A vadonjáró Londonban

Megint fordult egyet a sorskerék, érzem, és a fejem fájdul belé. (Szó szerint, éppen most kurvára hasogat a fejem.)

Pedig csak utaztam egyet; igaz, már régen utaztam. Pedig a vadonjáró olykor kénytelen felkerekedni, és világot látni. Az elején húztam a számat, mert hajlamos vagyok begyöpösödni, mint minden kisvárosi, de most már biztosan tudom, hogy szükségem van erre néha.

Amikor felszállt a gépem, teljesen be voltam szarva. Nem a repüléstől féltem, hanem magától az utazástól. Négy napot töltöttem Angliában egy céges kiképzés miatt, és megmondom őszintén, nem volt kedvem menni az elején.

Így utólag meg imádom. Egyetlen dolog miatt imádom, az emberek miatt. Ennyiféle emberrel máshol, más körülmények között nem tudnék találkozni, nem tudnék beszélgetni, nem tudnék marhulni, és nem tudnék összebarátkozni. Lehet utálni a multikultit, de én képtelen vagyok rá, hogy utáljam.

Sőt, azt hiszem, én valójában igenis kozmopolita vagyok, amikor éppen nem a vadonban hasogatom a fát a kis kunyhóm mögött a fészerben. Ez még nem skizofrénia, talán. Ez még lehetek én, ez is, a sok minden más mellett.

Persze ennyi éppen elég volt ebből így egyszerre. Vagy a fene tudja. Visszafelé jönni megint csak nehéz volt, mert megszoktam, hogy ott vagyok. És visszafelé sokkal nagyobb élmény volt a repülés is, végig vigyorogtam, főleg a végén, mert akár hiszed akár nem, éppen a kis vadonbéli házam fölött röpült el a gép, mielőtt leszállt volna a nagyvárosban. Égi jel, mi?

Angliában a szállásunk London mellett egy valódi vadászkastélyban volt, recsegő padlóval, igazi tűzzel a kandallóban, és szivarral szunyókáló ősz barkós britekkel a klubhelységben.

Ezen kívül volt még velnesz részleg is, persze a lúzer kollégáim nem hoztak fürdőruhát csak én, de én mindig viszek magammal fürdőruhát, elvégre sosem tudhatom, mikor kötök ki végre végül a tengerparton. Szóval gondolhatod, hogy kihasználtam mindent, ami csak volt ott.

De a legjobb mégis az a sok ember volt, akikkel találkoztam, és akiket kitalálni nem lehetne, mert ilyeneket csak az élet tud. Volt ott bazdmeg egy tucatnyi nemzet, de még csak megközelítőleg sem volt két egyforma karakter. Mintha külön így válogatták volna össze őket, pedig nem.

És még egyszer, a hely maga kurva szép volt. Főleg a park, a fákkal. Még madárcsicsergés is volt, esküszöm, pedig tél van ott is.

Jó élmény volt na, és remélem, hogy lesz még részem benne. Csak hogy ne felejtsem el, mennyi minden van még a világban a saját szaros kis viskómon, kertemen, és a súlyzótárcsáimon kívül.