Home-based!

Emlékszem, amikor a legelső igazi munkahelyemen nekem szegezték a kérdést, hogy akkor én most tulajdonképpen office-based, vagy home-based vagyok-e (kicsit fejetlenség volt ott akkoriban, és senki sem tudta igazán), én mint okos gyerek, rögtön rávágtam, hogy home-based, hát persze! Pedig őszintén szólva akkor még nem is igazán tudtam, hogy ez mit jelent.

Mindenesetre ennyiben maradtunk, és én teljesen kezdőként is ügyesen megtartottam magam a home-based dimenzióban. Ez azóta is így van, sőt, a mostani, második igazi melómban már eleve úgy kezdtem a beszélgetést, hogy én csak home-based melót vállalok. (Mázlim volt az első helyen, onnan indult az egész, de én most már kihasználom ezt.)

A régebbi helyen ez csak annyit jelentett, hogy amikor nem az országot járom, nem kell az irodában rohadnom, de azért legyek ott. Heti egy vagy két napot itthon is tudtam lenni, és ez kurva jó, de mégsem volt az igazi. Bezzeg most. Most ráérek havi egyszer, vagy annyiszor sem bemenni, és senki sem basztat, hogy hol vagyok, csak a meló legyen készen. Tudod, mintha felnőtt emberek lennénk, akik képesek hatékonyan beosztani a saját idejüket.

Tetszik ez nekem.

Ennyire home-based még sosem voltam, és bár munkám van bőven, azért kezdem érezni a lehetőségeket, amiket ez a helyzet kínál. Kicsit olyan, mint a házi őrizet - nem hagyhatod el a helyedet, elvégre lássák, hogy a géped előtt ülsz, de ha éppen nincs meló, kurva hasznosan el lehet tölteni az időt. Otthoni edzés hasít. (Ugye hogy mennyire megérte befektetni ebbe? Zseni vagy, vadonjáró!) Takarítani, házimunkát végezni kurva jól lehet. Kertészkedni, füvet nyírni szintén. Napozni. Szundítani egyet ebéd után. Sétálni egy rövidet. Ezen a helyen, ahol én élek, ennél többet nem is kívánhatna senki.

Egyedül vagyok közben, és ezt persze nem mindenki bírja, de engem egyáltalán nem zavar. És még fizetnek is ezért, méghozzá kurva sokat fizetnek.

Még azért azt érzem, hogy nem mértem fel eléggé a helyzet potencialitásait, de azon leszek. Most mondjuk télen, szar, szottyos időben úgyis csak bent ülök, de az sem akármi. A kandallóban lobog a tűz, szól a zene, én meg tolom a melót. Nem olyan rossz, igaz?

Szeretem mondjuk az irodát is, meg szeretem az embereket, de életemben ennyit nem lehettem normálisan egyedül, talán csak az egyetemen, és ez most egyelőre jól esik. Aztán majd megunom, és beáll a dolog az emberekkel is, de egyelőre minden otthon, nyugiban töltött nap ajándék, legalábbis én így érzem.

Ja, és többet is alszom, persze. Az meg sosem árt. Most, hogy már eléggé fegyelmezett vagyok ahhoz, hogy ne hagyjam szétesni magam, most már nem félek ettől az egésztől.

Azt nem mondom, hogy mindörökre legyen így, de egyelőre ez így most jó.

Sleep in the arms of angels tonight

Van ez a rész a Drowned God-ban (ami egy játék, amit vagy nem ismersz, vagy őrülten rajongsz érte, ha olyan típus vagy, mint én), amikor megérkezel ebbe az ősrégi toronyba, ahol találkozol egy vénséges vén templomos lovaggal. Leültet egy asztalhoz, és játszanod kell vele egy táblás játékot, aki pedig veszít, annak innia kell. A lovag elég ügyes, és kurva nehéz megverni. Amikor már eleget ittál, kifordul a kezedből a pohár, és eszméleted veszítve rogysz a padlóra. Az utolsó dolog, amit hallasz, az öreg lovag dörmögése: Sleep...sleep tightly. Sleep in the arms of angels tonight... A hangja megváltozik, miközben ezt mondja. Megfiatalodik és elmélyül. Ahogyan álomba zuhansz, még rájössz, hogy ki is ő valójában, de addigra már késő.

