A fekete öves

Tudod, a harcművészetekben van ez a fekete öv, az van a mestereknek. Vagyis a haladó tanítványoknak. Vagyis a faszom tudja, mert ahány harcművészet, annyi különböző szintet jelent ez a szar. A tékvandóban egy fekete öv az picsafüst, míg a brazil-jitsuban azt jelenti, hogy nagyjából az egész harcművésztársadalmat egy csomóba kötheted vele. Igaz, az előbbit három év alatt is meg lehet szerezni, az utóbbihoz meg minimum egy évtized kell.

Én kisgyerekkorom óta rajongok a harcművészetekért. Kis tökös koromban nindzsát játszottam, volt hozzá fekete selyemruhám, a nagymamám varrta nekem, én meg a másolt VHS-kazettákon látott nindzsatrükköket gyakoroltam benne lelkesen a hátsó udvarban. Szép idők is voltak azok.

Azt hiszem, akkoriban a misztikum tetszett meg benne, meg hogy ezek az arcok harcosok, meg persze az sem utolsó szempont, hogy valakinek szét tudod verni a fejét puszta kézzel, ha akarod. Bár érdekes módon ez sosem volt vágyálom számomra, mert ha verekedtem kiskoromban, mindig könnyen lenyomtam azt, aki szórakozott velem. Nem is nagyon szórakoztak, azóta sem.

Mégis, valahogyan különleges erőt tulajdonítottam a harcművész mestereknek (akkor még a nindzsákat is ide soroltam), és imádtam edzésekre járni nézelődni. Először fel sem merült bennem, hogy ezt én is megtanulhatnám. A küzdősportokat valahogyan más helyre raktam magamban, mert az csak sport, de a harcművészetek! Azok aztán a kemények, öcsém.

Meg emlékszem, volt egy judós a kisvárosi barátaim között, aki versenyeket nyert, meg minden, de ha verekedtünk, mindig földhöz kentem, mert kisebb és gyengébb volt nálam. Aztán ott volt a birkózósrác, aki szintén gyengébb volt, ezért nem tudott lenyomni. És azt hiszem ezek miatt éreztem mindig úgy, hogy a küzdősport az nem nagy szám.

Meg amikor kick-boxolni (vagy hogy a faszomba írják) kezdtem, akkoris az volt, hogy jöttek ott ezek a gyönyörűen mozgó, pattogós kiscsávók, és ütöttek meg rugdostak pörögve, de nem igazán éreztem meg az ütéseik erejét. Az egyetlen, aki keményen oda tudott baszni, az egy olyan srác volt, aki bokszolni is járt mellette. Naná. Vagy karatén, amikor a kezdők mindig menekültek előlem, mert állítólag olyan gyilkos tekintetem volt, és még a felsőbb övesek is megijedtek tőlem sokszor, pedig engem aztán kenyérre lehet kenni kivéve ha bunyó van. És ott is talán két-három barna, meg fekete öves csóka volt, akikkel olyat lehetett bunyózni, hogy az fájjon nekem is.

Egyszer egy barátom mondta, és sohasem felejtem el: öreg, kilencven kiló vagy és csupa izom, neked mindegy milyen stílust csinálsz!

Akkor még nem tudtam, mennyire igaza van.

Igen, nagy vagyok és erős, és mindig is nagy voltam és erős. Sohasem volt igazán szükségem arra, hogy technikával pótoljam a hiányzó erőfölényemet. Emlékszem, mennyire megragadt bennem, hogy gyakorlatilag az összes legendás harcművész mester életrajza azzal kezdődik, hogy kicsi és beteges gyerek volt, ezért... Hát én sosem voltam kicsi és beteges. Lehet, hogy ezért nem ragadott magával soha egyetlen stílus sem? Ezért nem edzettem sohasem fanatikusan? Mert nem volt mit kompenzálnom?

Nekem ez mindig játék volt, és elnéző mosollyal nézegettem a kis vézna arcokat, amint kurva nagy erőfeszítéssel gyakorolnak. Ilyen övesek, meg olyan övesek, meg egyszer majd fekete övesek lesznek. Mert ha keményen tolják, majd nagyok lesznek és erősek, és legyőzhetetlen fekete öves mesterek. Hát, én sem voltam éppen túl jól eleresztve önbizalommal meg önbecsüléssel kiskoromban, mégsem éreztem azt, hogy ha sokat gyakorolom a levegőbe rugdosást, az majd valamiképpen segíteni fog rajtam. De azt is mondhatnád, hogy én egész egyszerűen a súlyemelésben találtam meg ezt a valamit, és alighanem igazad is van. Mert végeredményben ezek a dolgok csak eszközök, nem célok. A cél az mindig valami más.

A mai napig két stílus van, amit végtelenül tisztelek, mert megtapasztaltam az erejüket: az egyik a boksz, mert ők ütnek a legerősebben és eleget kaptam ebből ahhoz, hogy ezt elismerjem; a másik pedig a brazil-jitsu, ahol rögtön az elején egy nálam kisebb, gyengébb és lúzerebb csávó úgy összecsomagolt, hogy azt sem tudtam, melyik ízületem akar legelőször elroppanni. És még azért is nagyra tartom, mert ez az a stílus, ahol az én nagy erőm szart sem ér. És ez mindenképpen tanulságos tapasztalat volt. A többi cucc, hát, őszintén...nekem lepkefing, még a keményebbek is. És ne érts félre; biztos van a világon például olyan kungfus gyerek, aki könnyedén leverne, de legyünk őszinték, nem ez a tipikus.

Sokáig azért bevallom, bennem is megvolt ez a fekete öves mester akarok lenni, mert az jó gondolat, de ahogyan teltek az évek rájöttem, hogy a mert az jó, az kevés ahhoz, hogy ennyi időt, pénzt és energiát szánjak valamire, amit végeredményben csak úgy csinálnék. Kevés ahhoz az élet, na. Ez nem valódi motiváció, ez az igazság. És akárhányszor is gondoltam végig, a harcművészet semmi olyat nem tud nekem adni, amit ne kaphatnék meg máshol, sokkal jobban. Testedzésnek kurva szar (sajnos), annál nekem sokkal jobb a súlyzózás meg a vadonjárás. Verekedni szintén meg lehet tanulni sok helyen jobban, egyébként pedig verekedni csúnya dolog, csak hogy tudjátok. Úgyhogy ennyi, egy álommal kevesebb, de nem kár érte. Csak meg kellett érnie bennem ennek a dolognak, hogy végre el tudjam engedni.

Azért nyugi, a bunyót azt továbbra is élvezem, ezért a bunyót meghagyjuk, mielőtt még a szívedhez kapnál.

De majd ha kiverekedtem magam (ha ugyan lesz olyan), akkor majd szögre akasztjuk azt is.