Egyszer pedig muszáj lesz nekilátnom és visszamennem, hogy megértsem, honnan is indult ez az egész, meg hogy miért kezdtem el hinni benne, és mikor ismertem fel azt, hogy az ő útját kell járnom, akár tetszik, akár nem.
Kezdetnek megmutatok egy verset, ami a mai napig meghatározza azt, ahogyan én az istenről érzek. Figyelem, az egyezés bármely egyház vagy felekezet istenképével kizárólag a véletlen műve.
És ez nem véletlen.
Mándy Stefánia: Csak csillag ő, csak látomás
A holdban él, a vízben él,
halak, füvek között,
és csillagszemmel nézdegél
a fellegek mögött.
Lágy hangját hosszan hallani
s az erdő megremeg.
Sás szárnyai, nád karjai
befonják az eget.
Selyemhaját köd lengeti
és hogyha elmereng
a szél fütyülve zengeti
a lombos végtelent.
Csak csillag ő, csak látomás
csak fény a tengeren,
sugárarcát nem látja más,
de fellobog nekem.
És minden este rám ragyog
Kékjácint mosolya,
egyetlen tükre én vagyok
nagy ég, milyen csoda.
Hogy holdban élt, hogy vízben élt
gyöngy és göröngy között,
mégis eljött a kedvemért,
szívembe költözött.
És rajzolgatni álmaim
most mindig ott lakik,
kibontja éjem tájain
szelíd virágait.
Valaki pedig, aki azon kevesek közé tartozik, akik valóban tudnak istenről szólni, el is énekelte ezt a verset. Érdemes meghallgatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése