Amikor picsánrúg az élet...

...aki azt állítja, hogy nem görnyed össze a fájdalomtól, az vagy nem ember, vagy hazudik.

Én embernek tartom magam, és ezen a blogon sosem hazudok. Szóval a helyzetet a következőképpen tudnám felvázolni:

"Svájci bankhitelem van, és gyerektartást fizetek. Én ne legyek kemény?"

Ami az összegörnyedés részét illeti, bírálóim szerint hajlamos vagyok egy kicsit sok időt tölteni görnyedéssel és földön fetrengéssel, a jajgatásról nem is beszélve. Kihallatszik, azt mondják. És elég gáz, azt mondják.

Erre én csak azt tudom mondani, hogy bár kemény vagyok, bármikor hajlandó vagyok elismerni, hogy még nem vagyok elég kemény. Célom, hogy legyek, bár attól félek, abban mindenkinek kevesebb öröme lesz, de hát mindent ki kell próbálni egyszer, nem igaz? Csak nehogy megbánjam a nagy keménykedést. Nehogy ne tudjak benne mértéket tartani.

Az élet mindenesetre kedvesen efelé terelget, és ez most az a fajta terelgetés, amit egy mögötted száguldó úthenger esetében érzel. Ugye érted. Mész vagy megdöglesz.

Persze, ha őszinte akarok lenni, a végső elszántság még mindig hiányzik. Azt hiszem, még mindig nem akarom elhinni, hogy ebben az életben erre van szükség. De mekkora pofon kell még neked, te seggfej, hogy végre elhidd? Még hány picsánrúgás bazdmeg?

Na várj csak, amíg végre kialszom magam, a kurva anyádat.

Szétcsapok most már a sok faszmorzsa között.