Home-based!

Emlékszem, amikor a legelső igazi munkahelyemen nekem szegezték a kérdést, hogy akkor én most tulajdonképpen office-based, vagy home-based vagyok-e (kicsit fejetlenség volt ott akkoriban, és senki sem tudta igazán), én mint okos gyerek, rögtön rávágtam, hogy home-based, hát persze! Pedig őszintén szólva akkor még nem is igazán tudtam, hogy ez mit jelent.

Mindenesetre ennyiben maradtunk, és én teljesen kezdőként is ügyesen megtartottam magam a home-based dimenzióban. Ez azóta is így van, sőt, a mostani, második igazi melómban már eleve úgy kezdtem a beszélgetést, hogy én csak home-based melót vállalok. (Mázlim volt az első helyen, onnan indult az egész, de én most már kihasználom ezt.)

A régebbi helyen ez csak annyit jelentett, hogy amikor nem az országot járom, nem kell az irodában rohadnom, de azért legyek ott. Heti egy vagy két napot itthon is tudtam lenni, és ez kurva jó, de mégsem volt az igazi. Bezzeg most. Most ráérek havi egyszer, vagy annyiszor sem bemenni, és senki sem basztat, hogy hol vagyok, csak a meló legyen készen. Tudod, mintha felnőtt emberek lennénk, akik képesek hatékonyan beosztani a saját idejüket.

Tetszik ez nekem.

Ennyire home-based még sosem voltam, és bár munkám van bőven, azért kezdem érezni a lehetőségeket, amiket ez a helyzet kínál. Kicsit olyan, mint a házi őrizet - nem hagyhatod el a helyedet, elvégre lássák, hogy a géped előtt ülsz, de ha éppen nincs meló, kurva hasznosan el lehet tölteni az időt. Otthoni edzés hasít. (Ugye hogy mennyire megérte befektetni ebbe? Zseni vagy, vadonjáró!) Takarítani, házimunkát végezni kurva jól lehet. Kertészkedni, füvet nyírni szintén. Napozni. Szundítani egyet ebéd után. Sétálni egy rövidet. Ezen a helyen, ahol én élek, ennél többet nem is kívánhatna senki.

Egyedül vagyok közben, és ezt persze nem mindenki bírja, de engem egyáltalán nem zavar. És még fizetnek is ezért, méghozzá kurva sokat fizetnek.

Még azért azt érzem, hogy nem mértem fel eléggé a helyzet potencialitásait, de azon leszek. Most mondjuk télen, szar, szottyos időben úgyis csak bent ülök, de az sem akármi. A kandallóban lobog a tűz, szól a zene, én meg tolom a melót. Nem olyan rossz, igaz?

Szeretem mondjuk az irodát is, meg szeretem az embereket, de életemben ennyit nem lehettem normálisan egyedül, talán csak az egyetemen, és ez most egyelőre jól esik. Aztán majd megunom, és beáll a dolog az emberekkel is, de egyelőre minden otthon, nyugiban töltött nap ajándék, legalábbis én így érzem.

Ja, és többet is alszom, persze. Az meg sosem árt. Most, hogy már eléggé fegyelmezett vagyok ahhoz, hogy ne hagyjam szétesni magam, most már nem félek ettől az egésztől.

Azt nem mondom, hogy mindörökre legyen így, de egyelőre ez így most jó.