Mire felébredsz, már nyoma vész. Soha többé nem is találkozol vele; ez az egyetlen esélyed volt nála.

Nemrég eszembe jutott, hogy valaha régen írtam naplót. Igazi naplót, ilyen füzetet. Egészen hosszú éveken át. Akkor kezdődött, mikor egyszer a nagynéném vett nekem egy könyvet, ami üres volt. Talán hétéves lehettem, elsős, de nagyon gyorsan megtanultam írni, erre emlékszem, olvasni akkorra már jól tudtam. Ugye, az INTJ...

Szóval megkaptam ezt az üres könyvet, és a nagynéném elmagyarázta, hogy ezt nekem kell teleírnom. Azzal, ami történik velem. Én pedig elkezdtem írni. Először főleg iskolai dolgokat írtam bele, gyerekdolgokat; éppen olyan gondolatokat, amiket a kis vadonjáró írna bele most, ha lenne naplója. De tényleg. Éppen olyan lenne.

Most megint emlékszem, egészen pontosan emlékszem, hogy milyen kisgyereknek lenni. Elképesztő érzés alázuhanni az emlékek közé, egy másfajta agyműködésbe, ahol az idő, a tér, az események egészen másképpen történnek, másfajta dolgoknak van másféle jelentősége, és minden de minden egészen más. Kisebb léptékű. Közvetlenebb. Intenzívebb. Egyszerűbb. És, igen, jobb. Kurva jó volt gyereknek lenni. És örülök, hogy ezt nem felejtettem el.

Aztán persze nem tartott sokáig a naplóírás. Alig néhány bejegyzés született csak az általános iskola évei alatt. Valamiért nem érdekelt. Mint ahogyan más sem; ha úgy tetszik, el voltam veszve a képzeletem világában, és csodálatos volt. Sajnálom, hogy elmúlt - nem, nem múlt el, csak kevésbé vagyok elveszve most, mint voltam, de lesz ez még így se, ha valóban szabad vagyok. A képzeletem még él, én is élek, és semmi sem akadályozhat meg abban, hogy ha akarok, visszatérjek. Oda, ahová tartozom. Oda, ahol önmagam vagyok.

Persze csak óvatosan. A képzeletem, a megérzésem vezet, de a józan eszem, mint mindig megbízható, éber barát szorítja kezemet. Nem fogok elveszni sohasem.

Gimiben aztán újrakezdtem a naplóírást, csak pár sort írtam naponta egy határidőnaplóba - sokszor előre, igen. Őszintén hittem benne, hogy ha előre megírom, mi fog történni, akkor irányíthatom a sorsomat. Persze csalódnom kellett. Amúgy sem az volt életem legfényesebb időszaka - elvégre el kellett engednem a gyerekkoromat, hogy felnőhessek - így végül kivágtam a fenébe, amit éveken át írogattam. Nem kár érte, mert nem napló volt, inkább csak szenvedés. Egy pszichológus tudna vele mit kezdeni, nekem elég visszaemlékeznem rá és tudom, hogy jól tettem, amikor összetéptem és a szemetesbe dobtam.

Amerikában vajon írtam naplót? Nem, nem emlékszem, akkoriban főleg verseket írtam, abban rögzítettem, ami történt velem. Volt, hogy napi tízet megírtam. Ráértem, na. Mit mondjak, irodalmi értéke azoknak se volt, de a célt betöltötték, azt hiszem.

Aztán egyetem alatt sem naplóztam. Csak töltöttem az időt. Ha vannak évek, amiket sajnálok, akkor azok az egyetemi éveim, bár az is igaz, hogy akkor ismertem meg azokat az embereket, akiknek a mai napig a legtöbbet köszönhetek. Akkoriban a naplóírás helyett cseteltem a több tucat online barátommal, akik nem is voltak igazán online barátok, mert személyesen is rengeteget találkoztunk, és rengeteg nagyvárosi éjszakát vedeltünk végig együtt. Happy times.

