A szerepjátékról akartam mesélni...

...egy fontos dolgot neked.

Arról akartam mesélni, hogy igazából csak mostanában merem bevallani magamnak azt, hogy valójában csalódtam a szerepjátékokban. És ezt sokáig nem voltam hajlandó elismerni, még magamnak sem.

Megmagyarázom.

Azt azért jó, ha tudod, hogy én világéletemben többet foglalkoztam szerepjátékokkal annál, mint amennyit valójában játszottam. Szánalmas, mi? A szerepjáték önmagában is egy rakás antiszociális, defektes lúzer kétségbeesett menekülési taktikája, de én még annál is lúzerebb voltam, mert ahelyett, hogy másokkal játszottam volna, én ültem otthon egyedül, olvasgattam a szerepjáték-könyveket, és arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne másokkal együtt játszani.

Évek teltek el így. Aztán találtam hozzám hasonlókat, akikkel végül tudtam játszani. Nagyon boldog voltam, hogy végre szerepjátszhatok, de így utólag visszagondolva kurvára nem volt egy nagy durranás. Sokszor belekezdtem, sokféle szerepjátékba, de egyik sem volt nagy durranás. Azt hiszem, hogy mostanra végre megértettem, hogy miről szólt ez az egész.

Igen, én is egy defektes lúzer vagyok voltam, akit lenyűgözött a fantasy. A sci-fit mindig röhejesnek tartottam, ilyen kockafaszfejek mentális faszverésének; bezzeg félmeztelen elf hercegnőkre mentálisan faszt verni, az már valami! Meg persze Conan, öcsém.

Aztán a gagyi regények után jöttek a lapozgatós könyvek, amiket lehet játszani egyedül is, azok után pedig jöttek azok a bizonyos álmodozós évek, amikor elképzeltem, hogy milyen jó is lenne másokkal mindenféle fantasy világban kalandozni.

Csak tudod mi volt a gebasz? Hogy igen, ez nekem mindig elvágyódás volt, de onnantól fogva (úgy 16 éves korom körül lehetett), hogy ráébredtem, hogy én ebben a világban is el fogok tudni boldogulni, valahogy a képzeletbeli kalandozások varázsa (másokkal) kopni kezdett.

Aztán mire odáig jutottam, hogy tényleg le tudtam ülni játszani a többi geekkel, már valahogy megvolt mindenem, amit korábban a fantasy iránti rajongásból pótoltam magamnak. Majdnem mindenem. Ami nem volt meg, azt meg tudtam, hogy megszerzem. És amikor rádöbbentem, hogy én tényleg lehetek olyan, mint amilyennek korábban csak álmodni mertem magam, hát...az olyan érzés volt, mint betépni.

És tudod mit? Egy szerepjátékhoz képest a való életben győzni tényleg olyan mámorító, mint betépni. Persze ezt csak úgy mondom, mert bár próbáltam a füvet, sosem hatott rám.

És ez csak az egyik része a dolognak, hogy kimerészkedtem a világba, és boldogultam benne eléggé ahhoz, hogy ne kelljen többé elmenekülnöm. A másik része a dolognak az, amilyen a többi hozzám hasonló arc volt. Kezdjük azzal, hogy valójában nem voltak hozzám hasonlóak. Amiben egyeztem az rpg-s geekekkel, az a gazdag fantázia volt, a nonkonformizmus, az azonosan elbaszott érdeklődési kör, az elvágyódás, meg az antiszociális attitűd. De mindig éreztem, hogy én még tőlük is különbözöm; meg nem mondtam volna, hogy pontosan miben, csak éreztem, hogy így van. És emiatt sosem voltak olyanok a közös játékok, mint szerettem volna. Lehet, hogyha megtaláltam volna azt a pár embert, akkor... de ezt most már sosem tudom meg. Mert úgy érzem, kinőttem már ezt, és tudom, hogy ezt írtam korábban is, de leszarom. Elmondom még egyszer. Te meg elolvasod még egyszer. Vagy nem.

Szóval egyedül mindig izgalmasabb volt ez az egész, tudod? Elképzelni mindig jobb volt, mint ténylegesen csinálni, szörnyű, nem? De az élet, az élet az nem ilyen. Az élet az sokkal, sokkal jobb annál, mint amit az ágyamban fekve esténként elképzeltem, zenét hallgatva. Azok az élmények, azok a sikerek, azok a győzelmek, az a boldogság, amit az élet adott nekem, messze túlszárnyalja azt, mint amit szerepjátékokban valaha is éreztem. Tudom, hogy ez a normális, de nekem idáig el kellett jutnom. És most már az életet tekintem szerepjátéknak, és emiatt még jobban értékelem egyiket is, másikat is.

Azt hiszem, ezzel került ez a dolog végleg a helyére bennem. Ezért, és még sok másért is, örökre hálás leszek Steve Kamb-nak. Nem hiszem, hogy valaha is le fogok még ülni asztalhoz szerepjátszani; egyszerűen nem vágyom rá. A valódi életre vágyom. Az igazi tapasztalatokra. És arra, hogy amit a szerepjátékokban mindig is szerettem, azt becsempészhessem a mindennapi életembe, és ott játszhassam ki azt a karakteremet, akit mindig is szerettem volna kijátszani. (Nem mintha valaha is lettek volna határozott elképzeléseim a kedvenc karakteremről, de ez még alakul.)

Kérdezted nemrég, hogy nem hiányzik-e nekem a szerepjáték. Hát nem, és azt hiszem érted is már, hogy miért. De amit adott nekem, az már mindörökre velem marad.

Most pedig kalandra fel!