Ennek is vége öregem

Mármint a 2013-as évnek. Kicsit közel vannak egymáshoz ezek az ünnepek, karácsony, meg újév. Állandóan takarítanom kell bazmeg. Meg főzni. Már írtam, hogy én szívesebben tenném az év fordulóját tavasz elejére a tél közepe helyett, de elnézőnek kell lennem, mert minden alkalom, amikor keményen lehet vedelni, az...őőő, hát, megbecsülni való.

Nem mintha nem tehetném meg, hogy akár mindennap keményen vedeljek (mondjuk amikor nincs nálam a gyerek, mert mégiscsak fenn kell tartani a látszatot) de úgy vedelni, hogy azt a társadalom nem csak elnézi, de teljes szívvel támogatja - öcsém, ezt csak szilveszterkor lehet. Amikor mosolyogva bíztatnak alkoholmérgezésre és az ordítva hányásra, ezt csak itt és csak most. Nagy kincs ez, barátaim, őrizzétek meg ezt a szép és nemes hagyományt.

(Vagy elköltözhetnék mondjuk Írországba, és akkor mindennap szilveszter lenne, csak ahhoz egyelőre még eléggé szeretem a házamat csajomat, hogy ne akarjak eltépni innen a faszba, mint majdnem az összes barátom.)

Nem fogok itt ömlengeni, hogy mennyi fasza dolog történt velem ebben az évben, meg könnybelábadt szemmel felemlegetni a szép dolgokat, mert elhánynám magam, és nem csak attól a pár sörtől, amit bedobtam úgy lájtosan napközben. Aggasztóan rosszul viselem mostanában az alkoholt, pedig régen arról voltam híres, hogy a "srác aki úgy issza a vörösboros kólát mint a vizet", na de azok az idők elmúltak, mikor úgy döntöttem, hogy végre lediplomázok, gyereket csinálok és dolgozni kezdek.

Ha ezt most így visszapörgetem magamban, inkább ittam volna meg még pár hektó vörösboros kólát. Na mindegy.

Szóval most nem azt akarom leírni, hogy mi lesz reményeim szerint a következő évben; azt majd leírom jövőre. Most még idén van, ezért én inkább azt írom le, hogy mi történt velem ebben az évben. Csak felsorolom, nem kell itt ünnepélyeskedni.

Először is sikeresen megtartottam (de még mindig nem nyertem meg) a második feleségemet csajomat. Nem rossz valakitől, aki a vadonból próbál meg nyeregben maradni egy egész nagyváros összes csődörével szemben. Aztán megtartottam (és megnyertem) a gyerekemet, aki ha elég nagy lenne, engem választana a szokásokkal ellentétben, de egyelőre be kell érnünk azzal, hogy minél többet együtt vagyunk. Aztán sikerült megtartanom a házamat, amibe elég munkát beleraktam ahhoz, hogy ne adjam könnyen. Meg nálam volt a lóvé, és akinél a pénz, ugye... Aztán sikeresen elveszítettem a feleségemet, vigye el az ördög áldja meg a jóisten. (Teljesen úgysem veszíthetem el, amíg ő a gyerekem anyja, ugyebár.) Aztán egyre nagyobb súlyokkal edzek, és öregem, hol van még a vége ennek a dolognak. Aztán annyit nyavajogtam azon, hogy bunyózni akarok, hogy most már tovább nem húzhatom ezt sem. Aztán sikerült megtartanom a munkámat, sőt még mindig szeretem, pedig állandóan azt érzem, hogy nem is csinálok semmi hasznos dolgot. (Ne mondj semmit bazdmeg.) Más asszem nem történt ebben az évben, ami említésre méltó, nem mintha mindez nem lett volna elég. Ha mégis kifelejtettem volna valami lényeges dolgot, akkor szarok bele. 

Mert végül, de nem utolsósorban, ez az év volt az, amikor végre elkezdtem azt az életet élni, amire mindig is vágytam, évek, vagy talán évtizedek óta - lehet hogy még nem felhőtlen sikertörténet ez az élet, de már elkezdtem, a kurva életbe, és ez átkozottul jó érzés.

És tudod mit?

Most, ahogy ezeket a dolgokat így végignézem, rá kell jönnöm, hogy ennél többet egyetlen év alatt nem is lehetne véghezvinni. Úgyhogy gratulálok, vadonjáró. Végeredményben jó évet zártál; adja az isten, hogy még sok éved legyen egészségben ezen a világon, mielőtt továbbindulnál innen.

És most vedeld magad eszméletlenre, te vén fasz. (Nem, nem fogok nagyon inni ma már, de ez hangzik a legkevésbé szánalmasan a lehetséges befejezések közül.)

Na csá gecik.

Kalandok a vadonban 14.

Elmentem ma egy kurva nagyot járni a vadonba. Csak hogy tudd, régen jártam már kurva nagyot a vadonban, és ezt meg is fogom bánni holnap reggelre, mert nem fogok tudni lábra állni, pedig akkor is ki kell már takarítanom végre itthon, ha az ég a földdel összeszakad. Reméljük éjjel majd regenerálódok.

Egyébként már régóta tervezem, hogy újrajárom ezt a régi kedvenc útvonalamat - olyan régi, hogy már tizenévesen is megjártam nem egyszer, amikor itt voltam a kisvárosban (fölvisz a hegyre és a mai napig emlékszem milyen gyönyörű volt tavasszal), és olyan régóta tervezem, hogy több, mint tíz éve nem jártam már arra gyalog. Éppen itt volt már az ideje.

Jöttek is elő emlékek dögivel, nem mind jó, de mindegyiknek örültem, mert régen találkoztam velük utoljára. De rá kellett jönnöm, hogy a hosszú gyaloglás már nem az nekem, mint régen. Régen ez volt a mindenem, egyedül a vadonban, minél többet, álmodozni és gondolkodni, tervezni és képzelegni, csak minél távolabb. Csak minél távolabb. De most már otthon is lehetek egyedül, és az álmodozások idejének is vége, már az sem megy úgy, mint régen. Felnőttem már hozzá.

Inkább a HIIT és az ugrókötél, mert attól legalább nem fájdul meg a derekam, mint a gyaloglástól. Meg általában nincs is arra három órám, hogy járjak egyet. Remélem azért fogok még, ha a kis vadonjáró is ráérez a vadonjárás ízére, de ennyi idősen még engem sem érdekelt annyira, úgyhogy nem erőltetem. Meg hát hideg is van bazmeg, inkább nyáron.

De nem bántam meg, hogy nekivágtam, eddig még sosem bántam meg, mert a vadon mindig ad valamit nekem. Nem, nem eszegettem bogyókat és nem fogtam vadmalacot, viszont nekem menet közben könnyebb tisztán látni, érezni és gondolkodni, és könnyebben a helyükre kerülnek azok a dolgok, amiken csak szenvedek meg nyavalygok a négy fal között.

Leültem az erdőben egy pillanatra lefelé jövet a hegyről, és arra gondoltam, hogy nincs is igazán hideg tél, és akkor belém villant az egyik régebbi bejegyzésem (most ki nem keresem bazeg) ahol arra kérem az istent, hogy adjon nekem hosszú, keserves és hideg telet, sötétet és nehezet, hadd szenvedjek meg a tavaszért.

Na most. A csajom is felhívta arra a figyelmemet, hogy mostanában sokat nyavalygok meg szenvedek, és egészen mostanáig nem értettem, hogy miért. Pedig semmi más nem történt, csak annyi, hogy az isten megtette, amit kértem: rám pakolt annyi szart, hogy ki sem látok alóla. Én kértem? Igen. Elég sok szar? Igen. Szenvedek tőle? Igen. A javamra fog válni végül? Igen. És én nyavalygok emiatt?

Mint egy picsa, öregem. Mint egy picsa.

Szóval ültem ott az erdőben, és egyik pillanatról a másikra megértettem, hogy én csak azt kaptam, amit kértem. Ja kérem, hogy én nem éppen erre gondoltam? Hogy én hóvihart meg jégvirágokat vártam? Hát, az isten szerencsére vagy szerencsétlenségemre jobban ismer, mint én saját magamat. És ha szenvedést kérek mert fejlődni akarok, akkor szenvedést ad, de nem azt a fajtát, amit én úgy elképzelgetek, hanem amit ő elképzel. És ő aztán tudja, mitől döglik a légy.

Amikor idáig jutottam, elszégyelltem magam. Nem éppen úgy viselkedem, ahogyan illene. Kicsit sem vagyok hálás. Még nem teljesen értem az egészet egyébként, sokszor meg is rémít a gondolat, hogy mennyi megértenivaló van még a függöny mögött, amit ebben az életben talán már nem lesz alkalmam meglátni sem, nemhogy megérteni; szóval még nem teljesen értem, de a magam szerepét ebben most megértettem.

A másik felemét még nem értem teljesen. De ezzel is együtt kell tudnom most élni, rövidesen úgyis minden kiderül, aminek ki kell derülnie. Erről már az öreg szokott mindig gondoskodni, én pedig benne még sohasem csalódtam. Kicsit félek, mivel rukkol még elő, ha már szenvedést és nehézségeket kértem tőle. Igen, emlékszem még, hogy jó dolgokat ígért nekem, de ismerem már annyira, hogy tudjam - azt ő dönti el, hogy mikor.

Most egyébként, mivel megtehetem, végrehajtok egy igazán tudományos kísérletet: a kísérlet az lesz, hogy most nem teszek meg valamit, amiről azt érzem, hogy meg kéne tennem. Hogy ez jó lesz-e vagy rossz nekem, az pedig majd hamarosan kiderül. Figyelem, mint mondtam, ez egy tudományos kísérlet lesz, és az eredményeket egy későbbi bejegyzésemben igen gondosan közzé fogom tenni. Csak semmi türelmetlenkedés, a megfelelően értékelhető eredményekhez idő kell.

Most pedig megyek, és regenerálom a lábaimat a holnapi guggoláshoz, mert nehogymár szégyenben maradjak a fácánok meg a vakondok előtt.

Ez most olyan motivációs

Én már novemberben elpucoltam a kertemet, és gondosan az ajtó mellé támasztottam a hólapátot, mert én vagyok a faszagyerek, az élet császára, aki nem fog egyik reggel arra ébredni, hogy a házát belepte a hó és ő nem tud hátravergődni a fészerhez a kurva hólapátért.

Szóval rákészültem, öcsém.

Most december vége van, jelenleg 10 fok van kint, (plusz 10, mielőtt még beszólnál) havat csak akkor láttam eddig, ha bedrogoztam szétszórtam a hintőport a fürdőszobában, tehát kicsit sem vagyok csalódott.

Pedig én úgy rákészültem, de tényleg.

Dressed up, but nowhere to go, vonta meg a vállát az amerikai. Na de majd márciusban, amikor a sok fasz már a kerti bútorokat törölgeti, majd akkor eljön az én időm, meglássátok.

Szóval ebből az egészből azt akarom kihozni, hogy ne legyetek elkeseredve, ha nem jön össze, amit elképzeltetek: van olyan, hogy mindenképpen szívni kell, van olyan, amikor nincs jó döntés, amikor nem lehet megúszni a mindent elárasztó szartengert; és ezt elfogadni is egy hasznos lecke azoknak, akik tudnak tanulni ebből. Akik nem, azok meg csak szenvedjenek. Megérdemlik. Én is megérdemlem.

De ez nem jelenti azt, hogy ne kéne megtennünk mindent, ami csak lehetőségünkben áll - az, hogy néha szívni kell, nem szabad, hogy kifogás legyen minden egyes helyzetre, amikor benne vagyunk a córeszben. Nem, azok a vesztesek, akik állandóan ezzel takaróznak, te pedig nem vagy vesztes, igaz?

Persze, hogy nem vagy. Ez kizárólag elhatározás kérdése, nyugi. Nem kell semminek sem lenned, ha nem akarsz.

Amikor idáig jutottam a gondolatmenetben, eszembe jutott, hogy most pár olyan igazi motivációs dumának kellene következnie, de ez az egész semmit sem ér megfelelő közönség nélkül, úgyhogy felvettem a mackónadrágomat, és felcaplattam a kert végébe, hogy a következő néhány gondolatot osszam meg a kíváncsian nyakukat nyújtogató fácánokkal, illetve a körém gyűlő bágyadt téli őszi legyekkel (ja, megjegyzem ezek a dolgok voltak már a blogomban, és lesznek is; néhány dolgot azonban nem lehet elégszer elismételni):

Először is, az élet túl rövid ahhoz, még mindig túl rövid, hogy olyan dolgokkal töltsük el, amiket nem szeretünk. Egyre több helyen olvasom és hallom ezt, és egyre jobban értem, hogy ez mennyire fontos. Persze, elbaszott közhely, de tényleg annyi ember látná be és alkalmazná, hogy felesleges legyen ezt szajkózni? Én nem ezt látom. Boldogtalanok ezek mind, öcsém.

És már most tudom, hogy ahogyan öregszem (majd egyszer, mert még kurva fiatal vagyok) ezt a gondolatot egyre és egyre jobban meg fogom érteni, és egyre és egyre fontosabb lesz. Amikorra meg majd tényleg megértem, és rémülten próbálom majd meg felnyitni az akkori fiatalok szemét az igazságra - nos, addigra már mindegy lesz nekem, mert szenilis, gatyába szaró vén csóka leszek, aki csak hülyeségeket motyog magában, és már a saját nevére sem emlékszik.

Másodszor, soha ne várj a tökéletes alkalomra. Egyáltalán, semmilyen alkalomra se várj. Csináld most. Ha készülődsz, hogy milyen jó lesz majd, csalódni fogsz. És minél többet vársz, minél többet készülődsz, annál nagyobbat fogsz csalódni. A végén talán el sem indulsz, mert már annyira beleszoksz a rákészülésbe, hogy azzal azonosítod az életed, és a végén már nem is fogsz emlékezni sem arra, hogy mire is készülsz tulajdonképpen.

És különben is, ki a faszom akar úgy élni, hogy csak készül az életre? Ez nem úgy van, mint a sportmeccseken, hogy a rákészüléssel, ráedzéssel töltött idő nem számít bele a meccsidőbe. Itt nem fogsz annál jobban teljesíteni, minél alaposabb vagy, öreg. Nincs tökéletes terv, amit majd a gondos tanulással és gyakorlással töltött évek után lépésről-lépésre valóra váltasz. Az élet az első adandó alkalommal úgy fog seggbe baszni, hogy soha többé nem fogsz tudni sziszegés nélkül leülni sehová.

Mert csak ez az élet van, és csak ez a néhány év, amit ezen a szargolyón tölthetsz. Hogy mivel töltöd, rajtad áll, de sohasem fogod visszakapni azt az időt, amit nem azzal töltöttél, hogy élj. Sohasem fogja senki sem garantálni neked, hogy a rákészüléssel töltött időd majd megtérül. Soha, senki nem fog kárpótolni téged semmiért, amit kihagytál, elszúrtál, elengedtél.

Úgyhogy indulás, te lusta geci.

De most.

Még egy karácsony...

...és ez már a második ezen a blogon, héjjahó.

És már a második karácsony, amikor tudom, hogy ő a világon van, de ezúttal sem vagyunk együtt. Tavaly megfogadtam, hogy több ilyen nem lesz, de ezek az újévi fogadalmak már csak ilyenek. Ebben az évben vagy nem fogadok meg semmit, vagy ezúttal mindent meg fogok tenni azért, hogy valóra váltsam, kerül amibe kerül.

De legalább a kis vadonjáróval letoltuk idejében az ajándékozást; az angyalt átbasztuk, hogy előbb jöjjön meg, és jelentem sikerült is. Totális, epic win, és a legfontosabb a gyerek boldogsága nagy lófaszt mert az enyém, meg ilyenek.

Aztán gyorsan egyedül maradtam, mert a dolgok így mennek, és megcsináltam a karácsonyi menüt (chilisbabot sörrel), még este gyorsan kimentem edzeni egyet, aztán filmet néztem és gémerkedtem, mint régen. Mint régen.

Asszem ez a karácsonyi edzés dolog ez tradíció lesz, mert éppen akkor, amikor a sok boldog családapa vagy hamis hangon kornyikálta a kedvenc karácsonyi dalát, vagy bejglit zabált, vagy ölelgette a bűnronda feleségét, vagy éppen agybajt kapott az idegesítő kölykeitől, addig én, igaz, hogy egyedül ugyan, de megdöntöttem az egyéni deadlift rekordomat.

Ezt nektek.

És nem kérek bocsánatot azért, amiért nem érzek egyetlen cseppnyi karácsonyi áhítatot sem; egyrészt ez az egész dolog az álszent köcsögöknek való, akik így próbálnak meg némi jóérzést csempészni az elbaszott, boldogtalan életükbe, másrészt engem már így szeret az isten, ilyen hülye, bunkó fasznak. 

Mert idén is elég nagy fasz voltam, büszke is vagyok magamra, bár nem akarom megelőlegezni az évértékelő beszédemet; hozni fogom a szokásos formámat, gondolhatod.

Most vissza a karácsonyhoz: szóval egyszer szeretném már kipróbálni, vagy nem is, ne legyek túl telhetetlen, szeretném legalább látni, hogy a valóban boldog emberek hogyan ünneplik a karácsonyt. Tudod, egy olyan izé, egy olyan család, ahol az emberek valóban szeretik egymást, ahol az emberek ismerik és megértik egymást, és ahol nyugi van, meg vidámság van, meg lazulás van, meg sok játék van.

Ezt eddig csak a filmekben láttam, de mindannyian tudjuk, hogy a filmek hazudnak.

Ja, eszembe jutott még egy dolog így a karácsony kapcsán, egy kis teológia, ha már úgyis ma ünnepeljük Jézus születését, bár ha van a mai modern világban bárki is, aki tényleg Jézus születését ünnepli, hát, öcsém, minden elismerésem a tiéd, valamit nagyon tudhatsz.

Egyszer régen megpróbáltam elbeszélgetni egy hívő arccal (tudom, hiba volt de én ilyen kis naiv entellektüell csávó vagyok) arról, hogy mennyire nem stimmel nekem ez a helyes imádság dolog. Meg hogy honnan tudja a jóistenke, hogy te most őhozzá imádkozol. És miért nem a Sátán veszi magára az imáidat? És hogyan lehet tulajdonképpen rosszul imádkozni? Mert azt értem, hogy valaki nem imádkozik. Azt is értem, hogy valaki csak megszokásból imádkozik. De azt nem értem, hogy ki a faszom képes kijelenteni azt, hogy ha te ezt meg azt mondod így és így, az helyes, ha meg nem, akkor az helytelen. Na de kifejtem részletesebben, mert tudom én, hogy ez így eléggé zavaros.

Mert ugye ott van például Jézus. Jézus egy csóró zsidó gyerek volt, állítólag arámi nyelven beszélt, ja, és életében senki sem hívta Jézusnak, legfeljebb Jósuának.

Na most, amikor te magyarul imádkozol Jézushoz (aki életében nem hallotta ezt a nevet) akkor tulajdonképpen honnan a faszból tudja, hogy ez az ima neki szól? És oké, hogy a Biblia megmondja, hogy Jézus mit tanított a helyes imádságról, de ő azt a saját anyanyelvén tanította. Akkor hogyan érti mégis az imákat, amiket hozzá vartyognak a föld minden pontjáról?

Ha feltesszük, hogy érti, és nem tételezzük fel azt a hülyeséget, hogy Jézus folyamatosan képzi magát a napról-napra születő egyházak hivatalos szövegeiből és a világ összes nyelvéből (beleértve a kis, elszigetelt helyi dialektusokat is), akkor csakis arra lehet gondolni, hogy Jézus nem a szavakat érti, hanem a szándékot, az érzéseket, a gondolatokat, egyszóval azt az energiát, amit az ima magában hordoz.

Isten az dettó, mert ők egyek ugye.

Akkor viszont hagyjuk a faszba ezt az így kell imádkozni dolgot. Mindenki úgy imádkozik, ahogyan akar és ahogyan tud. Nincsenek sem kötelező szövegek, sem kötelező szavak vagy kifejezések. Eléggé furcsa is lenne, ha lennének.

Ez eddig oké is, de még mindig ott van a nagy kérdés, hogy honnan a rákból tudja Jézus vagy Isten vagy a kisfaszom hogy te éppen hozzá imádkozol és nem Allahhoz, Krisnához, vagy ahhoz a rózsaszín Power Rangerhez (fasz tudja hogy mi a neve). És a többi isten/szent/démon/akármilyen izé, akikhez imádkozni szoktak? Hogy a faszomba nem keverik ezek össze az imákat, amik folyton ott cikáznak az éterben, öcsém?

Gondolod, hogy ezek az arcok ott a mennyben/pokolban/akármilyen nem evilági helyen fenntartanak egy (folyton bővülő) listát azokról a szavakról, amikre odafigyelnek? Ha valaki azt mondja, hogy "kérlek istenem" akkor bingó, ez egy ima, egy pipa a keresztényeknek, de ha valaki csak csendben elmélyül és hagyja megnyugodni magát, és csak van, és csak úgy létezik harmóniában önmagával és a világgal, az nem ima, csak meditáció? És az nem jó, mert nincs benne a Bibliában, különben is a papom/lelkészem/mittudoménmim azt mondta, hogy az rossz, mert sátánizmus?

Tételezzünk fel valamit.

Tételezzük fel, hogy az isten szarik a külsőségekre, a nevekre, a szavakra, de még a fejben gondosan megformált gondolatokra is. Tegyük fel, hogy az isten szarik a kultúrákra, a nyelvekre, a vallásokra, a szokásokra, a rituálékra, a szentkönyvekre, a tabukra, az előírásokra, az erkölcsre, a szabályokra, egyszóval mindenre, ami miatt az emberek olyan kurva fontosnak szokták érezni magukat.

Tudod, mi marad, ha ezeket mind elveszem tőled, és megfoglak, és egyszerűen odabaszlak az isten elé? Nem tudod, fogalmad sincs, de a papoknak sincs fogalmuk róla. Ha az isten szemébe kell nézned, szerinted mennyit ér egy Miatyánk? Mennyit ér az, hogy te minden vasárnap végigülted a prédikációt? Mennyit ér az, hogy sosem dugtál házasság előtt? Mennyit ér az, hogy egész életedben betartottál minden szabályt, amit a többi ember állított föl neked?

Őszinte szívből kívánom mindenkinek, hogy legalább egyszer életében kénytelen legyen belenézni isten szemébe. Lesznek kurva nagy meglepetések, meg kurva nagy rádöbbenések. De nem az én dolgom, hogy ezekről beszéljek, nem vagyok felhatalmazva rá.

Na. Most pedig nincs más hátra, mint hogy Krishna áldását kérjem mindannyiótokra, és Allah húzkodja meg a bajszotokat, hogy a földig érjen, és Papa Legba adjon nektek nyugalmas és békés karácsonyt.

Úgy legyen.

Jó dolgok jönnek

Na, végre kialudtam magam. Még csak első körben, de ez egy jó kezdet. Most a tökömet vakarászva bámulok ki a napsütötte, deres tájra (hó híján a dér is megteszi, egye fene, legalább fehér), miközben a gyerekem a GTA: Vice City nevű, szigorúan csak tizennyolc éven felülieknek való játékot gyűri, minden aggodalmam ellenére is.

Én meg nem fogom lekattintani róla, mert egy köcsög vagyok. Igazi gémer-nek a gyereke is gémer, és aki aggódik amiatt, hogy egy gémer esetleg nem mozog eleget, az nézzen rám (jó, tudom, neked dagadt vagyok, de ne a hasamat nézd); aki aggódik amiatt, hogy egy gémer az antiszociális, annak üzenem, hogy a gyerekemmel együtt olyan népszerűek vagyunk, mint a szar; továbbá, aki aggódik amiatt, hogy egy gémer az majd nem boldogul az életben, annak üzenem, hogy kurva jól elvagyok egyedül egy egész házban, tökéletesen el tudom látni magam és a kis vadonjárót is, többet keresek, mint azok, akik mást nem tudnak azon kívül, mint kibaszottul komolyan venni magukat, meg a tyúkszaros kis üres életüket; és végül de nem utolsósorban aki aggódik amiatt, hogy egy gémernek nem lesz reális kapcsolata a valósággal, annak üzenem, hogy: milyen valósággal bazmeg? Elég filozófiát tanultam ahhot, hogy porrá zúzzam a szánalmas elképzeléseidet arról, hogy mi a valóság, mi az élet, és minek érdemes létezni ezen a szargolyón; inkább meg se próbálj győzködni arról, hogy neked van igazad, mert úgysincs. És örülj neki, ha békén hagylak az én elképzeléseimmel, és legyél kurva hálás azért, amiért nem rombolom földig az elbaszott kis világképedet. Köcsög.

Na, ez jólesett. De igazából nem erről akartam írni, hanem arról, hogy a nagy megborult, betegeskedő szenvedéseim közepette elkezdtem reklamálni az öregnek, hogy kicsit segítsen már jobban érezni magam ezen a világon, ha már ő teremtette nekem. Kicsit sincs lelkifurdalásom amúgy emiatt; egyrészt ismerjük egymást jól, másrészt tudom, hogy azt akarja, hogy boldog legyek, de nyilván más dolgok is lekötik az idejét néha, ezért jeleztem neki, hogy ugyan kacsintson már le rám, mert igen nagy szükségét látnám némi vigasztalásnak.

Erre tegnap éjjel a következőt súgta nekem: jó dolgok jönnek.

Semmi több, semmi magyarázat, csak ez az egyetlen mondat. Ha ezt egy másik ember mondta volna nekem, pofán röhögöm. De ha tudnád, milyen végtelen nyugalom szállt meg attól, hogy ezt személyesen tőle hallottam. Tudja azért az öreg, hogyan kell bánni velem, na.