Aztán család, meló, a komoly felnőtt élet kezdete, és néhány éve már ez a blog. Kicsit ijesztő ezt leírni, hogy néhány év. Kettő teljesen végig, a legelső félig, ezt a negyediket meg éppen csak elkezdtem. Van egy olyan érzésem, hogy ez most maradni fog. Mert írni szeretek, és más módja annak, hogy írjak, nemigen lesz. Nemigen is hiányzik más. Ennél szabadabb az írásban sehol, sehogyan sem lehetnék. És a szabadság... a szabadság az fontos.

Na, úgy látom be is esteledett, mire a történet végére értem. Megfürdök, aztán lefekszem aludni.

Sleep, sleep tightly. Sleep in the arms of angels tonight.

Kalandok a vadonban 26.

Megint leszakadt kurva sok hó, vazze!

Ugyan holnap Veszprémbe kell mennem melózni, de túl fogom élni. Sőt, még szeretem is ha van egy kis kihívás a vezetésben ÉS ilyen időben legalább kevesebb faszkalap lesz az utakon. Minden hóban van valami jó, höhö.

A kis vadonjáróval egész délután kint fetrengtünk a hóban; ez a hegyoldali telkem egyetlen egyik előnye, hogy kurva jól lehet a hátsókertben szánkózni.

Éppen mázlim volt egyébként ezzel a hóval úgy érzem, mert éppen akkor értünk haza a nagyvárosból, amikor amúgy istenesen elkezdett szakadni. Nem is volt gond a hazaúton, ráadásul a nagyvárosban szar sem esett, nemhogy hó. Bezzeg itt a vadonban! Mondom én, hogy ez egy különleges hely. Remélem, amikor holnap hajnalban útra kelek, nem leszek majd különlegesen nagy szarban.

A hétvégém amúgy mozgalmas volt: a csajomnál voltunk a kis vadonjáróval, és szerencsére a gyerekem a legtöbb időt a szomszéd sráccal töltötte, aki teljesen olyan mint ő, kivéve hogy nem szereti a kecsapot. De egyébként nem viccelek, teljesen ugyanaz a karakter. Számítógépes játékok, zombik, lego, meg ilyenek. Persze ez sajnos önmagában nem volt elég ahhoz, hogy nekem ne kelljen velük játszani, de úgy kell nekem, minek reménykedek állandóan, megtanulhattam volna már, hogy az élet kegyetlen. Remélni meg hiábavaló.

De azért jó volt a hétvége, csak az a baj vele, hogy már majdnem vége. Semmi kedvem sincsen a jövő héthez, meg a melóhoz, bár pontosan tudom, hogyha holnap este élve hazakeveredek Veszprémből, akkor boldog leszek, hogy túlestem rajta.

Az az igazság, hogyha néha lassítanám is az időt, utólag mindig rá kell jönnöm arra, hogy sose baj, ha eltelik. Tudod, elmúlik ez is, az is. A jó is, a rossz is. Elmúlik a picsába minden, csak ne tartana olyan sokáig ez az egész. Ahogyan a szomszéd srác apja kifejtette (egyszerű a gyerek de én bírom) akar a faszom öreg nyugdíjas lenni. Hát ez is egy álláspont.

Lassan fekhetek is le aludni, ha nem akarok holnap hullafáradt lenni; bár van, amikor mindegy. A lényeg, hogy még pontosan egy kávéra elegendő mennyiségű tej van a hűtőmben - és nekem ennyi elég is.

Ízirájder öcsém. Ízirájder.

Szeretem nagyon ezt a mémet, az egyik kedvencem:

Azért szeretem annyira, mert azt az életérzést fejezi ki, amit én is igyekszem sugározni magamból. Meg átérezni. Átérzés nélkül nincs kisugárzás sem, érted. Gyakorolnom kell, hejj, kurva keményen kell gyakorolnom, de mostanában úgy érzem, nagyon jó úton haladok.

Öt olyan dolog is történt, ami miatt ez most könnyebben megy: egyrészt megismerkedtem a személyiségtípusommal, INTJ vagyok, köszönöm mindenkinek a támogatást érte; erről még rengeteget fogok írni, mert most még csak a felszínt kapargatom, de azt már sikerült megértenem, hogy semmi gáz nincs velem az égvilágon. Amiről azt éreztem, hogy gáz, és meg sem tudtam fogalmazni, azt megtette más helyettem, amikor leírta ezt a személyiségtípust. Én meg egyszerre megkönnyebbültem. Most már majdnem tudom hogy ki vagyok öcsém.

A másik, hogy végre elszántam magam a tetoválásra. Most, hogy úgy nézek ki majdnem ahogy akarok, már nagyon hiányzik az a vadkan a vállamról. Mert az vagyok én.

A harmadik, hogy az élet annyit baszott oda nekem mostanában, hogy egyszerűen el kellett engednem. Az egészet. Nem szoríthatom úgy a világot, nem aggódhatok és nem stresszelhetek annyit. Nem tehetem, mert én ettől nem fogok erőre kapni. Én ettől nem jutok előre. Én nem ettől fogom megtalálni a megoldásokat. 

Negyedszer ott a meló, ami sok, de jól megy. Kurva jól. És tudom is, hogy kurva jól megy, és mások is tudják, hogy nekem kurva jól megy. És ha a munkám rendben van az nekem sokat dob az összképen, de legfőképpen: lenyugtat.

Ötödször: megnéztem a Walking Dead első évadát, elvégre home based vagyok, így a sorozatnézés szinte kötelességem meló helyett közben. A második évadot már nem fogom a közeljövőben megnézni mert előbb a Lostot fejezem be, de ennyi is elég volt nekem ahhoz, hogy kibaszottul hálás legyek azért, amiért nekem nem egy zombi-apokalipszis kellős közepén kell helytállnom, és a legrosszabb dolog az életemben az ex-feleségemmel való marakodás a pénzen.

Meditálni nem meditálok többet, pedig állítólag az sokat segít a lelki béke elérésében. Kevesebbet se meditálok. Valószínűleg ez is csak egy bizonyos embertípusnak segít egy bizonyos élethelyzetben, és én most nem az a típus vagyok, és nem abban a helyzetben.

Ahhoz hogy még ennél is jobban érezzem magam, és még ennél is erősebb legyek, és még ennél is nyugodtabb, ahhoz magammal kell ismerkednem. Azzal a magammal, akire nemrégen rátaláltam, és akit - úgy tűnik - egészen sokan nálam sokkal jobban ismernek.

Nem vagyok magányos sziget az emberek tengerében. Nem vagyok fehér rongydarab a feketeségben. Nem vagyok egyedül. Az, amiért mindig is így éreztem, nem véletlen. Annak oka van. És én a lehető legjobb kiutat találtam meg ebből a magányból az elmúlt években, és a lehető legjobb úton haladok afelé, hogy az ebben az életben megteremthető legjobb önmagamat létrehozzam. Ennél többet pedig ember nem tehet ezen a világon.

Szóval, úgy tűnik, végre lenyugodhatok a picsába.

És élvezhetem, hogy vagyok.

Fogpiszkáló, ha el nem baszom

Képzeld, nemrég rákattantam a fogpiszkálókra. Rájöttem ugyanis, hogy kurva jól lehet velük fogat piszkálni. Ne mondj semmit.

Egészen eddig abban a hitben éltem, hogy a fogmosás az tuti hasznos, de a kurva életnek se pucolja ki a fogamba ragadt cubákokat. Sem a fogselyem. (Öcsém, ezt a fogselyem dolgot sosem fogom megérteni. Szart sem ér, komolyan.)

De ha egy darab kihegyezett fadarabot döfködök a számba, az egyből segít!

Eddig a rágót használtam még nagy hatékonysággal erre a célra, de az sem volt az igazi, ráadásul drága mulatság. Pénzem meg ugye...

Úgyhogy most azt a doboz fogpiszkálót tolom a pofámba, amit még Orfűről hoztam magammal, lehet vagy húsz-harminc éves a cucc. Annak van aztán az igazi fílingje. Mintha magát a történelmet döfködném a fogaim közé baszki. Ez egy életérzés, komolyan.

És lehet hogy azt mondják, hogy suttyó vagy, amiért egy darab fát szipákolsz és szürcsölsz, meg lóg ki a szádból, de öcsém, ki nem szarja le?

Ez a menő, én mondom.

Edzésnapló 49.

Kezdeném azzal, hogy a ma reggel mért súlyom 85.7 kiló, ezzel csaknem célnál vagyok, de ne izgulj, átgördülök én még a 84-es oldalra, aztán majd akkor pezsgő és kaviár. (Persze diétás pezsgő és diétás kaviár, mert na.)

Mostanában egyébként elkezdtem kételkedni a mérlegemben, mert hülyeségeket kezdett mutatni, meg ha egymás után háromszor ráálltam, mindig más súly jött ki, de elemet cseréltem benne és most jónak tűnik. Mindazonáltal még egy darabig gyanakodva fogom méregetni (méregetni, érted, haha), az tuti. Kezdetektől - és emlékszel, 102 kilóról indultam - fogva ehhez a mérleghez mérem magam (mérem, érted, haha), ezért kurvára remélem, hogy nem most fog cserben hagyni. Vagy majd úgy járok ezzel is, mint a marokerősítővel még régen; amikor szétmállott a kezeim között, éreztem, hogy most már talán elég erős a szorításom. Azóta sem edzek külön marokerőre, már ha a recskázást nem számítjuk kizárólag deadliftezek. Lehet hogy a mérleggel is ez van: akkor baszódik el, amikor már elértem azt a súlyt, amit akartam. Égi jel, meg ilyenek. Csak nekem azért nem ártana ha továbbra is működne ez a mérleg, mert attól hogy elértem a kívánt testsúlyomat nem ártana időnként csekkolni, hogy meg is maradjon.

Na ennyit a súlyomról.

Ami az erőmet illeti, az szerencsére lassan, de biztosan növekszik, így itt a cél továbbra is a fix testsúly melletti lehető legnagyobb erő elérése. Esztétikum az másodlagos, de nem mellékes, mondjuk nem érzem magam éppen rosszul, ha a tükörbe nézek. Ezen kívül ha egyre jobban nézek ki, az csak a ráadás, nem a cél. Nyárra úgyis annyira penge leszek, hogy nem engedik majd, hogy a fagylaltos pult mellé álljak, mert elolvad tőlem a fagylalt. Áááóóóó!

Meló mellett egyébként könnyű az élet annak, aki formába akar kerülni: múltkor sem ettem egész nap, mert az irodában baszódtam; nem ez lesz a tipikus, szerencsére. Most még buli, ha nem eszem, még jól is érzem magam tőle, de lassan el fog jönni az az idő, amikor az edzésem, meg az erőm bánja majd, ha nem eszem rendesen. Ez volt aznap is: meló után hazajöttem, és letoltam egy kemény edzést csaknem éhgyomorra, hát bele is szédültem rendesen, erőm meg éppen elég volt ahhoz, hogy végigtoljam az edzést. Másnap meg éreztem mindenemet, pedig nekem már régen nem szokott izomlázam lenni. De a kaja, ugye, a kaja az kell. Úgyhogy nem koplalunk, mert a vaskosan duzzadó, erős izmokhoz kell az üzemanyag.

Múltkor ugye írtam, hogy a nyújtás még hiányzik az edzésemből - viszont érdekes módon szembejött velem egy cikk, ami meg éppen azt fejtegette, hogy nem is feltétlenül van igazam. Amit írt - és elgondolkodtatónak tartom - az, hogy létezik a hajlékonyságnak egy jó, meg egy rossz fajtája. Alapvetően kerülni kell a túlzott hajlékonyságot, mert sérülésekhez vezet, és egy súlyemelőt bizony gyengíthet is. A túl kevés hajlékonyság meg megint csak veszélyes a sérülések miatt, viszont az erőnek meg ez kedvez. Tehát mint mindenben a világon, ebben is van egy arany középút; ráadásul a hajlékonyságnak, akárcsak az edzésnek, funkcionálisnak kell lennie. Ebben pedig az alapszabály szerintem az, hogy: annyira legyél hajlékony, amennyire szükséged van rá. Ne jobban és ne kevésbé. Hiába tudsz spárgázni, ha a spárgázáson kívül sosem használod ezt a készségedet, ésatöbbi.

De ezen még fogok elmélkedni.

A múltkori óta képzeld az edzéstervem maradt változatlanul, csak a gyakorlatok sorrendjén variáltam. Változatlanul hasít a három napos edzés, és az edzésenkénti négy gyakorlat. Plusz a tabata a legvégén. Nem akarom elkiabálni, hogy megtaláltam a tökéletes edzéstervet, mert ez nem egy ilyen statikus dolog, de eléggé meg vagyok elégedve vele.

Úgyhogy zúzok továbbra is. Te is tedd azt, öcsém!

Amikor picsánrúg az élet...

...aki azt állítja, hogy nem görnyed össze a fájdalomtól, az vagy nem ember, vagy hazudik.

Én embernek tartom magam, és ezen a blogon sosem hazudok. Szóval a helyzetet a következőképpen tudnám felvázolni:

"Svájci bankhitelem van, és gyerektartást fizetek. Én ne legyek kemény?"

Ami az összegörnyedés részét illeti, bírálóim szerint hajlamos vagyok egy kicsit sok időt tölteni görnyedéssel és földön fetrengéssel, a jajgatásról nem is beszélve. Kihallatszik, azt mondják. És elég gáz, azt mondják.

Erre én csak azt tudom mondani, hogy bár kemény vagyok, bármikor hajlandó vagyok elismerni, hogy még nem vagyok elég kemény. Célom, hogy legyek, bár attól félek, abban mindenkinek kevesebb öröme lesz, de hát mindent ki kell próbálni egyszer, nem igaz? Csak nehogy megbánjam a nagy keménykedést. Nehogy ne tudjak benne mértéket tartani.

Az élet mindenesetre kedvesen efelé terelget, és ez most az a fajta terelgetés, amit egy mögötted száguldó úthenger esetében érzel. Ugye érted. Mész vagy megdöglesz.

Persze, ha őszinte akarok lenni, a végső elszántság még mindig hiányzik. Azt hiszem, még mindig nem akarom elhinni, hogy ebben az életben erre van szükség. De mekkora pofon kell még neked, te seggfej, hogy végre elhidd? Még hány picsánrúgás bazdmeg?

Na várj csak, amíg végre kialszom magam, a kurva anyádat.

Szétcsapok most már a sok faszmorzsa között.

58. zen történet

Tíz év tanulóidő után Tenno elérte a zen tanítói rangot. Egy esős napon elment meglátogatni a híres mestert, Nan-int. Amikor megérkezett hozzá, a mester egy kérdéssel üdvözölte:

- A cipődet és az esernyődet az előcsarnokban hagytad?

- Igen - válaszolta Tenno.

- Mondd meg nekem - folytatta a mester, - hogy az esernyődet a cipőd bal, vagy jobb oldalán hagytad?

Tenno nem tudta a választ, és rádöbbent, hogy még nem érte el a teljes tudatosságot. Ottmaradt hát Nan-in mesternél, és az ő keze alatt tanult még tíz évig.

Lecke alázatból

Tegnap este volt egy érdekes élményem; gondoltam megosztom.

Éppen a konyhában tettem-vettem, és fennhangon magyaráztam arról, hogy mennyire boldog is vagyok, meg hogy mennyire rendben van minden az életemben. Meg hogy igazából mennyire nincsen semmi gondom-bajom. Tettem ezt azért, mert korábban beszélgettem egy volt kollégával, aki nagyon nehezen tudta elhinni, hogy velem alapvetően minden rendben van. (Érdekes módon ezt mások sem szokták sohasem elhinni nekem, pedig így van.)

Ténylegesen bizonygatnom kellett tehát a jólétemet, de azt ne kérdezd meg, hogy ezt miért folytattam a beszélgetés után magamban; valószínűleg azért, mert megpróbáltam végiggondolni, hogy nem kamuzok-e. (Tudod, az ember legalább magával legyen őszinte.)

És éppen ott tartottam, hogy nekem mennyire nincsen a legapróbb gondom se (képzeld hozzá az elégedett, nagyképű vigyort), odaléptem a csaphoz, hogy kezet mossak, a víz pedig egyszer csak elállt. Előtte minden rendben volt vele, semmi áramszünet, fagyás vagy ilyesmi. Szimplán leállt a szivattyú, öcsém. Na mondom, ezt megszívtam. Kint éppen havazni kezdett, és kurva hideg volt, de mit volt mit tenni, felöltöztem, kimentem, (még meg sem fürödtem este, ha azzal meglettem volna, akkor hagyom a faszba másnapra az egészet) hogy csekkoljam a kutat és a szivattyút.

Sötét volt és kurva hideg, ráadásul a betonelemek, amik a kúton vannak, odafagytak, így kemény meló volt leszedni őket, de végül sikerült. Hosszas próbálkozás után végül egyszerűen újraindítottam a szivattyút és a nyomáskapcsolót, és a rendszer azóta is működik gond nélkül.

Ha nem akkor történik az egész, amikor éppen nagy pofával ecsetelem a saját gondtalanságomat, észre sem vettem volna. Így viszont rögtön bocsánatot kértem. Lehet, hogy ez az egész szerinted nevetséges, szerintem viszont nem az, és ha valamire odafigyelek, akkor azok ezek az apróságok az életben.

Na ez volt az én tegnapi leckém alázatból, és adja az Isten, hogy ennél keményebb leckét ne nagyon kelljen kapnom az életben.

A vadonjáró Londonban

Megint fordult egyet a sorskerék, érzem, és a fejem fájdul belé. (Szó szerint, éppen most kurvára hasogat a fejem.)

Pedig csak utaztam egyet; igaz, már régen utaztam. Pedig a vadonjáró olykor kénytelen felkerekedni, és világot látni. Az elején húztam a számat, mert hajlamos vagyok begyöpösödni, mint minden kisvárosi, de most már biztosan tudom, hogy szükségem van erre néha.

Amikor felszállt a gépem, teljesen be voltam szarva. Nem a repüléstől féltem, hanem magától az utazástól. Négy napot töltöttem Angliában egy céges kiképzés miatt, és megmondom őszintén, nem volt kedvem menni az elején.

Így utólag meg imádom. Egyetlen dolog miatt imádom, az emberek miatt. Ennyiféle emberrel máshol, más körülmények között nem tudnék találkozni, nem tudnék beszélgetni, nem tudnék marhulni, és nem tudnék összebarátkozni. Lehet utálni a multikultit, de én képtelen vagyok rá, hogy utáljam.

Sőt, azt hiszem, én valójában igenis kozmopolita vagyok, amikor éppen nem a vadonban hasogatom a fát a kis kunyhóm mögött a fészerben. Ez még nem skizofrénia, talán. Ez még lehetek én, ez is, a sok minden más mellett.

Persze ennyi éppen elég volt ebből így egyszerre. Vagy a fene tudja. Visszafelé jönni megint csak nehéz volt, mert megszoktam, hogy ott vagyok. És visszafelé sokkal nagyobb élmény volt a repülés is, végig vigyorogtam, főleg a végén, mert akár hiszed akár nem, éppen a kis vadonbéli házam fölött röpült el a gép, mielőtt leszállt volna a nagyvárosban. Égi jel, mi?

Angliában a szállásunk London mellett egy valódi vadászkastélyban volt, recsegő padlóval, igazi tűzzel a kandallóban, és szivarral szunyókáló ősz barkós britekkel a klubhelységben.

Ezen kívül volt még velnesz részleg is, persze a lúzer kollégáim nem hoztak fürdőruhát csak én, de én mindig viszek magammal fürdőruhát, elvégre sosem tudhatom, mikor kötök ki végre végül a tengerparton. Szóval gondolhatod, hogy kihasználtam mindent, ami csak volt ott.

De a legjobb mégis az a sok ember volt, akikkel találkoztam, és akiket kitalálni nem lehetne, mert ilyeneket csak az élet tud. Volt ott bazdmeg egy tucatnyi nemzet, de még csak megközelítőleg sem volt két egyforma karakter. Mintha külön így válogatták volna össze őket, pedig nem.

