Egyébként már régóta tervezem, hogy újrajárom ezt a régi kedvenc útvonalamat - olyan régi, hogy már tizenévesen is megjártam nem egyszer, amikor itt voltam a kisvárosban (fölvisz a hegyre és a mai napig emlékszem milyen gyönyörű volt tavasszal), és olyan régóta tervezem, hogy több, mint tíz éve nem jártam már arra gyalog. Éppen itt volt már az ideje.
Jöttek is elő emlékek dögivel, nem mind jó, de mindegyiknek örültem, mert régen találkoztam velük utoljára. De rá kellett jönnöm, hogy a hosszú gyaloglás már nem az nekem, mint régen. Régen ez volt a mindenem, egyedül a vadonban, minél többet, álmodozni és gondolkodni, tervezni és képzelegni, csak minél távolabb. Csak minél távolabb. De most már otthon is lehetek egyedül, és az álmodozások idejének is vége, már az sem megy úgy, mint régen. Felnőttem már hozzá.
Inkább a HIIT és az ugrókötél, mert attól legalább nem fájdul meg a derekam, mint a gyaloglástól. Meg általában nincs is arra három órám, hogy járjak egyet. Remélem azért fogok még, ha a kis vadonjáró is ráérez a vadonjárás ízére, de ennyi idősen még engem sem érdekelt annyira, úgyhogy nem erőltetem. Meg hát hideg is van bazmeg, inkább nyáron.
De nem bántam meg, hogy nekivágtam, eddig még sosem bántam meg, mert a vadon mindig ad valamit nekem. Nem, nem eszegettem bogyókat és nem fogtam vadmalacot, viszont nekem menet közben könnyebb tisztán látni, érezni és gondolkodni, és könnyebben a helyükre kerülnek azok a dolgok, amiken csak szenvedek meg nyavalygok a négy fal között.
Leültem az erdőben egy pillanatra lefelé jövet a hegyről, és arra gondoltam, hogy nincs is igazán hideg tél, és akkor belém villant az egyik régebbi bejegyzésem (most ki nem keresem bazeg) ahol arra kérem az istent, hogy adjon nekem hosszú, keserves és hideg telet, sötétet és nehezet, hadd szenvedjek meg a tavaszért.
Na most. A csajom is felhívta arra a figyelmemet, hogy mostanában sokat nyavalygok meg szenvedek, és egészen mostanáig nem értettem, hogy miért. Pedig semmi más nem történt, csak annyi, hogy az isten megtette, amit kértem: rám pakolt annyi szart, hogy ki sem látok alóla. Én kértem? Igen. Elég sok szar? Igen. Szenvedek tőle? Igen. A javamra fog válni végül? Igen. És én nyavalygok emiatt?
Mint egy picsa, öregem. Mint egy picsa.
Szóval ültem ott az erdőben, és egyik pillanatról a másikra megértettem, hogy én csak azt kaptam, amit kértem. Ja kérem, hogy én nem éppen erre gondoltam? Hogy én hóvihart meg jégvirágokat vártam? Hát, az isten szerencsére
Amikor idáig jutottam, elszégyelltem magam. Nem éppen úgy viselkedem, ahogyan illene. Kicsit sem vagyok hálás. Még nem teljesen értem az egészet egyébként, sokszor meg is rémít a gondolat, hogy mennyi megértenivaló van még a függöny mögött, amit ebben az életben talán már nem lesz alkalmam meglátni sem, nemhogy megérteni; szóval még nem teljesen értem, de a magam szerepét ebben most megértettem.
A másik felemét még nem értem teljesen. De ezzel is együtt kell tudnom most élni, rövidesen úgyis minden kiderül, aminek ki kell derülnie. Erről már az öreg szokott mindig gondoskodni, én pedig benne még sohasem csalódtam. Kicsit félek, mivel rukkol még elő, ha már szenvedést és nehézségeket kértem tőle. Igen, emlékszem még, hogy jó dolgokat ígért nekem, de ismerem már annyira, hogy tudjam - azt ő dönti el, hogy mikor.
Most egyébként, mivel megtehetem, végrehajtok egy igazán tudományos kísérletet: a kísérlet az lesz, hogy most nem teszek meg valamit, amiről azt érzem, hogy meg kéne tennem. Hogy ez jó lesz-e vagy rossz nekem, az pedig majd hamarosan kiderül. Figyelem, mint mondtam, ez egy tudományos kísérlet lesz, és az eredményeket egy későbbi bejegyzésemben igen gondosan közzé fogom tenni. Csak semmi türelmetlenkedés, a megfelelően értékelhető eredményekhez idő kell.
Most pedig megyek, és regenerálom a lábaimat a holnapi guggoláshoz, mert nehogymár szégyenben maradjak a fácánok meg a vakondok előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése