Álmoskönyv 22.

Annyira régen írtam már az álmaimról; na nem azért, mintha olyan régen álmodtam volna utoljára, mert továbbra is rengeteget álmodok, egyszerűen csak mindig elfelejtem leírni, pedig az álmok fontos dolgok, legalábbis szerintem.

Két álmom volt az utóbbi pár napban, amit meg akartam örökíteni mindenképpen; és főleg az elsőt, mert az visszatérő álom, és nekem olyan nem nagyon van, de most rájöttem, hogy lám mégis.

Szóval ebben az álomban még Pécsen lakom a tízemeletesben, és éppen szélvihar van, a ház pedig érezhetően dülöngél a szélviharban. Én végig rettegek attól, hogy a ház eldől, és valóban, nem sokkal később az egyik oldalra dőlésnél már biztosan tudom, hogy a ház ezúttal nem fog visszalendülni... kicsit megáll a holtponton, aztán oldalra dől és én zuhanni kezdek vele együtt a föld fele, egyre gyorsabb sebességgel. Ordítok, mert tudom, hogy a romok maguk alá temetnek, és biztosan meghalok.

Többször is álmodtam ezt az álmot az utóbbi hónapokban, legalább háromszor. A vége nem mindig volt ugyanaz, mert volt, hogy megúsztam élve, de volt, amikor azzal ért véget az álom, hogy tudom, hogy a biztos halálba zuhanok. Minden esetben egyedül voltam, mindig éjszaka volt, és esős, viharosan szeles idő.

Valamennyire emlékszem, hogy amikor Pécsen laktam, tényleg utáltam, ha erős szél fújt, mert tényleg érezni véltem, ahogy a ház kileng (meg egyszer-kétszer a földrengést is éreztem, amikor éppen volt, le is vert a jeges veríték minden alkalommal), de aztán az egészet el is felejtettem, amikor elköltöztünk ide a kisvárosba. Ezek szerint tudat alatt mégis megmaradt ez a félelmem, vagy valami egészen másról van szó - ez is lehetséges - mindenesetre ismétlődő álom, ezért el fogok gondolkodni rajta.

A másik álmom egyszeri, és most hétvégén álmodtam: egy konferencián voltam; legalábbis egy elegáns, nagy terem volt, tele emberekkel, valami fogadásféle lehetett éppen. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy medve jelenik meg az emberek között. Nem egy aranyos kis medvebocs volt, hanem egy vérszomjas grizzly. Hatalmasat ordított, és nekiállt mészárolni az embereket. Nem szarozott; akit elért, abba beletépett, szétharapta, aztán ment a következőhöz. Mindehhez még ide-oda száguldozott is a teremben, tehát senki sem volt biztonságban tőle.

Én kurvára megijedtem, de nem csatlakoztam a rémülten rohangászó tömeghez, hanem próbáltam taktikázni: kinéztem magamnak egy oldalsó kijáratot, és a medve több rohamát kikerülve végül is oda tudtam osonni. Közben figyeltem, hogy a medve mikor merről vágtat éppen merre, és próbáltam kiesni a szórásból. A többi emberen, aki a teremben volt, annyira eluralkodott a pánik, hogy csak ordítani tudtak, és kétségbeesetten menekülni, de persze a medve elől nem volt menekvés.

Végül odaértem az oldalajtóhoz, és gyorsan kislisszoltam rajta, és becsuktam. Sajnos üvegajtó volt, és már amikor kint voltam, akkor éreztem meg teljes bizonyossággal, hogy a medve észrevett; és tényleg, amikor visszanéztem a terembe, láttam, hogy elindul az ajtó felé még lomhán, de egyre jobban begyorsulva. Abban reménykedtem, hogy az üvegen nem mer vagy nem tud átjönni, de csalódnom kellett: simán, egyetlen csapással áttörte, és már nekem is ugrott.

Én viszont számítottam erre - vagyis inkább kibebaszottul féltem ettől - úgyhogy nem vártam meg, amíg átér, hanem rohantam. Egy folyosóra értem, ahol fölfelé, vagy lefelé tudtam menni. Én lefelé indultam, mert több ajtót is láttam ott, és arra gondoltam, ha valamelyik szobába odalent bezárom magam, a medve majd megunja a keresésemet, és szépen visszamegy megzabálni a többieket. Az a gondolat is belém villant persze, hogy amíg a medve engem kerget, addig legalább a többiek menekülhetnek odafent, de legelsősorban az életemért aggódtam.

Lerohantam, és megláttam egy vécét balra - egy ilyen nagy vécét, sok fülkével, tudod, mint a plázákban például. Nem gondolkodtam, berohantam, nem is gondolva arra, hol járhat éppen a medve. Bezártam a vécé ajtaját, aztán berohantam az egyik fülkébe, annak is bezártam az ajtaját - nem mintha sokat ért volna egy őrjöngő grizzly ellen - és felálltam a vécécsészére, kezemmel a plafonnak támaszkodva. Az is bennem volt, hogy a klotyóban a medve a bűz miatt majd nem fog tudni kiszagolni, ha ugyan bejön ide egyáltalán.

Persze bejött, a rohadt kurva anyját, miért is ne jött volna - és ezen a ponton éreztem meg azt, hogy ez a medve engem akar, engem akar megölni, és meg is fog ölni, mert bármivel is próbálkozom, semmi nem fogja megállítani - de aztán szimatolni kezdett, és éreztem, hogy elbizonytalanodik. A folyosóról aztán kiabálást hallottam, valaki azt kérdezte tőlem, hogy jól vagyok-e, én meg visszakiabáltam, hogy kurvára nem vagyok jól, itt egy rohadt nagy medve, és meg akar ölni. Mire a hang visszaszólt, hogy maradjak nyugton, ezzel is csak időt nyerünk a fentieknek. Ők pedig fel vannak fegyverkezve, és le fogják vadászni a medvét.

Közben észrevettem, hogy felettem egy szellőzőnyílás van, és tudtam, hogyha akarnék, ott ki tudnék mászni, de erre már szerencsére nem volt szükség, mert... felébredtem. A legvégén már nem éreztem egyébként annyira életveszélyben magam, és tudtam azt is valamiképpen, hogy most már biztosan meg fogok menekülni.

Na ez volt a két legutóbbi álmom, ami megmaradt. Folytatása következik, ha megint álmodok olyat, amire reggel normálisan emlékszem is.