Tudod, ha a vadonban élsz, az kurva élet, hogy nem fogsz sohasem ellustulni. Csak a napi rutinod olyan, hogy egyetlen percig sem kell gondolkodnod azon, hogy mit csinálj, vagy csinálj-e valamit egyáltalán, mert mindig van tennivaló. A kontraszt a panelélettel olyan nagy, hogy könyvet lehetne írni róla.
Lehet, hogy egyszer majd meg is írom azt a könyvet, ha olyan sok időm lesz, de az sem mostanában lesz.
Egyvalamit pedig biztosan tudok, még akkor is, ha magamban nyávogok néha, hogy már megint nem tudok semmittenni: hogy ez nekem kurvára a javamra válik, ez az egész.
Az emberi lélek is a fizika törvényeinek engedelmeskedik; furcsa, de így van. Mindig minden a legkisebb ellenállás irányába mozdul. És ha valamit nem muszáj, a legritkább esetben tesszük meg szívesen.
A cél az lenne, hogy legyen elég hajtóerő odakint és idebent is ahhoz, hogy azt az életet éljük, amiben maradéktalanul jól érezzük magunkat. Én biztos vagyok abban, hogy a semmittevős, ágyban fetrengős élet hosszú távon nem valami jó érzés, és ha valakinek akár a legkevesebb igénye is van arra, hogy értelmesen éljen (nem hasznosan, hanem értelmesen), akkor nem lesz boldog attól, ha nem csinál semmit. Valamit tehát mindenképpen érdemes csinálni, de mit?
Na erre jó az, ha az ember a vadonban él.
Itt nem az a kérdés, hogy meg akarod-e csinálni, mert meg kell csinálni. Nekem itt a házam, itt a kertem, és itt az edzés, amit szintén itthon nyomok a hátsókertben, és ez a három dolog nagyjából keretbe is foglalja az életemet, ha pedig hozzácsapjuk a családot, meg a munkát, akkor kész, vége, el is fogyott minden időm és energiám.
És ezt nem panaszképpen mondom, mert én ezzel az élettel egyébként maradéktalanul elégedett vagyok. Ráadásul amennyit én optimalizálok folyton, ezzel el tudom érni azt, hogy amit muszáj megcsinálnom, azt letudom gyorsan és hatékonyan. Csak arra kell magam folyamatosan emlékeztetnem, hogy éppen ez az élet, nem pedig a hávájozás, ami a feladatok után jön.
Igen, tudom jól hogy valójában semmit sem muszáj, és ez is csak egy olyan dolog, amivel magunkat csapjuk be. De ha átgondolom, hogy mit miért csinálok, akkor mégiscsak az az értelmes, hogy megcsinálom; mert a végcél az, hogy ne csináljunk értelmetlen dolgokat. Azt úgysem tudjuk elkerülni, hogy a napi rutin ne legyen nyűg - mert a napi rutin hol könnyebb, hol nehezebb.
Most eszembe jutott László András egy mondata: Aki nem törekszik felfelé, az lefelé süllyed. Ha tudnátok mennyi mindenre igaz ez a dolog; és megint csak alapvető fizika.
Én tehát köszönöm a vadonnak, hogy nem hagy ellustulni, köszönöm az edzésnek, hogy arra kényszerít, hogy folyton felülmúljam önmagamat, és egyre erősebbé váljak, köszönöm a csajomnak, hogy segít nem elfelejteni, hogy milyen sokat is ér nekem, és köszönöm az Istennek azt, hogy olyannak teremtett, aki mindezt megérti és értékelni tudja. Mert enélkül az egész szart sem érne.
Egyszóval köszönöm hogy nehéz, mert így van lehetőségem felfelé törekedni.
És nekem ez a legfontosabb a világon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése