Néha átkozottul nehéz motiváltnak lenni. Ha pedig végre megragadtad, néha átkozottul nehéz megtartani ezt a motivációt. A helyzet az, hogy minél inkább megvan az életben az, amire vágyunk, sokszor annál kevésbé vagyunk motiváltak. És én ezt megértem, mert mi a fasznak kepesszen az ember, ha megvan mindene?
Nehéz dolog valóra váltani az álmainkat. Nehéz dolog elérni a céljainkat. De amíg van, ami hajtson, ez az út nagyon élvezetes is lehet. A küzdelem, meg a célbaérés kurva jó érzés, mindig. Ezért is szeretek annyira gyúrni, mert ott minden egyes sikeres edzés győzelem, nap mint nap. A testedzés általában ezért olyan kurva jó dolog, mert ott maga a tevékenység olyan élvezetet okoz, ami miatt megéri csinálni minden egyes alkalommal. És ha te nem így érzed, akkor nem veled van a baj, csak szarul edzel. Eddzél mást, máshol, máshogyan, másokkal. De az edzés jó.
(Hát ezt nem hiszem el bazdmeg, már megint az edzést propagálom itt, pedig a motivációról kezdtem el írni. De mit csináljak ha egyszer az edzés fontos dolog. És most vissza az eredeti témához.)
Szóval amíg törsz felfelé a hegyre, addig van motivációd. Látod a célt, érzed az izgalmat, türelmetlen vagy, várod már a beteljesülést. Mindig előre elképzeled, hogy milyen jó lesz majd. Aztán eljön a pillanat, amikor valóban beérkezel. Ha megfelelő célt választottál, meglesz a jutalom, és ráadásul ráébredsz, hogy van még hová továbbmenned, így rövid ücsörgés és magadban lelkendezés után indulsz is tovább, új célok felé.
Csak a megérkezés és megpihenés, az a szar. Mert amikor elmúlik a boldogságod, még nincs elég erőd továbbindulni, pedig tudod, hogy itt az ideje. Ezt a rövid időt kell tudni értelmesen eltölteni. És főleg, úgy kell tudnod élni, hogy ne veszítsd el a motivációdat. Újra és újra rá kell találnod arra, ami hajt előre. Mert tudod, a végső megállás csak a halál, addig nyomatni kell.
Ez mind szép és jó, amíg megvannak azok a céljaid, amikért tudod, hogy érdemes küzdeni. De engem mindig érdekelt az is, hogy mi van akkor, ha valamiért nem érzed azt, hogy érdemes küzdeni? A motivációddal van a baj, vagy tényleg rájöttél menet közben arra, hogy ez neked mégsem kell? És hogy a faszba lehet ezt eldönteni?
Adja az isten, hogy mindig észrevegyem, ha
Ez a része a legnehezebb, a kurva életbe. A visszajelzés, a feedback mondjuk sokat segít. Sőt, arra nagyon figyelj oda. Feedback nélkül csak a fanatikusok mennek előre. Csak azok, akiknek már semmi kapcsolata nincs a valódi világgal. És annak tudod mi a vége. Mindig ugyanaz a vége. Mintha ködben rohannál a hegyekben.
Véged lesz, mint a botnak. És mire rájössz, hogy véged van, és előbb bamba pofával, majd kidagadt erekkel ordítva zúgsz bele a végtelen mély szakadékba, már mindegy is neked. Inkább ne legyél ilyen. Inkább figyelj oda. Ha kell minden nap szánj egy kis időt arra, amikor nyugodtan leülsz, (ha nincs pár perced arra minden egyes napodon, hogy nyugodtan leülj, akkor felejts el mindent amit eddig írtam) és átgondolod a céljaidat. Tudod, a priorizálás, meg ilyenek. És ilyenkor arra is szánj pár pillanatot kérlek, hogy emlékeztesd magad arra, hogy amit csinálsz, az még mindig megéri.
Nem mondom, hogy nem lesz olyan, hogy valamiből már kurvára eleged van, és gyűlölöd, és inkább meghalnál, DE ha a nyugodt pillanataidban, tudod, azokban a leülősekben úgy döntöttél, hogy csinálod, mert csinálod, akkor bízzál meg magadban a büdös kurva életbe, és küldjed mintha az életed múlna rajta.
Mert így is van. És ne félj elengedni azt, ami már nem visz előbbre. Csak szólok, ez lesz a legnehezebb.
De az élet császárának ezt is tudnia kell, úgyhogy jobb lesz, ha összekapod magad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése