A technika elkésett ördöge

Mikor mostanában lelkesen mesélem valakinek, hogy végre felfedeztem olyan oldalakat, amikkel youtube videókat lehet mp3-á konvertálni, akkor mindenki kiröhög.

Mert ők ezt már régen tudták.

Mindegy, az én boldogságomat ennyivel nem lehet lelohasztani, mert így végre a magamévá tehetem azokat a ritka és kizárólag számomra értékes hanganyagokat, amiket a youtube feneketlen mélye rejteget, és amiket máshonnan megszerezni lehetetlen.

Nem, nem a mongol sámánok esőcsináló énekére gondolok, hanem régi számítógépes játékok zenéire. (Most ehhez képzelj hozzá ilyen fanatikus geek vigyort.) Most éppen a Warriors of the Eternal Sun nevű Sega Genesis játék zenéjét szedtem le, és ilyen gollami örömmel mentettem le a gépemre.

Mert a helyzet az, hogy nekem ezek a zenék tetszenek. Tudom, embert lehetne ölni velük, mert ezt órákig hallgatni annak, aki nem játszott heteket ezekkel a játékokkal, és nem égett bele a zene az agyába, maga lehet a pokol. Én ezt megértem és elfogadom. De nekem ezek a zenék meg éppen azért tetszenek, mert a bennem élő kis geek csávó ilyenkor élvezettel éli újra a játékkal töltött időt.

Mert egy gémer mindig gémer marad. Fel lehet nőni, de ezt ki nem lehet nőni.

És nem bánom, hogy olyan kultúrában élek, amelyik nagyon nagy pénzeket hangsúlyt fektet a játékra. Nem volt ez mindig így. Az emberek sokáig mindent kurva komolyan vettek. Mindenki neurotikus is volt, teljesen. Most is mindenki neurotikus, de legalább ki lehet játszani. Manapság már csak azokat tartom szánalmasnak, akiknek meglenne az ideje és energiája arra, hogy játsszanak (ha pedig nincs idejük és energiájuk akkor könnyűszerrel megoldhatnák hogy legyen), de ők inkább kurva komor arccal tolják a napi robotot.

Lehetne úgy is, hogy közben jól érezd magad. Lehetne úgy is, mintha játszanál.

És ehhez a háttérzene is megvan végre:)