról is írjak ide néha, ne csak a csajomról. (A háttérből szinte hallom, hogy mi az, hogy másról is? Megborítalak, köcsög!)

A gitárról még nem írtam, pedig fontos. Most bepótolom. Tartozik hozzá néhány történet. Igazából a zene, a zenével kezdődött minden, a többi csak utána jött, de majd szépen sorban.

Kis tökös korom óta imádok énekelni. Óvodás koromban a legbensőségesebb kapcsolatban a kazettás magnómmal voltam, és a mesekazettáim voltak a legdrágább kincseim. És énekeltem. Mindig. Esténként álomba énekeltem magam. Abszolút hallásom volt van, és bármit megtanultam néhány meghallgatás után. Ezt anyámtól örököltem, akit operaénekesnek szántak, mert ördögien tehetséges volt, zongorázott, hegedült, és persze énekelt, de ő végül inkább kozmetikus lett.

Így megy ez.

A suliban mindig ötös voltam énekből, nem is kellett foglalkoznom vele. Anyám leült hozzám esténként, párszor elénekelte nekem az aktuális megtanulnivalót, én pedig szinte azonnal tudtam, másnap elénekeltem egy csillagos ötösért, és ennyi. Annyi ötösöm volt énekből, nem fért be az ellenőrzőmbe. Azt hiszem, a hangeszerek is érdekeltek volna, de az már nem érdekelt senkit, hogy közelebbről megismertessen velük.

Aztán úgy nyolcadik körül elkezdett elmenni a hangom. Mutáltam, mint a vadszamár. Vissza sem jött évekig, és azokban az években csak magamban mertem énekelni, csukott ajtó mögött, néztem a kedvenc együtteseim koncertfelvételeit, és lélekben én is fenn álltam a színpadon, és én is énekeltem, és a tömeg ott őrjöngött előttem... sohasem éreztem magam jól odalent, a tömegben. Nem is szeretek koncertre járni annyira. Mindig úgy éreztem, hogy az én valódi helyem odafent van, a színpadon.

Aztán egyszer, sohasem fogom elfelejteni, valami slágert énekeltem el az egyik barátomnak a vonatban (mentünk a Balatonra). Nem, nem valami slágert, hanem az egyik akkori kedvencemet. A barátom, aki kórustag volt, előbb dobott egy hátast, aztán megkérdezte, hogy mi a szarnak nem vagyok én a kórusban? Aztán amikor a második gimis év elkezdődött, be is léptem, és végig nyomtam. Nagyon szerettem. És az a nagyon komoly, hogy soha, senkinek nem tűnt fel (beleértve a kórusvezetőnket is), hogy nem tudok kottát olvasni, és fingom sincs a szolfézsról. Hallás alapján gyorsabban tudtam tanulni, mint más a kottából. Ha meg egy nehezebb résznél elakadtam, mindig ott volt anyám, aki viszont csukott szemmel olvas kottát a mai napig.

Hangszerekkel továbbra sem találkoztam, mondjuk én mindig is énekelni szerettem a legjobban. De azért álmodozni álmodoztam továbbra is... akkoriban döntöttem el, hogy két dolog lesz mindenképpen az életemben: zene és harcművészet. Hogy miért pont ez a kettő, azt ne kérdezd.

Aztán jött az egyetem, és egyszer, hazafelé menet megláttam egy villanyoszlopon egy kopott hirdetést. Egy csávó gitároktatást vállal. Jó, gondoltam, próbáljuk ki. Időm mint a tenger. Pénzem is. Huszonkét éves voltam akkor, és csak a fürdőkádban énekeltem, viszont továbbra is álmodoztam arról néha, hogy rocksztár vagyok.

Két évig tanultam a srácnál. És nemcsak gitározni tanított meg, de énekelni is, olyan szinten, ahogyan soha nem énekeltem azelőtt. És rájöttem, hogy gitárral még sokkal jobb énekelni. Mert igazából sohasem a hangszer volt a fontos, azzal csak kísérem magam. A gitár könnyű, a kottaolvasás is, a szolfézs továbbra is kell a fasznak, én már így fogok meghalni. Esetleg majd ha a kis vadonjáró elkezd valami baszt tanulni, akkor nekiállok vele együtt, majd meglátom.

Naponta órákat csak énekeltem meg gitároztam magamban. Főleg esténként. Volt egy másik tanítványa is a gitáros srácnak, egy lány, akivel persze összejöttünk, és marha jókat zenéltünk együtt két hentergés között, de ő soha nem vette olyan komolyan mint én, sem a zenét, sem a hentergést, így rövidesen folytattam egyedül a gyakorlást.

Csajozni mindig jó volt gitárral. És kurva könnyű is, főleg a bölcsészkaron, ahol simán lehet nálad gitár egész nap, senki nem néz hülyének, vagy bölcsésznek, mert hát, bazmeg, ott mindenki hülye és bölcsész.

Aztán... aztán megházasodtam, megszületett a kis vadonjáró, a gitár pedig a tokjába került, és ott is pihent sokáig.

Túl sokáig, ha engem kérdezel. (Vagy bárkit, aki ismer).

De most végre kiszabadult, akárcsak én, és többé nem is fogom eltenni. Zenélni fogok, és énekelni, énekelni, amíg csak a torkom bírja. Meg az ujjaim, baszki. Még fájnak, de el fog múlni. Nem tudom, meddig akarok eljutni a gitározásban. A mesterem jó volt, megtanított mindenre, csak azt a mindent kell most kurva sokáig és kurva keményen gyakorolnom. De van időm, végre.

És tudod, még vár az a színpad...



2013. január 24., csütörtök

Csak a miheztartás végett

Mottó: "de azért egyszer majd kapsz egy q nagy pofont, h így feldúltad a kis nyugis életem, köcsög!"

Lesz rá alkalmad bőven, kiscsaj, mert nem. engedlek. el.

2013. január 23., szerda

A hagymák és a csajok

Itt ülök a gép előtt és ömlik a könnyem.

Felvágtam négy fej lilahagymát, és besóztam. Mert szeretem. De itt a vadonban olyan durva még a hagyma is, bazmeg. Itt a vadonban a hagyma eszik meg téged.

