Van ez a rész a Drowned God-ban (ami egy játék, amit vagy nem ismersz, vagy őrülten rajongsz érte, ha olyan típus vagy, mint én), amikor megérkezel ebbe az ősrégi toronyba, ahol találkozol egy vénséges vén templomos lovaggal. Leültet egy asztalhoz, és játszanod kell vele egy táblás játékot, aki pedig veszít, annak innia kell. A lovag elég ügyes, és kurva nehéz megverni. Amikor már eleget ittál, kifordul a kezedből a pohár, és eszméleted veszítve rogysz a padlóra. Az utolsó dolog, amit hallasz, az öreg lovag dörmögése: Sleep...sleep tightly. Sleep in the arms of angels tonight... A hangja megváltozik, miközben ezt mondja. Megfiatalodik és elmélyül. Ahogyan álomba zuhansz, még rájössz, hogy ki is ő valójában, de addigra már késő.
Mire felébredsz, már nyoma vész. Soha többé nem is találkozol vele; ez az egyetlen esélyed volt nála.
Nemrég eszembe jutott, hogy valaha régen írtam naplót. Igazi naplót, ilyen füzetet. Egészen hosszú éveken át. Akkor kezdődött, mikor egyszer a nagynéném vett nekem egy könyvet, ami üres volt. Talán hétéves lehettem, elsős, de nagyon gyorsan megtanultam írni, erre emlékszem, olvasni akkorra már jól tudtam. Ugye, az INTJ...
Szóval megkaptam ezt az üres könyvet, és a nagynéném elmagyarázta, hogy ezt nekem kell teleírnom. Azzal, ami történik velem. Én pedig elkezdtem írni. Először főleg iskolai dolgokat írtam bele, gyerekdolgokat; éppen olyan gondolatokat, amiket a kis vadonjáró írna bele most, ha lenne naplója. De tényleg. Éppen olyan lenne.
Most megint emlékszem, egészen pontosan emlékszem, hogy milyen kisgyereknek lenni. Elképesztő érzés alázuhanni az emlékek közé, egy másfajta agyműködésbe, ahol az idő, a tér, az események egészen másképpen történnek, másfajta dolgoknak van másféle jelentősége, és minden de minden egészen más. Kisebb léptékű. Közvetlenebb. Intenzívebb. Egyszerűbb. És, igen, jobb. Kurva jó volt gyereknek lenni. És örülök, hogy ezt nem felejtettem el.
Aztán persze nem tartott sokáig a naplóírás. Alig néhány bejegyzés született csak az általános iskola évei alatt. Valamiért nem érdekelt. Mint ahogyan más sem; ha úgy tetszik, el voltam veszve a képzeletem világában, és csodálatos volt. Sajnálom, hogy elmúlt - nem, nem múlt el, csak kevésbé vagyok elveszve most, mint voltam, de lesz ez még így se, ha valóban szabad vagyok. A képzeletem még él, én is élek, és semmi sem akadályozhat meg abban, hogy ha akarok, visszatérjek. Oda, ahová tartozom. Oda, ahol önmagam vagyok.
Persze csak óvatosan. A képzeletem, a megérzésem vezet, de a józan eszem, mint mindig megbízható, éber barát szorítja kezemet. Nem fogok elveszni sohasem.
Gimiben aztán újrakezdtem a naplóírást, csak pár sort írtam naponta egy határidőnaplóba - sokszor előre, igen. Őszintén hittem benne, hogy ha előre megírom, mi fog történni, akkor irányíthatom a sorsomat. Persze csalódnom kellett. Amúgy sem az volt életem legfényesebb időszaka - elvégre el kellett engednem a gyerekkoromat, hogy felnőhessek - így végül kivágtam a fenébe, amit éveken át írogattam. Nem kár érte, mert nem napló volt, inkább csak szenvedés. Egy pszichológus tudna vele mit kezdeni, nekem elég visszaemlékeznem rá és tudom, hogy jól tettem, amikor összetéptem és a szemetesbe dobtam.
Amerikában vajon írtam naplót? Nem, nem emlékszem, akkoriban főleg verseket írtam, abban rögzítettem, ami történt velem. Volt, hogy napi tízet megírtam. Ráértem, na. Mit mondjak, irodalmi értéke azoknak se volt, de a célt betöltötték, azt hiszem.
Aztán egyetem alatt sem naplóztam. Csak töltöttem az időt. Ha vannak évek, amiket sajnálok, akkor azok az egyetemi éveim, bár az is igaz, hogy akkor ismertem meg azokat az embereket, akiknek a mai napig a legtöbbet köszönhetek. Akkoriban a naplóírás helyett cseteltem a több tucat online barátommal, akik nem is voltak igazán online barátok, mert személyesen is rengeteget találkoztunk, és rengeteg nagyvárosi éjszakát vedeltünk végig együtt. Happy times.
Aztán család, meló, a komoly felnőtt élet kezdete, és néhány éve már ez a blog. Kicsit ijesztő ezt leírni, hogy néhány év. Kettő teljesen végig, a legelső félig, ezt a negyediket meg éppen csak elkezdtem. Van egy olyan érzésem, hogy ez most maradni fog. Mert írni szeretek, és más módja annak, hogy írjak, nemigen lesz. Nemigen is hiányzik más. Ennél szabadabb az írásban sehol, sehogyan sem lehetnék. És a szabadság... a szabadság az fontos.
Na, úgy látom be is esteledett, mire a történet végére értem. Megfürdök, aztán lefekszem aludni.
Sleep, sleep tightly. Sleep in the arms of angels tonight.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése