A kis vadonjáró az iskolában

A kis vadonjáró (aki nekem már mindörökre manó marad, egészen addig, amíg rám nem szól, hogy ne hívjam így, vagy lekúr egyet) már negyedik hónapja iskolás, bizony.

Borzasztóan büszke vagyok rá, mert jól megy neki, jól érzi magát, kurva okos (ezt persze eddig is tudtam), és emellett eleven, mint az ördög. Sosem fog beolvadni, mert az én fiam. Sosem fog megalkudni, alkalmazkodni és konformizálódni, mert az én fiam. Ha valamit örökségül adhatok neki, csak egyetlen dolgot, akkor azt a képességet adnám, hogy sohase kelljen beállnia a sorba, már ha érted mire gondolok.

Persze, könnyű neki. Most még könnyű neki. De ez már nem sokáig lesz így, és ezt én már tudom, tudom kurva jól. Ő még nem tudja, és én nem mondhatom el neki.

Ma voltam ebédet befizetni az iskolájában, és két dologra jöttem rá, miközben kifelé jöttem a néptelen folyosón. Az egyik, hogy bár sosem felejtettem el, milyen volt gyereknek lenni (ha elfelejted elveszel) én ebben az iskolában már mindörökre csak egy szülő leszek, egy fölnőtt, és sohasem leszek már képes egy gyerek szemével látni. Soha többé. Én ott már egy idegen vagyok, aki ideig-óráig van ott, szülőire megy, vagy ebédet fizet be, vagy jön a gyerekéért, vagy néha behozza. A kis vadonjárón látom, aki lelkesen berohan reggel az osztálytermébe, és rögtön kergetőzni kezd a többi kis ördöggel, hogy neki ez mennyire más világ, mint nekem. Félelmetes, mennyire gyorsan távol kerül tőled az a kisgyerek, akivel régen minden napot együtt töltöttél, ha iskolás lesz.

Neki már ez a hétköznapok valósága, ezek a gyerekek, ez az osztályterem, ez az épület - és ez még hét hosszú évig így lesz, és sosem fogja elfelejteni.

Remélem, ő is úgy fog emlékezni mindenre, mint én. Szeretném, ha így lenne.

Szóval szembe kellett néznem azzal, hogy bármennyire is élénken éljen bennem a saját gyermeki énem, én a kis vadonjáró iskolájában nem lehetek gyerek. Itt neki kell gyereknek lennie, és ebben én nem fogok tudni részt venni, bármennyire akarnék is.

A másik dolog ami belém hasított, az az volt, hogy a gyerekem most elkezdte az életet, azt az életet, ami már komolyabb, mint az óvoda játékos világa, itt nyolc évfolyamnyi gyerek van együtt, sokkal vegyesebben mint az oviban, és ezek a gyerekek már nőnek. Ami itt a következő hét évben lesz abban benne lesz mindaz, ami később az életben vár a kis vadonjáróra.

Belém hasított, hogy velem mennyi minden történt hétéves korom óta, amikor először mentem iskolába. Belém hasított, hogy mindezen neki is át kell esnie, akár tetszik akár nem. Még annyi mindenen át kell mennie, még annyi minden vár rá. Milyen elképesztően sok dolog, a végtelenül hosszúnak tűnő évek alatt. És ebből a legtöbb olyan, ami mindig mindenkivel megtörténik, amióta világ a világ. Sok minden olyan, ami rossz, ami fájdalmas, ami nehéz, és mégis meg kell történnie. 

És ekkor hirtelen bűntudatom lett - mert én már tudom, milyen sokáig tart felnőni, és milyen kibaszottul nehéz, keserves, kegyetlen és szomorú. Én már tudom, hogy a kis vadonjáró mennyit fog szívni az élettel, mert fog szívni sokat. Lesznek jó dolgok, igen, de sok szarság is lesz. Konfliktusok lesznek. Feladatok, amiket meg kell oldani, akadályok, amiken át kell jutni, harcok, amiket meg kell vívni.

Neki. Neki kell, nem nekem. Mert mindez rá vár, nem énrám. Ő az, akinek mindez visszavan, de én élem meg magamban újra.

Remélem, tudok majd segíteni neki, hogy könnyebb legyen. Nem, nem is hogy könnyebb legyen, hanem hogy elviselhetőbb legyen, akkor is, ha szar. Erősíteni szeretném őt, mert ez a legtöbb, amit tehetek. Hogy támogatom. Hogy mögé állok, nem azért, hogy állandóan elkapjam, ha elesik - elesni is meg kell tanulnia - hanem hogy érezze, hogy mögötte vagyok, még akkor is, ha nem teszek semmit. Abból tudjon erőt meríteni, hogy tudja, én mögötte vagyok, mindig.

Nem fogom tudni helyette végigküzdeni ezeket az éveket. Nem fogom tudni megóvni a rossz dolgoktól. Nem tudom még csak felkészíteni sem arra, ami rá vár, és amin muszáj átesnie ahhoz, hogy felnőjön. Ezt a játékot újra előlről kell elkezdenie neki is, mint annak idején nekem, de őszintén remélem, hogy sokat számít majd az, hogy vele ott van egy apa. Velem nem volt.

Tudod, amióta gyerekem van, és csak azóta, végre megértettem, milyen az isten valójában. És megértettem végre, hogy mit jelent, hogy isten szereti minden egyes gyermekét. Megértettem, hogyan kell helyesen szeretni a gyerekünket. És megértettem azt is, mi az, amit az emberek rosszul gondolnak az istenről. Megértettem azt is, hogy ezeket azért gondolják, mert nem tanulták meg, mi a valódi szeretet.

Mert az a szülő, aki valóban szeret, aki jót akar neked és arra törekszik, hogy boldog emberré nőj fel, az legelsősorban szabadon enged. Hagyja, hogy egyedül próbálj meg boldogulni. Ott van veled mindig és támogat, de nem nyúl alád, nem cipel és nem tesz meg semmit sem helyetted, mert tudja jól, hogy ezzel nem tesz jót veled. De nem is magyarázom ezt tovább; leírtam éppen az előbb, hogy szerintem milyen egy jó szülő, amilyen én próbálok lenni. Az én istenem pedig éppen ilyen velem, és én végtelenül hálás vagyok neki ezért, mert ennél többet nem is kaphatnék tőle.

És arra fogok törekedni, hogy ilyen apa legyek én is.

Olyan, mint amilyen apám nekem az isten.