Vannak mindenféle csodamódszerek arra, hogy ne folyjon ki a szemed a hagymától. Én mindet kipróbáltam. Kifolyik. Megtanultam elviselni, mert faszagyerek vagyok, meg hogyha úgysincs más választásom, és imádom a hagymát, akkor folyjon a szemem, baszki, kibírom. (Na jó, búvárszemüvegben nem folyik ki, de mindennek van azért egy határa...)

Na hagyjuk a hagymát. Igazából arról akartam írni, hogy egyszer el kéne már mesélnem a csajomnak, hogy miért zavar, ha a pasik a szemem láttára nyomulnak rá.

Önmagában ha nyomulnak, azt leszarom. Elvégre azért kurva jó nő, hogy nyomuljanak rá. Mert tudod, ha van csajod, és senki nem nyomul rá, akkor dobjad öcsém, mert vagy bányarém, vagy egy kiállhatatlan picsa. Mondjuk ha ilyenekkel jársz akkor komoly az esélye hogy egyébként is egy fasz vagy, és akkor meg úgyis tökmindegy neked.

Szóval nyomuljanak csak, úgysem kapják meg. Ami viszont nekem szar, hogy úgy kell tennem, mintha nem lennék. Mivel a melóhelyen vagyunk, nem állhatok föl ilyen terminátor fejjel, és nem mordulhatok föl, hogy mégegyszerhozzáérszletépemafejedésbedugomaseggedbeköccsög, mert mégiscsak kollégákról van szó. Akiket ráadásul kedvelek is. Egy buliban/haveri körben/bányászklubban ezzel nincsen semmi gond. Férfi föláll, mellkas kidülleszt, aztán a köcsög vagy összehúzza magát, vagy elkezdődik a játék, akkor meg leordítod a fejét, esetleg le is baszol neki egyet-kettőt, de a lényeg az, hogy ott helyben azonnal le lehet nyomni a témát. És le is kell, mert az úgy tisztességes.

Ja, és a csajok valamiért állandóan azt hiszik, hogy ezt nekik kell lerendezni. De ezt egy férfi sohasem fogja így gondolni, legfeljebb ráhagyja a luvnyára, és reménykedik benne, hogy az még előbb leoltja a lövőlegényeket, minthogy az ő agyát teljesen elborítaná a tesztoszteron. Az se kispálya, öcsém, azt kibírni. Csak ezt a csajok nem tudják.

Szóval a kis faszkalapokat nem lehet csak úgy lezúzni, még csak oda sem lehet állni eléjük, merev baltaarccal, és ez egy férfinek, aki azt szokta meg, hogy otthon szó szerint körbehugyozza a területét, kurvára nehezen elviselhető.

Tudom, ezt úgy hívják, hogy kultúra, és igazából csodálnom kéne, hogy lehet így is, de azért olyan jó lenne, ha az én édes kis csajom is megértené végre, hogy mi történik bennem akkor, ha valaki rámozdul, és én tudom, hogy nem tehetek ellene semmit. Nagyjából így érzem olyankor magam:

És meg kell bocsátanod, életem nagy szerelme, de ez ellen nem tehetsz semmit. A csávód egy férfi, csak nem mindig olyan egyszerű, mint a faék.

2013. január 21., hétfő

Your drug of choice

Esküszöm én megpróbáltam.

Egy teljes hétig nem ittam kávét, csak teát, de rá kellett jönnöm, hogy a tea szart sem ér, főleg reggel, amikor kinézek a hóba és tudom, hogy nekem most ki kell mennem edzeni, és nincs picsogás, súlyzózás van. És azért nekem ahhoz valami durva cucc kell, bazmeg, nem az a híg lötty. Lehet, hogy nyári reggeleken elég lenne a tea is, de télen nem. Ráadásul folyton pisálnom kell tőle. Egyetlen jó benne hogy lehet bele kilószám mézet pakolni.

Úgyhogy maradok a kávénál. Amerikai nagynénikém megnyugtatott, hogy you got to have your drug of choice, és mivel tudom, hogy az USA-ban a középosztálybeliek nagy része mattrészegre bebaszik/atommód betép hétvégeken, így én a szerény napi egy kávémmal eléggé lazának számítok úgy világviszonylatban.

És tudod mit, ha az ember maga választja meg a függőségét, akkor az nem is igazi függőség.

2013. január 20., vasárnap

Mutasd meg, ki vagy

Nagyon ritkán van olyan pillanat az ember életében, amikor világosan láthatja, hogy az a döntés, amit éppen hozni készül, az egész hátralévő életére hatással lesz.

Még ritkábban van olyan pillanat az ember életében, amikor azt is tisztán látja, hogy a két döntés közül melyik merre viszi majd tovább.

Nekem nemrégen volt egy ilyen pillanatom, és el akarom mesélni, mert ilyen még sohasem történt velem. Érzem, hogy az öreg keze keményen benne van a dologban. Múltkor kérdeztem tőle és most válaszolt. Természetesen nem lepett meg a válasszal, de kellett hallanom.

Azt mondta nekem, hogy mutassam meg neki, hogy ki vagyok, és az lehetek.

Egy céges konferencián voltam a csajommal. Keményen toltuk, és ezt nem a munkára értem, azt hiszem voltak olyan pillanatok amikor annyi alkohol volt bennem hogy azt sem tudtam hol vagyok, szerencsére a humorom még ilyenkor is jó, valószínűleg ezért szeretnek még mindig annyian, mert lehetnék részegen egy verekedős faszkalap is, de nem vagyok. Az józanul vagyok.

Szóval második este táncoltunk, de én már eléggé kész voltam, úgyhogy mondtam a csajomnak hogy tőlem egy cigit még elszívhat, de aztán megyünk szobára. Én el is indultam föl, ő meg eltántorgott a kijárathoz cigizni. Fölmentem, és zúgó fejjel az ágyra dőltem, és vártam.

És vártam.

Kurva szarul voltam, és tudtam, hogyha nem csinálok most valamit, elalszom. A csaj meg sehol. Nézem a telefonomat, hátha hívott, vagy írt. Semmi. Mondom, mi a fasz, máris lecserélt egy másik faszira? Megmostam a fogam, és közben agyaltam. Hol a tökömbe lehet ez a kis ribanc? Nem találja a szobánkat mert annyira be van baszva? Simán csak jól érzi magát valahol, nélkülem, miközben én rá várok? Vagy tényleg lenyúlta valami csávó, aki egész este csak a lehetőséget várta, meg hogy végre a gonosz kopasz ne legyen ott a közelben?

Nem volt jó érzés, elhiheted.

Aztán kaptam egy sms-t. Csak reméltem, hogy a csajtól. Igen, ő volt az. "Táncoljunk méééééég:)", ezt írta. Eszem-faszom megáll ettől a nőtől, komolyan. Először vigyorogtam, aztán húztam a számat. Megmondtam neki, hogy fáradt vagyok, le akarok feküdni (vele, nem mellékesen) mert különben holnap nagyon szar lesz, mert korán kell kelnünk. Már így is elég szar. Pipa voltam rá, na.

És ahogyan ott hevertem az ágyon egyszál faszban, megtörtént.

Éreztem, hogy most döntenem kell, és ez valamiért végtelenül fontos. Én is be voltam kúrva, félreértés ne essék, és ugye ez kedvez a misztikus élményeknek, de ez akkoris az volt, akárki akármit mond.

Tisztán láttam, hogy itt most két lehetőségem van, és mind a kettő másfelé fog vinni. Engem, és minket. Mert ez a kettő most már egy és ugyanaz, tetszik vagy nem, kiscsaj. Illetve akkor nem volt ugyanaz, de most már igen, mert én azt választottam.

Szóval el kellett döntenem, hogy vagy maradok itt a szobában, és rinyálok magamban mint egy picsa, és besértődök, és morgok, és játszom a szegény szerencsétlen áldozatot, és csak várok, passzívan, és haragszom arra a nőre, akit szeretek, mint a régi gyűlölt önmagam, vagy pedig felöltözöm, lemegyek és megkeresem azt a mattrészeg kis ribancot, és megmutatom neki ki az igazi férfi, mert ő az én csajom, és ha az én csajom táncolni akar, akkor bazmeg az én csajom táncolni fog, de velem, és ha akárki mást meglátok amint megpróbálja lenyúlni, hát betöröm a pofáját. Ja, meg eltöröm a két lábát, és aztán ráüvöltök hogy most táncolj a csajommal bazmeg, és talán még meg is taposom a fejét, bár az talán már túlzás volna, ugye? Ugye?

És egy pillanatig csak lebegtem ott a két döntés, a két világ, a két jövő, a két valóság között. Egyetlen pillanatig olyan volt, mintha megdermedt volna a világmindenség.

Aztán felugrottam az ágyról, felöltöztem, és elszánt pofával megindultam lefelé. Igen, sejtheted. Döntöttem. Lezúztam a dizsibe, feltéptem az ajtót, és felkészültem arra, hogy most embert ölök. Szerencsére nem így történt. Mert azonnal elém libbent vigyorogva az én gyönyörű tündérem, és én olyan szépnek láttam, mint addig még soha, és megölelt, és megcsókolt, és el sem engedett, és én abban a pillanatban lenyugodtam. Persze elmondtam neki, hogy zabos vagyok rá, ő meg nem győzött bocsánatot kérni. Mert szeret. Mert fontos vagyok neki. A legfontosabb a világon. És utána még egy kurva jót buliztunk. Az a csávó meg, aki rémülten elmenekült a csajom mellől, amikor én berontottam, nem különösebben érdekel. Tudom hogy félelmetes vagyok dühösen, mondták már sokan. Nekem elég volt, hogy láttam, hogyan menti a nyomorult életét. Komolyan, majdnem elröhögtem magam. Meg a csajom is.

Hát ennyi volt a történet.

És azóta sem érdekel, mi történt volna akkor, ha nem így döntök.

2013. január 19., szombat

19. zen történet

Egy napon, miközben az egyszeri ember át akart vágni a vadonon, szembetalálkozott egy tigrissel. Elkezdett futni, de hamarosan egy szakadék pereméhez érkezett. Hogy mentse az életét, elkezdett lefelé mászni egy indán. Ahogy mászott lefelé két éhes kisegér, egy fehér és egy fekete, rágni kezdte az indát. Amint lenézett mélységbe, egy másik tigrist látott amint éppen prédáját lesi. A sziklafal repedésében azonban meglátott egy epret. Leszakította a gyümölcsöt, megette, s így szólt :
"Ó, milyen finom zamatos is ez az eper!"


Amikor távolodik a varázslat

Mostanában képtelen vagyok normálisan fantasy hangulatba hozni magam basszus.

(Normálisan. Ez jó, bazmeg. Megpróbálok úgy tenni mintha nem valami lelki aberrációról beszélnék éppen.)

Csak mert gyerekkorom óta minden egyes elalvás előtt lélekben el szoktam zúzni valami királyabb helyre, csak egy pár órára rövid időre. Ez többnyire valami fantasy-világ, de lehet éppen néha sci-fi is, a lényeg, hogy nem itt van. És ezeken a helyeken mindenféle történetekkel szórakoztatom magam. Hol én vagyok a hős, hol én vagyok a főgeci, nem ez a lényeg, hanem hogy ilyenkor elmormolom a szokásos szöveget: nincs tér és nincs idő, és ettől olyan kurvára el tudok lazulni, és el tudok távolodni attól a sok szarságtól, ami az élet, hogy csak na.

Mindig imádtam korán lefeküdni, hogy minél több időt tölthessek álmodozással. És persze ebben benne volt az is, hogy ilyenkor az ember azzal dughat, akivel csak akar, akkora májer lehet, amekkora csak akar, és annyiszor győzhet, amennyiszer csak akar. Igen, tudom, ha tanultál pszichológiát, örülök neki, de nyugodtan elkussolhatsz.

Szerettem ezt a dolgot nagyon, mert segített összerakni azt, aki most vagyok. Segített rákészülni az életre, és ha későn kezdtem is el igazán élni, már az ami eddig történt velem is bőven kárpótol az álmodozással töltött évekért.

És most* valamiért képtelen vagyok élvezni azt, ha lélekben nem itt vagyok.