Úgyhogy most itt vagyok, nyugiban, és tudom, hogy jó dolgok jönnek. Fogalmam sincs mik lesznek azok, de nem is érdekel. A lényeg, hogy ezt ő mondta nekem, és ennyi elég is ahhoz, hogy ne legyenek kétségeim. Na jó, elképzeléseim azért vannak, de már megszoktam, hogy az öreg minden elképzelésemet übereli, ezért nem élem magam bele semmibe.

De kezdetnek mondjuk elfogyhatna már a takony az orromból, meg a slájm a torkomból.

Igen, az kurva jó kezdet volna.

Edzésnapló 24.

Hát a legfontosabb dolog ebben a hónapban, hogy végül mégis megvettem a 32 kilós kettlebellt, és nagyon jól tettem, hogy megvettem, mert azóta sem bántam meg. Kemény ez a cucc, de én keményebb vagyok, és az a helyzet, hogy valószínűleg a 40 kilóstól meg a 48 kilóstól sem ijednék meg, de egyelőre úgy érzem hogy azért a 32 kilósnál mégis megállok.

Nagyon jó vele a mellre vétel és nyomás, a 24 kilós pehelysúlyúnak érződik mellette, ami nem is fog ártani később, mert tervezem, hogy néha azért az erőedzés mellett lesznek még kettlebelles időszakaim, főleg nyáron, mert azért a kettlebell az nekem mindig is egy nyári dolog.

Egészen konkrétan ezt az edzésprogramot néztem ki:

http://www.t-nation.com/workouts/10000-swing-kettlebell-workout

Egyszerű cucc, de baszottul kemény, és mint a címe is mutatja, kurva sok lendítés van benne, ami azt jelenti, hogy szakadni fog rólam a víz és lihegni fogok mint az állat, és azt inkább nyáron mint télen, mert most különösen nagyon elbaszott idő van az edzéshez.

Mert ha igazán hideg van, azzal nincs bajom. A meleggel meg főleg nincs. De ez az állandó 0 fok körüli hőmérséklet ami most van, ez kurva szar. Tudom, ne nyávogjak, mert hidegben is jó edzeni, de mostanában valamiért állandóan beteg vagyok, ami ugyan nem akadályoz az edzésben, viszont nehezíti. Sokkal több energiám megy el az edzéssel, emiatt kevesebb marad minden másra, emiatt... érted, ugye.

Taposni nem is tapostam ebben a hónapban, mert örültem annak, hogy a súlyzós gyakorlataimat megcsináltam, a kardióra most nem akartam energiát pazarolni. A bunyót se merem elkezdeni addig, amíg nem vagyok fullos, és most már nagyon régóta nem vagyok.

Na mindegy, jönnek az ünnepek, amikor végre eleget lehet majd aludni, és nyugodtan lehet majd edzeni.

Nagyon sajnálom hogy nem mond havat; hóban kurva jó edzeni. Komolyan, lassan már úgy néz ki a dolog, hogy nyáron el kell utaznod ha igazi nyári fílinget akarsz, télen meg el kell utaznod, ha téli fílinget akarsz. Kibaszás.

Szóval az új kettlebellen kívül még annyi az újítás ebben az elbaszott hónapban, hogy beiktattam az ülve evezést is az edzéstervembe, és figyelem a hatását. Jól esik, és kicsit keményebben rádob a hátizmaim felső részére középen, ami nem is baj, mert egyrészt éppen arra való, másrészt meg azok az izmok közvetlenül nem kapnak annyit, sem a deadlifttől, sem a húzódzkodástól. Ja, és Elliott Hulse szerint is evezni kell, úgyhogy erről ennyit.

A többi gyakorlatom változatlan, a fekvenyomás, a mellre vétel és nyomás, a deadlift, a guggolás és a húzódzkodás változatlanul megvan, és most jött mellé állandóan az evezés, mindegyik heti kétszer továbbra is, négy edzésnapra elosztva. A módszer még mindig jó, mert fejlődök tőle folyamatosan, és ennyi a lényeg. Továbbra is minimalizmus, erre rá kell szánni azt a pár évet, amíg el nem érem a kitűzött súlyokat az alapgyakorlatokban, aztán majd meglátjuk, melyik irányba megyek tovább.

Mondom, néhány párhetes, intenzív kettlebell blokkot érdemes lesz bedobni tavasszal/nyáron, meg erőltetni a kardiót és a bunyót, a lényeg hogy ne lanyhuljak el itt a nagy betegeskedésben. Szerencsére éppen nemrég állapítottam meg, hogy minden szarság közepette is változatlanul nagyon szeretek edzeni. Igen, ha valami bejön, akkor az az edzés, minden más meg le van szarva.

Na, amint látszik, ez most ilyen pozitív hónap volt, de no para, fogok én még lelkesedni eleget. Már ha valami történik is velem végre, basszameg.

De nem, ez most nem az a bejegyzés, itt most örülünk az új kettlebellnek, meg az erősödő vállizmaimnak, meg az evezésnek, gecc.

Ja, és persze tudd, hogy no pain no gain.

Utálom a vasárnapokat

Garfield a hétfőket utálja, én meg a vasárnapokat. Mondjuk azért utálom a vasárnapokat, mert utána hétfő jön. Úgyhogy annyira nem is érzek másképpen mint az a dagadt macsek.

Gyerekkorom óta utálom a vasárnapokat, na nem az egész napot, mert a vasárnap reggelek azok nagyon jók, hanem a vasárnap délutánokat. Meg az estéket.

Egyszerűen azért, mert akkor már mindjárt vége a hétvégének, és kezdődik az újabb hét. Ez pedig egy gyereknek, aki úgy el tudott merülni a játékban bármikor hétvégente, mint én, borzalmas érzés volt. Amikor véget ért a Disney mesedélután (tudod) akkor már végem volt. Utána már csak a vacsora volt, a fürdés, és menni kellett aludni, hogy amikor felébredek, hétfő reggel legyen. Tragikus.

És ez valahogy sose változott meg bennem, és a mai napig utálom a vasárnap estéket is. Meg a hétfőket. Pedig hétfőn van fekvenyomónap, de még így is. Tudod, annyira várom mindig a hétvégét, hogy amikor vége van, csalódott vagyok. Túl rövid volt ezúttal is.

Főleg most, hogy tegnap elzúztam egy esküvőre a szülővárosomba; ma meg hazaestem, és már sötét is van, és már este is van, és már csak a vacsora és a fürdés, aztán fekhetek le, mert hullafáradt vagyok. Ennyi volt. Persze az esküvő kurva jó volt, életem legboldogabb napja, de tényleg, pedig nem is én esküdtem, de azt hiszem a csajom és én eléggé elloptuk ezt az estét. Elloptuk, magunknak, és csak a miénk volt. Utólag is bocsánat az ifjú férjtől és feleségtől, de önző köcsögök vagyunk, ez van. És tudod mit, így kell szerelmesnek lenni, máshogyan nem is érdemes bazdmeg.

A sok pálinka még a torkomat is rendberakta; kellett is már valami csoda, mert még egy betegeskedéstől most kurva nyűgös lettem volna. Mostanában túl sokat vagyok beteg, és ez olyan valami, amire alaposan oda kell figyelnem. Többet kell aludnom, ezt már megbeszéltem magammal. Csak ezzel tudod, mi a bajom. Úgy érzem, ha alszom, a szabadidőmből vesztegetek, és abból mostanában valahogy nincsen valami sok. De legalábbis nincs elég. Meg valahogyan nem jó érzés lefeküdni, pedig mindig szerettem. Egyrészt mert egyedül vagyok, másrészt meg mert túl gyorsan elalszom (naná, bazdmeg, még ez is baj) és ha gyorsan elalszom, gyorsan reggel lesz.

A reggel pedig a fölnőttek világa, amikor újra játszhatom a fölnőttek ostoba játékait, és ebbe mostanában egy kicsit belefáradtam.

Úgyhogy változtatni fogok, mert amíg nem változtatok, addig nem fogok meggyógyulni. Értek én a szóból, értek én a jelekből, és már megtanultam hogy vannak dolgok, amikkel nem szabad szórakozni.

Merthogy én lennék a boldog csávó, az erős csávó, akinek mindig fullosnak kell lennie, és ez menni is szokott, általában, csak néha még az én aksimat is fel kell tölteni, hogy teljes erővel pöröghessek tovább. Ha pedig nem megy már a töltés sem, akkor aksicsere. Szar dolog, mert ezernyi macerával jár, de majd hosszú távon úgyis belátom, hogy jól tettem.

Van már annyi eszem, hogy képes vagyok hosszú távon belátni, és nem ragadok le. Na jó, remélem, hogy van annyi eszem. A többit, a körülményeket pedig meglátjuk; csakis azon tudok változtatni, amit én választottam.

Néha megkérdezem magamtól - tulajdonképpen mire várok még? És meddig várok még azzal, hogy átlépjek végre abba a világba, amiben mindig is élni akartam? Ezen el kell gondolkodnom. Mint ahogy azon is, hogy miért érem be bármiből is a számomra tökéletesnél kevesebbel.

Valószínűleg még mindig félek.

Valószínűleg még mindig az a gyerek vagyok, aki a takaró alá bújt, mert nem akarta hallani az ordítást, és őszintén hitt abban, hogy ha az ágyba bújik, ott biztonságban lesz; de nem volt biztonságban, mert oda sem tudott elmenekülni, a játékba se, a képzeletébe se. Nos, kishaver, most már nincs hová menekülni tovább, sarokba szorultunk, végigpróbáltunk mindent és semmi se működött, ezért ideje odaállni, és szembenézni azzal, amitől annyira félünk.

Amitől annyira félek.

Meg itt van ez a karácsony dolog is. Tudod milyen jó érzés arra gondolni, hogy ha akarom, idén hagyhatom a faszba az egészet? Nem kell karácsonyoznom, csak lehet, és bár úgy döntöttem, hogy végül fogok, nem lesz éppen hagyományos. A szenteste például seggrészegen fogok karácsonyi dalokat énekelni, és hozzá hagymás bab lesz a karácsonyi menü; a thai kurvákon még gondolkodom.

És nem, nem menekülök el előle, mint pár barátom, fogok én karácsonyozni öcsém, de a saját szájízem szerint. Legfeljebb pár őzet tudok megbotránkoztatni vele, ugyebár. A vadon meg úgysem ünnepli a karácsonyt.

Most ez ilyen kusza lett, de a lényeg benne van, nyugi. És a lényeg az, hogy utálom a vasárnap estéket, meg hogy muszáj lesz kezdenem magammal valamit, mert nem leszek így az, aki mindig lenni akartam.

Hiányzik a fehér homok, meg a meleg tenger, meg a szélben lengedező pálmafák.

A kis vadonjáró az iskolában

A kis vadonjáró (aki nekem már mindörökre manó marad, egészen addig, amíg rám nem szól, hogy ne hívjam így, vagy lekúr egyet) már negyedik hónapja iskolás, bizony.

Borzasztóan büszke vagyok rá, mert jól megy neki, jól érzi magát, kurva okos (ezt persze eddig is tudtam), és emellett eleven, mint az ördög. Sosem fog beolvadni, mert az én fiam. Sosem fog megalkudni, alkalmazkodni és konformizálódni, mert az én fiam. Ha valamit örökségül adhatok neki, csak egyetlen dolgot, akkor azt a képességet adnám, hogy sohase kelljen beállnia a sorba, már ha érted mire gondolok.

Persze, könnyű neki. Most még könnyű neki. De ez már nem sokáig lesz így, és ezt én már tudom, tudom kurva jól. Ő még nem tudja, és én nem mondhatom el neki.

Ma voltam ebédet befizetni az iskolájában, és két dologra jöttem rá, miközben kifelé jöttem a néptelen folyosón. Az egyik, hogy bár sosem felejtettem el, milyen volt gyereknek lenni (ha elfelejted elveszel) én ebben az iskolában már mindörökre csak egy szülő leszek, egy fölnőtt, és sohasem leszek már képes egy gyerek szemével látni. Soha többé. Én ott már egy idegen vagyok, aki ideig-óráig van ott, szülőire megy, vagy ebédet fizet be, vagy jön a gyerekéért, vagy néha behozza. A kis vadonjárón látom, aki lelkesen berohan reggel az osztálytermébe, és rögtön kergetőzni kezd a többi kis ördöggel, hogy neki ez mennyire más világ, mint nekem. Félelmetes, mennyire gyorsan távol kerül tőled az a kisgyerek, akivel régen minden napot együtt töltöttél, ha iskolás lesz.

Neki már ez a hétköznapok valósága, ezek a gyerekek, ez az osztályterem, ez az épület - és ez még hét hosszú évig így lesz, és sosem fogja elfelejteni.

Remélem, ő is úgy fog emlékezni mindenre, mint én. Szeretném, ha így lenne.

