Utálom a vasárnapokat

Garfield a hétfőket utálja, én meg a vasárnapokat. Mondjuk azért utálom a vasárnapokat, mert utána hétfő jön. Úgyhogy annyira nem is érzek másképpen mint az a dagadt macsek.

Gyerekkorom óta utálom a vasárnapokat, na nem az egész napot, mert a vasárnap reggelek azok nagyon jók, hanem a vasárnap délutánokat. Meg az estéket.

Egyszerűen azért, mert akkor már mindjárt vége a hétvégének, és kezdődik az újabb hét. Ez pedig egy gyereknek, aki úgy el tudott merülni a játékban bármikor hétvégente, mint én, borzalmas érzés volt. Amikor véget ért a Disney mesedélután (tudod) akkor már végem volt. Utána már csak a vacsora volt, a fürdés, és menni kellett aludni, hogy amikor felébredek, hétfő reggel legyen. Tragikus.

És ez valahogy sose változott meg bennem, és a mai napig utálom a vasárnap estéket is. Meg a hétfőket. Pedig hétfőn van fekvenyomónap, de még így is. Tudod, annyira várom mindig a hétvégét, hogy amikor vége van, csalódott vagyok. Túl rövid volt ezúttal is.

Főleg most, hogy tegnap elzúztam egy esküvőre a szülővárosomba; ma meg hazaestem, és már sötét is van, és már este is van, és már csak a vacsora és a fürdés, aztán fekhetek le, mert hullafáradt vagyok. Ennyi volt. Persze az esküvő kurva jó volt, életem legboldogabb napja, de tényleg, pedig nem is én esküdtem, de azt hiszem a csajom és én eléggé elloptuk ezt az estét. Elloptuk, magunknak, és csak a miénk volt. Utólag is bocsánat az ifjú férjtől és feleségtől, de önző köcsögök vagyunk, ez van. És tudod mit, így kell szerelmesnek lenni, máshogyan nem is érdemes bazdmeg.

A sok pálinka még a torkomat is rendberakta; kellett is már valami csoda, mert még egy betegeskedéstől most kurva nyűgös lettem volna. Mostanában túl sokat vagyok beteg, és ez olyan valami, amire alaposan oda kell figyelnem. Többet kell aludnom, ezt már megbeszéltem magammal. Csak ezzel tudod, mi a bajom. Úgy érzem, ha alszom, a szabadidőmből vesztegetek, és abból mostanában valahogy nincsen valami sok. De legalábbis nincs elég. Meg valahogyan nem jó érzés lefeküdni, pedig mindig szerettem. Egyrészt mert egyedül vagyok, másrészt meg mert túl gyorsan elalszom (naná, bazdmeg, még ez is baj) és ha gyorsan elalszom, gyorsan reggel lesz.

A reggel pedig a fölnőttek világa, amikor újra játszhatom a fölnőttek ostoba játékait, és ebbe mostanában egy kicsit belefáradtam.

Úgyhogy változtatni fogok, mert amíg nem változtatok, addig nem fogok meggyógyulni. Értek én a szóból, értek én a jelekből, és már megtanultam hogy vannak dolgok, amikkel nem szabad szórakozni.

Merthogy én lennék a boldog csávó, az erős csávó, akinek mindig fullosnak kell lennie, és ez menni is szokott, általában, csak néha még az én aksimat is fel kell tölteni, hogy teljes erővel pöröghessek tovább. Ha pedig nem megy már a töltés sem, akkor aksicsere. Szar dolog, mert ezernyi macerával jár, de majd hosszú távon úgyis belátom, hogy jól tettem.

Van már annyi eszem, hogy képes vagyok hosszú távon belátni, és nem ragadok le. Na jó, remélem, hogy van annyi eszem. A többit, a körülményeket pedig meglátjuk; csakis azon tudok változtatni, amit én választottam.

Néha megkérdezem magamtól - tulajdonképpen mire várok még? És meddig várok még azzal, hogy átlépjek végre abba a világba, amiben mindig is élni akartam? Ezen el kell gondolkodnom. Mint ahogy azon is, hogy miért érem be bármiből is a számomra tökéletesnél kevesebbel.

Valószínűleg még mindig félek.

Valószínűleg még mindig az a gyerek vagyok, aki a takaró alá bújt, mert nem akarta hallani az ordítást, és őszintén hitt abban, hogy ha az ágyba bújik, ott biztonságban lesz; de nem volt biztonságban, mert oda sem tudott elmenekülni, a játékba se, a képzeletébe se. Nos, kishaver, most már nincs hová menekülni tovább, sarokba szorultunk, végigpróbáltunk mindent és semmi se működött, ezért ideje odaállni, és szembenézni azzal, amitől annyira félünk.

Amitől annyira félek.

Meg itt van ez a karácsony dolog is. Tudod milyen jó érzés arra gondolni, hogy ha akarom, idén hagyhatom a faszba az egészet? Nem kell karácsonyoznom, csak lehet, és bár úgy döntöttem, hogy végül fogok, nem lesz éppen hagyományos. A szenteste például seggrészegen fogok karácsonyi dalokat énekelni, és hozzá hagymás bab lesz a karácsonyi menü; a thai kurvákon még gondolkodom.

És nem, nem menekülök el előle, mint pár barátom, fogok én karácsonyozni öcsém, de a saját szájízem szerint. Legfeljebb pár őzet tudok megbotránkoztatni vele, ugyebár. A vadon meg úgysem ünnepli a karácsonyt.

Most ez ilyen kusza lett, de a lényeg benne van, nyugi. És a lényeg az, hogy utálom a vasárnap estéket, meg hogy muszáj lesz kezdenem magammal valamit, mert nem leszek így az, aki mindig lenni akartam.

Hiányzik a fehér homok, meg a meleg tenger, meg a szélben lengedező pálmafák.