Meg azt is észrevettem, hogy az álmodozásaim egyre közelebb kerülnek az életemhez. Ennek biztosan kurvára örülnöm kéne, mert a tanulság eléggé egyértelmű - már nincs szükségem arra, hogy elalvás előtt egy másik világban létezzek kicsit - akkor is ijesztő volt rádöbbenni, hogy így van. Mert hiányzik. Mert sajnálom elveszíteni azt a geek örömet, amivel el tudtam merülni a saját képzeletemben. Az a sok világ, amit ilyenkor bebarangoltam, most nélkülem kell hogy létezzen tovább.

Veszélyes a függőség. Én eddig használtam ezt a dolgot, mert kellett, mert enélkül nem tudtam volna élni, és most, hogy nem kell, nem is akarom használni, de éppen úgy érzem magam, mint a bagós aki letenné a cigit, és már túl van a kémiai függőség leküzdésén, de azt mormolja magában hogy jó, jó, de mi a szart fogok kezdeni azzal az idővel amit eddig a cigivel töltöttem? A rituálé hiányzik, az az idő, amikor kalandozhattam, határok és korlátok nélkül.

Egyébként eldöntöttem hogy olvasni fogok, és/vagy zenét hallgatni, és remélem, hogy működni fog.

Annak az esélye egyébként, hogy visszaessek, elég csekély. Mert boldog vagyok. Megvan mindenem, ami meg nincs, az meglesz, bármennyire is küzdjön ellene a csajom. Persze lófaszt küzd, de a látszatnak meg kell adni, ami a látszaté, ugye kicsim.

Ők pedig, ott abban a másik világban meglesznek nélkülem, ettől nem félek. Sőt, tudom hogy örülnek a boldogságomnak. Ők sosem fogják azt mondani nekem, hogy hiányzom nekik. Tudják, hogy az én helyem itt van. Én pedig mindörökre hálás leszek nekik azért, amiért velük lehettem. És persze egyetlen búcsú sem tart örökké, úgyhogy abba is hagyom a lelkizést. Én most erre indulok tovább, ők meg arra, de úgyis találkozunk még. Hogy itt, vagy odaát, azt meg a sorsra bízom. Most már jöhet bármi, én készen állok.



* szerintem legalább fél éve, csak eddig valahogy nem tudatosult

2013. január 14., hétfő

Kalandok a vadonban 6.

Na, ma hajnalban reggel arra ébredtem, hogy az a telibevert hó rendesen telibevert.

Évente kétszer van, hogy a szembeni hegy felől fúj a szél. Évente. Kétszer. De most kellett neki, a kurva anyját, most, amikor úgy ömlik a hó az égből, mintha ebben a nagy hidegben hirtelen az összes angyalnak recskázni támadt volna kedve*.

Szóval éppen a pofámba fújja a havat a szél, (kedves kis toralszt emelve az ajtó elé, hadd lépjek bele már zokniban), miközben a kinti papucsomat keresem. Látni még nem látok semmit. Keresem a hólapátot, ja, a fészerben, hátul. Basszameg. Nem baj, legfeljebb zoknit cserélek. Hátramegyek érte, és elkezdem letolni a havat. Szeretem a havat lapátolni, amúgy, de ezt most hamar feladom, mert mire végzek az udvar lenti részével, a lépcsőn és a ház előtt a korábbi helyzet fogad.

Na ilyenkor van az, hogy meg kell várni, amíg eláll, nincs mese.

Már ha eláll valaha is, egyelőre nem úgy néz ki. Még van körülbelül egy órája, utána elindulok itthonról, lesz ami lesz. Mindegy, most kimegyek edzeni, azzal is megy az idő. Aztán felébresztem a kis vadonjárót, hátha nem temette még be az óvodát a hó. Majd a gyerekek kiássák, legalább mozognak kicsit, úgyse viszik ki őket eleget.

Ja, és egyébként én utána indulok Mátraházára, ezt említettem már? Az ország kibaszottul legmagasabb pontjára. De tudod mit? Legalább a Kékestető tutitra kilátszik majd a hóból, így nem fogok eltévedni.

Kedves kis út lesz. De legalább a kis vörös ribanc tartja bennem a lelket, míg oda nem érünk.

UPDATE: ha úgy is tudsz fekvenyomni, hogy közben marokszám nyomja a havat a pofádba a szél, és te mégis élvezed, akkor egy állat vagy, aki bármire képes.

*Tudom, hogy az angyaloknak nincs neme, így bizonyára farka sem, de az én hasonlatom úgyhogy be lehet fogni.

2013. január 12., szombat

Edzésnapló 10.

Na, most hogy igazán rá fogok érni, végre keményen nekilátunk a dolognak.

Eddig se voltam puhapöcs, de most minden eddiginél jobban fogom nyomatni. Heti öt nap edzés, két nap pihenő, mert a csajom éppen elég energiát visz el ahhoz, hogy ne tudjak mindennap edzeni. Ezt nem panaszképpen mondom, bébi. Akarna a halál mindennap edzeni, bazmeg.

Szóval kora reggelente lenyomom a nehéz súlyzós edzéseket a szokásos minimalista-erőemelő edzéstervvel, este pedig még a vacsora milyen vacsora te dagadt köcsög? előtt egy durva intervallum edzés ugrókötéllel, kettlebell-lel, meg hasonló finomságokkal. Semmi komoly, laza tizenöt perc, tudod. Ma próbáltam ki először, és nagyon keményen odabasz.

Mindezen kívül meg a zabálás se úgy fog menni ezentúl, mintha King Konggal és Godzillával akarnék versenyezni, hanem kipróbálom a napi ötszöri keveset kajálós módszert. Na jó, majd jövő hét utántól, mert jövő héten ingyen lesz a kaja, vagyis annyit fogok enni amennyi belém fér, mert a Cég fizeti. De utána majd tényleg átmegyek fitneszbe, mert mégsem nézhetek ki akárhogy az ablakon bekukucskáló fácántyúkok előtt, érted.

Meg ki akarom végre próbálni, és most hosszú évek után itt a lehetőség, hogy mit tudok kihozni az alkatomból. Nem hiszek abban, hogy bármire determinálva lennék, tudod? Többé már nem. Meg akarom végre tudni, meddig vagyok szabad. Hogy hol vannak a határaim, ha vannak egyáltalán.

A küzdősport nagy dilemma továbbra is, eddig leginkább idő és energia kérdése volt, most pedig idő, energia, és pénz kérdése is lesz. De már kevésbé fáj érte a szívem, mert a kemény szex valamennyire kárpótol a submission grappling edzésekért, még akkor is, ha a csajom egyelőre elég csoffadtka, és nem tudna lebirkózni, de majd kigyúrom őt is.

Aludni is többet fogok tudni így, szabad emberként, mert nekem az is kurva fontos. Meg az edzésnek is az. Inkább csinálok egy dolgot rendesen, mint többet fél seggel. Úgyhogy továbbra is marad a Youtube, meg a nyálcsorgatás.

Aztán majd meglátjuk, egyelőre boldog vagyok így is. Tudod, egyszerűen, mint a faék.

És ez a legfontosabb, nem igaz?

2013. január 11., péntek

Az új évre

Néha szólj rám, hogy azért írjak magamról is. Tudod, mert ez mégiscsak egy blog, és ott az emberek magukról szoktak írni. Én meg itt nyomatom a hülye agymenéseket folyamatosan, de azért biztosan érdekel, hogy mi van velem, nem?

Nem? Bazd meg, akkor is leírom. Mert újév van. Igen, köcsög, képzeld rájöttem, mert mostanra kijózanodtam, és még több száz napig új év lesz, tehát ez a tizenegy nap nem számít, nekem most van újév, ha úgy akarom.

Na szóval. A legutóbbi bejegyzésben csak örömködtem, most lássuk a sivár valóságot. A kis vadonjáróval kettesben fogjuk tolni, mint eddig, csak kicsit másképpen.* Ez jó. Azért jó, mert éppen eléggé felnőttem már ahhoz (hála érte az elmúlt kemény éveknek), hogy végre önmagam lehessek.

Van ez a szöveg, hogy "it's not about finding out who you are it's about creating who you are". Ez nemrégen fejbekúrt, nagyon. Mert igaz. Nem tehetek róla, de nem hiszek abban, hogy valamilyennek megcsináltak, azt kész, annyi, eszed nem eszed az van. Megcsinálom én magam, olyannak amilyennek akarom. Majd nehéz lesz, és? Mindig nehéz, akkor is, ha nem csinálok semmit. Akkor már legyen úgy nehéz, hogy közben arra megyek, amerre én akarok.

Minden nehézség kihívás. Minden kihívás egy újabb alkalom, hogy különb lehessek, mint előtte voltam. Akkor meg mi a francnak választanám a könnyebb utat? Az nem a Vadonjáró volna. És azért nem, mert így akarom.

Hogy ki tart velem az úton, az meg mindenkinek a maga döntése kell, hogy legyen. A kis vadonjáró velem jön, mert nincs más választása ezt a lapot húzta. A vörös ribancot meg jól lepofozom, ha nem jön velem. Ha meg meg akar szökni, úgyis megtalálom, de úgy látom rajta, olyan nagyon azért nem kepeszt a sors kegyetlen tréfái ellen.

Ne is kepessz, kiscsaj, mert ha velem maradsz, olyat látsz amit eddig még soha. És jó lesz, hidd el. Kibaszottul jó.

Ennyi tervem van erre az évre, de azt hiszem ez éppen elég is lesz. Végülis megvan, merre tartok, és megvan, hogy kikkel. Pénz is van az utazásra. Akkor meg mi kéne még? A többit leszarom. Meg tudod, sohasem az a lényeg, hova érünk az út végén. Maga az utazás a létező legnagyobb kaland.

Úgyhogy indulás.


*Tényleg ketten, egyéb csatolmányokat jogilag és pénzügyileg végleg leválasztva.

2013. január 10., csütörtök

A Vadonjáró megszabadul




Nem, gecik, nem haltam meg. Éppen ellenkezőleg. Most szintet lépek, és ha az élet valóban egy RPG lenne dehát az is, nem?, akkor most pihennék egy kocsmában, sört innék, meg bort, meg igazából bármit, ami árt, körülöttem hurik ropnák a táncot, én marékszám szórnám közéjük az aranyat, miközben az erőm, meg a harctudásom, meg a tökösségem, meg a bölcsességem hirtelen mind megnőne, mert hát, bazmeg, most szintet léptem.

Magasabb szinten egyébként egyáltalán nem könnyebb az élet, haver. Az első pár dolog, amivel ilyenkor szembetalálkozol általában durván pofánbasz, de úgy, hogy padlót fogsz tőle egyből. Aztán rájössz lassan, mit tehetsz meg és mit nem, ezen a szinten is.

Már ha túléled.

2013. január 8., kedd

Az öregnél

Néha elmegyek az öreghez. Jól érzem magam nála, meg ott sosem fázom, például. Mindig mondom neki, hogy nála van az én személyes mennyországom.

Erre mosolyog. Általában csak mosolyog. De röhögni is szoktunk nagyokat együtt. Leginkább akkor szeretek röhögni vele, ha egyébként gáz van. Hihetetlenül fel tud szabadítani, ha vele vagyok.

Csak azt nem szeretem, ha sokáig vele vagyok, elkezdem úgy érezni magam, mint egy gyerek. És önmagában nem az alázattal van a bajom, amit kelt bennem. De igen, az alázattal is, na.

Hanem ha vele vagyok, megszűnik minden felelősségem, minden önálló akaratom, minden erőm, amivel a világra hatni tudok. Önkéntelenül is mindig átengedem magam neki, és az mindig nagyon jó, de nem én vagyok. Nem a valódi önmagam.

Ezért mindig elegem lesz belőle egy időre, és otthagyom. Ezen is csak mosolyog.

Úgyis tudja, hogy végül mindig visszatérek. Vannak kérdeseim, amiket csak ő tud igazán megválaszolni, a többiek leginkább hallgatással vagy talányos visszakérdezésekkel szokták leplezni tudatlanságukat, de az öreg nem szokott velem így szórakozni. Ő másképpen csinálja.

