Vissza a darálóba

Sok volt ez a három hét szabi basszameg. Nem panaszképpen mondom, csak nehéz visszarázódni a melóba. Meg sajnos a magam mögött hagyott elintéznivalók sem oldódtak meg maguktól az elmúlt hetekben, pedig számítottam rá, hogy a keleti filozófiák hozzáállása legalább ennyiben a segítségemre lesz. Elő szokott fordulni, de nem most.

Azt szeretem a munkámban egyébként, hogy mindig van valami próbatétel, amire készülni kell, valami mérföldkő, ami után könnyebb lesz (sosem lesz persze, de legalább az illúzió megvan), és ami megadja azt az élményt, hogy na, most elértem valamit, most megtettem valami nagy dolgot.

Én akkor is jól tudom magam érezni egy ilyen sikeres quest után, ha egyébként rajtam kívül senki le sem szarja, hogy milyen pöpecül csináltam meg. Nehéz volt ezt megszokni, mert sajnos sokszor van, hogy le sem szarja senki, vagy mások aratják le a babérokat, de ilyenkor mindig emlékeztetem magam arra, hogy nem ez a lényeg. Nem az, hogy mi hogyan látszik kívülről, hanem hogy én hogyan élem meg belülről. És az én életem nagy szerepjátékában a sikeres quest-ekért akkoris jár xp, hogyha a való életben nem kapok érte elismerést. És fasza dolog ez így, hidd el nekem.

Én inkább fogom föl az életet játékként, mint bármi másként; és isten óvjon attól, hogy valaha is komolyan vegyem. Abból csak a baj van. Abból csak szenvedés van. Még akkor is megéri játszani, ha lesznek, akik nem vesznek majd komolyan. Ne is vegyenek, bazdmeg. Bizonyos emberek elismerése amúgyis rosszabb, mintha észre sem vennék, hogy a világon vagy.

Úgyhogy igen, visszatértem a darálóba pár hét otthoni nyüzsgés semmittevés után, és már kezdek magamra találni. Még lehet, hogy szükségem lesz pár hétre napra, de a lényeg, hogy vannak feladataim, amiket meg kell csinálnom, mert ha rendesen megcsinálok mindent, akkor... akkor öcsém, most már tutira szintet lépek.

És az mindig kurva jó.

Csak ki kell találnom, mit is fejlesszek a következő szinten...