Az új hősöm: Steve Austin

Mivel sosem néztem pankrációt, ezért sosem ismerkedtem meg az amerikában valóságos nemzeti hősnek számító híresebb pankrátorokkal sem (na jó, Hulk Hogant én is ismertem, de nagyjából ennyi). Tényleg, abban a kultúrában ezek az arcok döbbenetesen híresek, és mi valódi kultúrnépek európaiak kicsit borzongással vegyes csodálkozással nézzük, ahogyan amcsik tömegeit szögezi székhez egy olyan esemény, ahol nagyon nagyra kokszolt arcok teátrális mozdulatokkal verik répává egymást, mindeközben végig ordítanak és szélesen gesztikulálnak, és persze közben nagyon sok kaja és pia fogy. Már a nézők körében. Mondjuk nekünk itt van a foci, ami nagyjából ugyanez a kategória, csak másképpen. Szóval érted.

Na mindegy, ez egy érdekes szubkultúra, és sosem fogom érteni, de nem is akarom. A lényeg, hogy pár ilyen bunyós arc sikerrel migrálta magát a mainstreambe (figyeled a hipszter dumámat öcsém?), és elég sok kedvencem került ki közülük. A már említett Hulk Hogan, a Rock, és persze az új kedvencem, Steve "Stone Cold" Austin.

Egészen véletlenül botlottam bele az egyik filmjébe, és annyira megtetszett, hogy végig is böngésztem az egész munkásságát, és persze megnéztem az összes filmjének a trélerét is. Meglepődtem, mert egészen jónak tűntek. Aztán el is kezdtem megnézni őket, és öcsém, ezek kurva jók.

Tényleg, az a fajta ütős akciófilm a csávó műfaja, amiből manapság nem csinálnak nekem elég jókat. Az alapsztori egyszerű, mint a faék. Van egy csávó (Steve Austin) akinek aztán valami oka adódik arra, hogy összeverjen/szarrá lőjön mindenféle más csávókat. Azok az elején persze még azt hiszik, hogy le fogják tudni nyomni Steve-et, de persze keservesen csalódniuk kell, mert Steve mindenkit lenyom, durván.

Steve Austin akár a huszonegyedik század Schwarzeneggere is lehetne, leszámítva azt, hogy Schwarzenegger még él és filmezik, meg persze azért Steve-nek nincs meg az a fajta bugyuta sármja, mint Schwarzinak. Ő egyszerűen csak egy baszott nagy, kőkemény, kigyúrt arc, aki ha odabasz, akkor leomlik a fal. A mimikájuk, színészi játékuk, karaktereik sokfélesége és mélysége ettől függetlenül hasonlóan kiforrott, sőt, Steve már-már Steven Seagal-i magasságokban jár, már ami az érzelmek filmvásznon történő kifejezését illeti.

És csak mondom, hogy közös filmjük is készült, Maximum Conviction címmel, és kötelező darab, természetesen, mert két ilyen színészóriás alakítása garantált élvezetet nyújt, a történet nem is érdekes, ők ketten együtt valósággal uralják a vásznat, sztori nélkül is.

Számomra Steve Austinnak egyetlen gyengéje van, mégpedig a mozgáskultúrája, mert egészen konkrétan úgy mozog, mint egy terhes szarvasmarha, és hiába mozgatják a kamerát kurva gyorsan körülötte, meg vágják össze a jeleneteit pörgősre, akkor is látszik, hogy Steve egy lajhárt is csak nehezen tudna eltalálni, annyira lassú, a hajlékonysága pedig nagyjából egy acélrúdéval vetekszik. Tényleg, a csávón látszik, hogy nagyon nagy súlyokat tud megemelni, ha kell, de a nyújtást nagyon elhanyagolja a teremben, pedig. (Rossz vége lesz ennek egyszer, mert ahogyan mondják, ami nem hajlik, az törik.) Ezért aztán a lábait sem nagyon tudja emelgetni, és megmarad az ütéseknél, meg a különféle tárgyak kézifegyverként történő hasznosításánál. Amivel egyébként semmi baj sincsen, sőt.

Mindentől függetlenül, ha szórakoztató, modern, ütős-pörgős, tesztoszterontól csöpögő ackiófilmekre vágysz, akkor Steve Austin egy tuti befutó. Még egyik filmje sem okozott eddig csalódást, pedig megnéztem vagy tízet, de mindegyik bejött a maga nemében.

Remélem a csávó még csinál pár filmet (nem mai gyerek azért), mert én tuti megnézem az összeset.