Ha valamit el akar mondani, azt beletolja a pofámba kérdezés nélkül. Csak azt utálom benne, hogyha viszont valamit (még) nem akar elmondani, azt az istennek sem tudom kihúzni belőle.

Az istennek sem, érted?

És imád velem szórakozni. Imád basztatni, szivatni, meggyötörni. Szerencséje van, hogy jó a humorérzékem, mert már elküldtem volna az anyjába ezért. Sőt, talán le is zúztam volna ezért, mert tudod, velem aztán nem szórakozhat senki. Kizárólag azért nem teszem, mert rájöttem már (pedig ezt sosem mondta), hogy az ő szórakozásaiból mindig jól jövök ki. Sohasem állított még olyan próbatétel elé, amiből ne erősebben, bölcsebben, gazdagabban kerültem volna ki.

Persze ehhez én is kellek, elvégre sosem hagytam magam cipelni, érted. Lehet az öreg már el se bírna. Lehet hogy nehéz lennék már neki.

Szóval odamentem hozzá, és megkérdeztem tőle, hogy szabad vagyok-e? Erre átad nekem egy lepecsételt, ezeréves borítékot, és mosolyog. Mondom, mi van benne? Azt mondja, olvassam el. Kinyitom, ez áll benne: Vadonjáró 2013. január 8-án reggel 8 óra 3 perckor meglátogatott, hogy megkérdezze, szabad-e.

Mondom, anyáddal szórakozz. Azt mondja, nincs neki olyan. Akkor apáddal. Olyan se. Akkor csak bazd meg.

Talán nem válaszoltam a kérdésedre, kérdezi vigyorogva.

És ezzel megint csőbe húzott, mert most gondolkodnom kell. Mi a szart akar már megint? Megint jön a csesztetés. Ha válaszokat akarok, meg kell küzdenem értük, igen, ezt már ismerem.

Na jó, öreg, játsszunk.

Egyszer úgyis szétrúgom ezért a segged.

2013. január 6., vasárnap

A kedvenc szuperhősöm

Nemrég megnéztem a legújabb Batman-trilógiát, és teljesen lenyűgözött. Imádom a Denevérembert, és elég könnyen tudok vele azonosulni. Főleg a milliomos playboy Bruce Wayne-nel. Azt hiszem, nekem is az tetszik benne, ami annyi mindenkinek - hogy igazából ő egy olyan szuperhős, akinek nincs is semmilyen szuperképessége, csak jól tud bunyózni, és mocskosul, kibebaszottul gazdag. (Meg a kütyük. Meg a járgányok.)

És persze van egy akaratereje, meg az elszántsága, meg az erkölcsi érzéke. Csak rommá veri a rosszfiúkat, sohasem öli meg őket, és sohasem használ fegyvert.

Átkozottul nehéz utat választott, de jól megy neki. És persze a sötétségben rejtőzés...a rájátszás a félelemre...az egy vadonjárónak mindig nagyon vonzó módszer.

Szóval nagyon nagyra tartom a Denevérembert, és már éppen fogalmazgattam magamban, hogy miért is ő a kedvenc szuperhősöm, amikor rá kellett jönnöm, hogy valójában nem ő a kedvenc szuperhősöm.

Magam is megdöbbentem magamon. Mi, nem a Denevérember? Pedig sok közös van bennünk. Sok közös lenne. De ha nem ő, akkor ki?

Gyerekkoromban rengeteg képregényt olvastam. Imádtam is őket. Egyrészt mert olyan igazi kis geek gyerek voltam, meg nálunk pont akkor tetőzött a képregények korszaka, amikor én tizenéves voltam. Emlékszem, szünetekben milyen lelkesen csereberélgettük egymással a legújabb cuccokat... még az iskolai papírgyűjtéskor is bevetettem magam a konténerekbe, hogy rátaláljak valami elveszett kincsre, egy olyan képregényre, amit addig még nem olvastam. És találtam is egy csomót. Haza is vittem, vaze. (Ki az az elcseszett idióta egyáltalán, aki képregényt kidob?)

A képregények világát és hangulatát nekem sem a filmek, sem a regények nem tudják igazán visszaadni. Van bennük valami határozottan egyedi. Annyira nem is szeretem a képregény-adaptációkat, mert annál általában gazdagabb a fantáziám, mint ahogyan a mai technikával meg tudják valósítani őket. (Vagy ahogyan valaha is meg fogják tudni valósítani, hehe.)

És volt egy szuperhős, akit a legjobban szerettem. Erre tisztán emlékszem. Mindegyikükkel megismerkedtem, aki csak volt, mert kíváncsi voltam mindenkire, hogy kik ők, mit tudnak, honnan jöttek, melyikük bőrébe bújnék legszívesebben... a Denevérember mindig lenyűgözött, de sohasem tudtam átérezni őt igazán. Túl komor volt, túl mogorva, túl kemény.

De volt valaki, aki ugyancsak jól bunyózott, emellett egy átlagos geek srác volt (na jó, nem teljesen átlagos), és ami a legfontosabb - szerintem neki van a legjobb humorérzéke az összes szuperhős közül.

A Pókember.

Bezony. Gondoltad volna?

Mert amellett, hogy igazságot osztott, éppen mint a többiek, én könnyesre röhögtem magam a szövegein, beszólásain. Még akkor is poénkodott, amikor éppen répává verték. Sohasem hagyta cserben őt a humorérzéke. Úgy látta a világot, ahogyan egyik szuperhős sem. Nem komor, sötét lovag volt, mint a Denevérember, és nem egy sebezhetetlen, emberfeletti lény, mint Superman. Hanem egy srác, aki megtanult bölcsen élni a hatalmával, és emellett megmaradt embernek. (És akit többet gyepált az élet, mint bárki mást...)

Igen, ő volt mindig is a kedvencem. Úgyhogy most elkezdem megnézni a Pókember-filmeket is, naná.

Mert tudod rájöttem, hogy a képregényeket már régen kidobtam...

2013. január 4., péntek

18. zen történet

Hszüe-Seng egy napon a Csodálatos Aranymadár ligetében sétált, amikor meglátott néhány embert, akik egy nagy kőedényt álltak körül. Az edényben tűz égett, egy szerzetesruhába öltözött férfi pedig folyamatosan táplálta azt. Hszüe-Seng odalépett, és csodálkozva látta, hogy a szerzetes buddhista szútrákat éget, a tűz körül állók pedig izgatottan suttognak egymás között: - Igen, igen, azt állítja magáról, hogy megvilágosodott, és már nincs szüksége a szent iratokra! Minden tudás és bölcsesség őbenne van már, ezért nincs szüksége többé az írott szavakra! Úgy fejezi ki lemondását és nem-ragaszkodását, hogy elégeti a könyveket! Ő valóban egy arhat, tisztelnünk és csodálnunk kell őt!
Hszüe-Seng felvonta szemöldökét, és odalépett a szerzeteshez. Üdvözlésképpen meghajolt, majd azt kérdezte tőle.
- Valóban úgy gondolod, szerzetes, hogy elérted a megvilágosodást, és megszabadultál?
- Így van – felelte mosolyogva a szerzetes. – Látod, már a szent iratokat sem félek elégetni. Nem ragaszkodom hozzájuk, nem kötődöm, és szentségük mit sem számít már nekem. Csupán az időmet pocsékolnám rájuk, ha olvasnám őket, hiszen a tudás és a bölcsesség énbennem van, sehol másutt. Az írott szavakra nincs már szükségem, elértem célomat, én magam vagyok a buddha!
Hszüe-Seng nyájasan elmosolyodott, és újból meghajolt, ezúttal jóval mélyebben. Aztán villámgyorsan kiragadott a tűzből egy lángoló papírdarabot, és meggyújtotta vele a szerzetes köpenyét. A ruhadarab szinte azonnal lángra kapott, a szerzetes pedig felordított. Eszeveszetten kiabálva rohanni kezdett a közelben lévő tavacska felé, és gondolkodás nélkül beleugrott. A szégyentől és a haragtól vörös arccal bukkant elő egy pillanattal később, haján hínár, és egy tavirózsa levele. Azok, akik eddig áhítattal nézték, most nevettek rajta, és ujjal mutogattak rá. Hszüe-Seng megállt a tavacska szélén, és elmosolyodott.
- Majd ha valóban nem ragaszkodsz már semmihez – mondta a szerzetesnek, - és valóban nem félsz elégetni mindazt, ami a szamszárához köt, akkor érkezel el a buddhasághoz. Neked, barátom, még igen sok a tanulnivalód. Vedd csak megmaradt könyveidet, és olvasd őket szorgalmasan. – A mester a körülötte állókra nézett, majd a szútrákra mutatott.
- Nincs olyan betű, szó, mondat, sem szútra, vagy imádság, amely elhozhatná számunkra a megvilágosodást. Az írott szó sosem változik, bármennyit olvassa is az ember. A tudat azonban változik, olvasás és imádkozás közben is. Ha ráébredünk, mi az a tudat, ami változik a szútrák olvasása közben, máris közelebb jutottunk a buddhasághoz. A szútrák csak ennyit segíthetnek, semmi többet, barátaim, de ebben nincs semmi, ami felérhetne velük. – Hszüe-Seng intett a tóban gubbasztó szerzetesnek, majd elindult a liget széle felé. Mikor már biztos volt benne, hogy nem hallja meg senki, még hozzátette: - Ámbár jómagam a hosszú, erdei sétákat mindig is többre tartottam bármiféle szútránál. Jobb szeretem a fákat úgy látni, hogy az égig nyújtóznak, semmint papírrá préselve, lassan fakuló tintával húsukon. Hiszen – húzta össze magán köpenyét – végül elmúlik a fa is, s elmúlik a szútra is. Nincs is semmi, ami örök volna, akkor meg nem mindegy, hogyan éri el valaki a buddhaságot? – ezen még eltöprengett egy darabig, aztán, maga sem tudva miért, hangosan felnevetett. Egy közeli fáról ijedten rebbent fel két énekesmadár. Hszüe-Seng megállt, meghajolt, majd folytatta útját, vissza a kolostorba.

Párharc

Nem véletlenül rajonganak annyira az igazi harcosok a párviadalokért.

Egészen más dolog egy párviadal, mint a háború. És az, aki túlél a háborúban (mert a háborúban nem lehet győzni, nyerni vagy diadalt aratni, kizárólag túlélni), még nem biztos, hogy győzni tud egy párviadalban.

A háború forgatagában sokminden megtörténhet. Oda nem hősök kellenek, hanem túlélők. Akik feladják a bátorságot, feladják az erényt, és feladják a becsületet a győzelemért. Mert győzelem nélkül nincsen jövő, csak az árát ne firtasd sohasem. Fogadd el, és örülj neki, ha egy olyan korban élsz, ahol nem dúl körülötted háború.

Én egy olyan korban élek, és boldog vagyok, hogy csak a nagyszüleim történeteiből tudom, milyen megélni a háborút. Nem vágyom rá, és ostoba faszkalapnak tartok mindenkit, aki háborúra uszít. Mindegy, kik azok, és mindegy, kik ellen.

A párharcokat viszont nagyon szeretem. Nemcsak a valódi párharcokat, a sportpályán, a ringben vagy a ketrecben, hanem minden párharcot. Igen, manapság a legtöbb párharc nem a testnek a másik test elleni küzdelméről szól. Bár a sport népszerűsége töretlen, talán ma már fontosabb, hogy egy ember lélekben legyen erős, ne csak testben.

Mondjuk a küzdelemre visszatérve, én sohasem nézni szerettem a párharcokat, hanem résztvenni bennük. Nem vagyok egy csapatjátékos. Nem azért, mert ne szeretném az embereket. Csak valahogy mégis a legjobb dolog a világon kiállni a ringbe teljesen egyedül, valaki ellen aki szintén egyedül van, és ott egymás között eldönteni, hogy ki a jobb. Egy csapatban elveszik az egyén, és aki ezt szereti, annak éppen ez a jó benne.

Én erre képtelen vagyok. Én nem tudok feloldódni egy csapatban. Ha néha mégis tudok, nem jó érzés. Nekem egyedül kell kiállnom, hogy érezzem, minden felelősség az enyém, hogy csak a saját képességeimre számíthatok, csak a saját erőmre, csak enyém minden dicsőség, ha győzök, és enyém minden megvetés, ha veszítek.