Szóval szembe kellett néznem azzal, hogy bármennyire is élénken éljen bennem a saját gyermeki énem, én a kis vadonjáró iskolájában nem lehetek gyerek. Itt neki kell gyereknek lennie, és ebben én nem fogok tudni részt venni, bármennyire akarnék is.

A másik dolog ami belém hasított, az az volt, hogy a gyerekem most elkezdte az életet, azt az életet, ami már komolyabb, mint az óvoda játékos világa, itt nyolc évfolyamnyi gyerek van együtt, sokkal vegyesebben mint az oviban, és ezek a gyerekek már nőnek. Ami itt a következő hét évben lesz abban benne lesz mindaz, ami később az életben vár a kis vadonjáróra.

Belém hasított, hogy velem mennyi minden történt hétéves korom óta, amikor először mentem iskolába. Belém hasított, hogy mindezen neki is át kell esnie, akár tetszik akár nem. Még annyi mindenen át kell mennie, még annyi minden vár rá. Milyen elképesztően sok dolog, a végtelenül hosszúnak tűnő évek alatt. És ebből a legtöbb olyan, ami mindig mindenkivel megtörténik, amióta világ a világ. Sok minden olyan, ami rossz, ami fájdalmas, ami nehéz, és mégis meg kell történnie. 

És ekkor hirtelen bűntudatom lett - mert én már tudom, milyen sokáig tart felnőni, és milyen kibaszottul nehéz, keserves, kegyetlen és szomorú. Én már tudom, hogy a kis vadonjáró mennyit fog szívni az élettel, mert fog szívni sokat. Lesznek jó dolgok, igen, de sok szarság is lesz. Konfliktusok lesznek. Feladatok, amiket meg kell oldani, akadályok, amiken át kell jutni, harcok, amiket meg kell vívni.

Neki. Neki kell, nem nekem. Mert mindez rá vár, nem énrám. Ő az, akinek mindez visszavan, de én élem meg magamban újra.

Remélem, tudok majd segíteni neki, hogy könnyebb legyen. Nem, nem is hogy könnyebb legyen, hanem hogy elviselhetőbb legyen, akkor is, ha szar. Erősíteni szeretném őt, mert ez a legtöbb, amit tehetek. Hogy támogatom. Hogy mögé állok, nem azért, hogy állandóan elkapjam, ha elesik - elesni is meg kell tanulnia - hanem hogy érezze, hogy mögötte vagyok, még akkor is, ha nem teszek semmit. Abból tudjon erőt meríteni, hogy tudja, én mögötte vagyok, mindig.

Nem fogom tudni helyette végigküzdeni ezeket az éveket. Nem fogom tudni megóvni a rossz dolgoktól. Nem tudom még csak felkészíteni sem arra, ami rá vár, és amin muszáj átesnie ahhoz, hogy felnőjön. Ezt a játékot újra előlről kell elkezdenie neki is, mint annak idején nekem, de őszintén remélem, hogy sokat számít majd az, hogy vele ott van egy apa. Velem nem volt.

Tudod, amióta gyerekem van, és csak azóta, végre megértettem, milyen az isten valójában. És megértettem végre, hogy mit jelent, hogy isten szereti minden egyes gyermekét. Megértettem, hogyan kell helyesen szeretni a gyerekünket. És megértettem azt is, mi az, amit az emberek rosszul gondolnak az istenről. Megértettem azt is, hogy ezeket azért gondolják, mert nem tanulták meg, mi a valódi szeretet.

Mert az a szülő, aki valóban szeret, aki jót akar neked és arra törekszik, hogy boldog emberré nőj fel, az legelsősorban szabadon enged. Hagyja, hogy egyedül próbálj meg boldogulni. Ott van veled mindig és támogat, de nem nyúl alád, nem cipel és nem tesz meg semmit sem helyetted, mert tudja jól, hogy ezzel nem tesz jót veled. De nem is magyarázom ezt tovább; leírtam éppen az előbb, hogy szerintem milyen egy jó szülő, amilyen én próbálok lenni. Az én istenem pedig éppen ilyen velem, és én végtelenül hálás vagyok neki ezért, mert ennél többet nem is kaphatnék tőle.

És arra fogok törekedni, hogy ilyen apa legyek én is.

Olyan, mint amilyen apám nekem az isten.

Chores in the wilderness

Tudod, ha a vadonban élsz, az kurva élet, hogy nem fogsz sohasem ellustulni. Csak a napi rutinod olyan, hogy egyetlen percig sem kell gondolkodnod azon, hogy mit csinálj, vagy csinálj-e valamit egyáltalán, mert mindig van tennivaló. A kontraszt a panelélettel olyan nagy, hogy könyvet lehetne írni róla.

Lehet, hogy egyszer majd meg is írom azt a könyvet, ha olyan sok időm lesz, de az sem mostanában lesz.

Egyvalamit pedig biztosan tudok, még akkor is, ha magamban nyávogok néha, hogy már megint nem tudok semmittenni: hogy ez nekem kurvára a javamra válik, ez az egész.

Az emberi lélek is a fizika törvényeinek engedelmeskedik; furcsa, de így van. Mindig minden a legkisebb ellenállás irányába mozdul. És ha valamit nem muszáj, a legritkább esetben tesszük meg szívesen.

A cél az lenne, hogy legyen elég hajtóerő odakint és idebent is ahhoz, hogy azt az életet éljük, amiben maradéktalanul jól érezzük magunkat. Én biztos vagyok abban, hogy a semmittevős, ágyban fetrengős élet hosszú távon nem valami jó érzés, és ha valakinek akár a legkevesebb igénye is van arra, hogy értelmesen éljen (nem hasznosan, hanem értelmesen), akkor nem lesz boldog attól, ha nem csinál semmit. Valamit tehát mindenképpen érdemes csinálni, de mit?

Na erre jó az, ha az ember a vadonban él.

Itt nem az a kérdés, hogy meg akarod-e csinálni, mert meg kell csinálni. Nekem itt a házam, itt a kertem, és itt az edzés, amit szintén itthon nyomok a hátsókertben, és ez a három dolog nagyjából keretbe is foglalja az életemet, ha pedig hozzácsapjuk a családot, meg a munkát, akkor kész, vége, el is fogyott minden időm és energiám.

És ezt nem panaszképpen mondom, mert én ezzel az élettel egyébként maradéktalanul elégedett vagyok. Ráadásul amennyit én optimalizálok folyton, ezzel el tudom érni azt, hogy amit muszáj megcsinálnom, azt letudom gyorsan és hatékonyan. Csak arra kell magam folyamatosan emlékeztetnem, hogy éppen ez az élet, nem pedig a hávájozás, ami a feladatok után jön.

Igen, tudom jól hogy valójában semmit sem muszáj, és ez is csak egy olyan dolog, amivel magunkat csapjuk be. De ha átgondolom, hogy mit miért csinálok, akkor mégiscsak az az értelmes, hogy megcsinálom; mert a végcél az, hogy ne csináljunk értelmetlen dolgokat. Azt úgysem tudjuk elkerülni, hogy a napi rutin ne legyen nyűg - mert a napi rutin hol könnyebb, hol nehezebb.

Most eszembe jutott László András egy mondata: Aki nem törekszik felfelé, az lefelé süllyed. Ha tudnátok mennyi mindenre igaz ez a dolog; és megint csak alapvető fizika.

Én tehát köszönöm a vadonnak, hogy nem hagy ellustulni, köszönöm az edzésnek, hogy arra kényszerít, hogy folyton felülmúljam önmagamat, és egyre erősebbé váljak, köszönöm a csajomnak, hogy segít nem elfelejteni, hogy milyen sokat is ér nekem, és köszönöm az Istennek azt, hogy olyannak teremtett, aki mindezt megérti és értékelni tudja. Mert enélkül az egész szart sem érne.

Egyszóval köszönöm hogy nehéz, mert így van lehetőségem felfelé törekedni.

És nekem ez a legfontosabb a világon.

Mental note 3.

A múltkor éppen el voltam keseredve valamiért, aztán elmentem sétálni a folyópartra a kis vadonjáróval. Megláttam azokat a fákat a folyóparton, amikről még a nagyapám mesélt sokat; mindig elmondta, hogy ezek a fák már akkor itt voltak, amikor ő még meg sem született, mert még az első nagy háború előtt ültették őket.

Eszembe jutott, hogy mióta itt állnak már ezek a fák, és megértettem azt is, hogy ezek a fák még akkor is itt lesznek, amikor én már nem leszek, sőt, amikor már a kis vadonjáró sem lesz. És ettől valamiért hirtelen végtelenül megnyugodtam.

Az új hősöm: Steve Austin

Mivel sosem néztem pankrációt, ezért sosem ismerkedtem meg az amerikában valóságos nemzeti hősnek számító híresebb pankrátorokkal sem (na jó, Hulk Hogant én is ismertem, de nagyjából ennyi). Tényleg, abban a kultúrában ezek az arcok döbbenetesen híresek, és mi valódi kultúrnépek európaiak kicsit borzongással vegyes csodálkozással nézzük, ahogyan amcsik tömegeit szögezi székhez egy olyan esemény, ahol nagyon nagyra kokszolt arcok teátrális mozdulatokkal verik répává egymást, mindeközben végig ordítanak és szélesen gesztikulálnak, és persze közben nagyon sok kaja és pia fogy. Már a nézők körében. Mondjuk nekünk itt van a foci, ami nagyjából ugyanez a kategória, csak másképpen. Szóval érted.

Na mindegy, ez egy érdekes szubkultúra, és sosem fogom érteni, de nem is akarom. A lényeg, hogy pár ilyen bunyós arc sikerrel migrálta magát a mainstreambe (figyeled a hipszter dumámat öcsém?), és elég sok kedvencem került ki közülük. A már említett Hulk Hogan, a Rock, és persze az új kedvencem, Steve "Stone Cold" Austin.

Egészen véletlenül botlottam bele az egyik filmjébe, és annyira megtetszett, hogy végig is böngésztem az egész munkásságát, és persze megnéztem az összes filmjének a trélerét is. Meglepődtem, mert egészen jónak tűntek. Aztán el is kezdtem megnézni őket, és öcsém, ezek kurva jók.

Tényleg, az a fajta ütős akciófilm a csávó műfaja, amiből manapság nem csinálnak nekem elég jókat. Az alapsztori egyszerű, mint a faék. Van egy csávó (Steve Austin) akinek aztán valami oka adódik arra, hogy összeverjen/szarrá lőjön mindenféle más csávókat. Azok az elején persze még azt hiszik, hogy le fogják tudni nyomni Steve-et, de persze keservesen csalódniuk kell, mert Steve mindenkit lenyom, durván.

Steve Austin akár a huszonegyedik század Schwarzeneggere is lehetne, leszámítva azt, hogy Schwarzenegger még él és filmezik, meg persze azért Steve-nek nincs meg az a fajta bugyuta sármja, mint Schwarzinak. Ő egyszerűen csak egy baszott nagy, kőkemény, kigyúrt arc, aki ha odabasz, akkor leomlik a fal. A mimikájuk, színészi játékuk, karaktereik sokfélesége és mélysége ettől függetlenül hasonlóan kiforrott, sőt, Steve már-már Steven Seagal-i magasságokban jár, már ami az érzelmek filmvásznon történő kifejezését illeti.

És csak mondom, hogy közös filmjük is készült, Maximum Conviction címmel, és kötelező darab, természetesen, mert két ilyen színészóriás alakítása garantált élvezetet nyújt, a történet nem is érdekes, ők ketten együtt valósággal uralják a vásznat, sztori nélkül is.

Számomra Steve Austinnak egyetlen gyengéje van, mégpedig a mozgáskultúrája, mert egészen konkrétan úgy mozog, mint egy terhes szarvasmarha, és hiába mozgatják a kamerát kurva gyorsan körülötte, meg vágják össze a jeleneteit pörgősre, akkor is látszik, hogy Steve egy lajhárt is csak nehezen tudna eltalálni, annyira lassú, a hajlékonysága pedig nagyjából egy acélrúdéval vetekszik. Tényleg, a csávón látszik, hogy nagyon nagy súlyokat tud megemelni, ha kell, de a nyújtást nagyon elhanyagolja a teremben, pedig. (Rossz vége lesz ennek egyszer, mert ahogyan mondják, ami nem hajlik, az törik.) Ezért aztán a lábait sem nagyon tudja emelgetni, és megmarad az ütéseknél, meg a különféle tárgyak kézifegyverként történő hasznosításánál. Amivel egyébként semmi baj sincsen, sőt.

Mindentől függetlenül, ha szórakoztató, modern, ütős-pörgős, tesztoszterontól csöpögő ackiófilmekre vágysz, akkor Steve Austin egy tuti befutó. Még egyik filmje sem okozott eddig csalódást, pedig megnéztem vagy tízet, de mindegyik bejött a maga nemében.

Remélem a csávó még csinál pár filmet (nem mai gyerek azért), mert én tuti megnézem az összeset.