Egyedül győzni könnyebb. Egyedül veszíteni borzasztóan nehéz. Ezért az egyik legkeményebb próbatétel. Mert minden súly rajtad, és csak rajtad van. De én ezt szeretem. Azért olyan nehéz sokszor végignéznem, mert annyira tudok azonosulni a magányos harcossal, hogy szinte fizikailag rosszul érzem magam, hogy nem én lehetek ott a helyében.

Hiányzik is a küzdősport átkozottul. Egy harcos csak ott tudja lemérni igazán, mennyit ér. És az a visszajelzés, amit ott kap, az segít neki élni. Fejlődni. Különbbé válni önmagánál. De gyakorlás és küzdelem nélkül nincs fejlődés. Ha pedig egy harcos nem harcolhat, úgy érzi magát, mint a ketrecbe zárt vadállat.

Mindez csak arról jutott eszembe, hogy nemrégen megnyertem egy komoly párharcot. Valójában én hittem csak annak, nehéz küzdelemnek, mert végülis nem kellett harcolnom. Harc nélkül győztem. Az sem olyan borzalmas, de azért még szoknom kell az érzést, hogy lehet így is. Van akinek nehéz megállni, hogy ne törje össze a másik pofáját, ha úgy érzi, hogy az a helyes. Tudom, tudom, vadember vagyok.

Nagyon vártam már erre a párviadalra. Nem készültem rá különösebben, inkább kíváncsi voltam, mint feszült. De volt egy képem az ellenfelemről, amit magamban felépítettem, és látni akartam, mennyivel több vagy kevesebb annál, mint akinek én gondolom. Bele akartam végre látni, és tudtam, hogy ha végre találkozunk, akkor pillanatok alatt fel fogom tudni mérni őt. Leginkább az erejét, mert én először mindig azt mérem fel. És nemcsak az izomerőre gondolok, hanem tudod, mindenre. Arra, hogy mennyire erősen van jelen. Hogy mennyire erősen tud hatni a világra. Mekkora a hatalma.

Felkészültem rá, hogy vagy erősebb lesz, vagy legalábbis olyan erős, mint én. Ha olyan erős mint én, megküzdök vele. Ha erősebb... akkor valahogyan el kell fogadnom ezt, és ennek tudatában élni tovább. Nem igazán gondoltam ebbe bele, mert nehezen akartam elhinni, hogy erősebb lesz nálam, de mégis... a lehetőség mindig megvan, nem igaz?

Aztán találkoztunk, és engem azonnal megérintett a gyengesége. Papírtigris. Volt ugyan kiállása, de nem volt harcos. A harc így el is maradt, nem volt rá szükség. Sőt. A védelmező ösztöneim előbb bekapcsoltak, minthogy a tudatom reagálhatott volna arra, amit megéreztem. Ezek az ösztöneim mindig bekapcsolnak, ha valakiről megérzem, hogy gyengébb nálam, és emellett alapvetően, ösztönből kedvelem. Akkor azonnal felveszem a testőr szerepét. Most is így történt.

És akit megvédenék, azzal nem tudok küzdeni. Mert nem az ellenfelem többé.

Sokkal egyszerűbb lett volna talán, ha mégis küzdenünk kell. Tisztább. Könnyebb. Így viszont azt hiszem, neki lett könnyebb, mert egyikünk kivérzett holttestét sem kell lecipelnie a csatatérről. Igen, neki így a legjobb, és ez fontos. Fontos, hallod?

Elvégre ő most az első számú védencem.

2013. január 1., kedd

Hancock

Ha van szuperhősfilm, aminek igazán van értelme, az a Hancock.

Éppen most néztem meg újra, másodszor életemben. Annyi év után megdöbbentett, hogy mennyire más élmény most, mint akkor elsőre volt. 2008-ban láttam egyébként először, amikor kijött.

És mit mondjak? 2008-ban még szart sem tudtam az életről. A valódi erőről. A valódi szerelemről.

Persze mostanában...mostanában minden más, miatta. És nemcsak egy korábban látott film tud egészen más élményt adni. Hanem még egy kibaszott pohár víz is. Vagy a sós mogyoró. Most éppen sós mogyorót zabálok, amit még ő hagyott itt a szilveszteri buli után. Jó a cucc, kiscsaj.

Szóval van ebben a filmben valami, ami most nagyon beletalált az életembe. Bele a kellős közepébe.

Mert mi sem vagyunk könnyű helyzetben. Nem, szerelmem. Kibebaszottul kemény, nehéz, kegyetlen, embert próbáló helyzetben vagyunk. Éppen mint a két... a két lény ebben a filmben. Mi még csak most találkoztunk, még csak most ismertünk egymásra, de még csak ösztönszinten, még nem tudjuk valójában, hogy kik vagyunk. Még csak azt tudjuk, hogy ha egymáshoz érünk, az ég a földdel összeszakad, és pusztító, őrjöngő vihar támad körülöttünk.

Még nem tudjuk, honnan jöttünk, nem tudjuk, honnan ismerjük egymást, és nem tudjuk milyen jövő vár erre a világra, jó, vagy rossz, ha mi ketten együtt maradunk.

Talán nekünk is csak az a sorsunk, mint azoknak az... angyaloknak. Igen, nekem talán angyalok. Milyen különös, hogy a keresztnevem egy angyalról kaptam, nem igaz? Gavri'el, isten erős bajnoka.

Na és ő? A lány? Ő vajon ki?

Olyan jó lenne tudni, hogy vajon a mi történetünk milyen véget ér, ha véget ér egyáltalán valaha is. Mert az is lehet, hogy sohasem lesz vége, mint ahogyan kezdete sem volt sohasem.

Látod, lehet hogy csak bújócskázunk itt korokon és életeken át, mi ketten.

Játszunk.

Most megvagy, megtaláltalak. Legközelebb te számolsz, szerelmem, és én bújok el. De ne még. Várj egy kicsit. Csak néhány évet. Néhány évtizedet.

Aztán ígérem, elengedlek, hogy egymás keresésére indulhassunk megint.

Mert ha van olyan lét, aminek igazán van értelme, akkor ez az.