És még egyszer, a hely maga kurva szép volt. Főleg a park, a fákkal. Még madárcsicsergés is volt, esküszöm, pedig tél van ott is.

Jó élmény volt na, és remélem, hogy lesz még részem benne. Csak hogy ne felejtsem el, mennyi minden van még a világban a saját szaros kis viskómon, kertemen, és a súlyzótárcsáimon kívül.

Edzésnapló 48.

Képzeld egészen 86 kilóig letoltam magam már (de pöccre), na jó az igazság az, hogy az eddigi legjobbam ennyi, mert most a sok bájglitól meg csokitól 87 vagyok szóval már csak egy kiló, és hasítok. Rápörgés nincs, de most azért kevesebbet akarok enni kicsivel. Olvastam egy érdekes cikket arról, hogy az édesszájúak nem véletlenül kívánják ám az édeset, továbbá az ízlés nem csak fejben dől el, hanem egyéb okai is vannak, úgyhogy a csokievést megtartom, de mértékkel. (Így is sokat fejlődtem azért azokhoz az időkhöz képest, amikor minden reggelt fél liter kakaóval és egy kakaós csigával kezdtem öcsém. Brr, soha többet.)

Na, a heti három edzés továbbra is tökéletes, az edzésenkénti négy gyakorlat is az. Ezt megtartom. A gyakorlatok is megvannak, bár mindig hagyok egy kis mozgásteret. Próbálkozni kell, meg kísérletezni, érted. Egyre kevésbé hiszek ugyan abban, hogy valami forradalmian újra fogok egyszer csak ráébredni, de a lehetőséget meg kell hagyni. A tolódzkodást például még egyszer kipróbáltam, de továbbra is azt gondolom, hogy a többi gyakorlatom mellett nem ad semmit, viszont túlfárasztja a hátizmaimat, ami meg kell máshoz. Bicepszezni sem fogok, most inkább azt találtam ki, hogy húzódzkodok heti háromszor, és meglátom, mi lesz belőle.

Lassan fogok tolni egy erőszint felmérést, mert érzem hogy erősödtem; onnan aztán eldönthetem, hogy meddig és merre tovább. A végcél továbbra is az, hogy a 85 kilós testsúly mellett akarok a lehető legerősebb lenni.

A mostani edzéstervem:

Otthoni nap 1.

Fekvenyomás - 5 sorozat, 3 perc pihenők, 5 ismétlések, 120 a max most éppen.

Húzódzkodás - 5 sorozat, 8 ismétlés, 3 perc pihenők.

Guggolás - 5 sorozat, 5 ismétlés, 3 perc pihenők. 100 a max.

Mellre vétel és nyomás - na ezt most úgy csinálom, hogy magam elé rakom sorban a 3 kettlebellemet, a 16 kilóst, a 24 kilóst és a 32 kilóst. Egy sorozat úgy néz ki, hogy felkapom a 16 kilóst, tolok vele három nyomást karonként, aztán odalépek a 24-eshez, szintén 3 ismétlés karonként, aztán ugyanez a 32-essel. Durván odabasz. 5 sorozatot tolok, 3 perc pihenővel, és imádom.

Tabata - 20/10 másodperc ugrabugra 4 percig teljes erőbedobással.

Teremnap

Guggolás - mint az előbb.

Deadlift - 5 sorozat, 5 ismétlés, 3 perc pihenő. 130 a max most éppen.

Evezés/húzódzkodás - ha tényleg teremben vagyok akkor evezőgép, ha otthon, akkor húzódzkodás. A gépnél 8-akat tolok, 5 sorozat, 3 perc pihenők, a húzódzkodást meg már tudod.

Szűken nyomás - ebből most éppen 6-okat tolok 80 kilóval. 5 sorozat, 3 perc pihenő, satöbbi.

Tabata - szokásos.

Otthoni nap 2.

Fekvenyomás - kottára mint a másik napon.

Húzódzkodás - mint már írtam.

Deadlift - dettó, mint előzőleg.

Mellre vétel és nyomás - ahogy már írtam.

Tabata - szokásos.

A tabata címszó alatt egy csomó gyakorlatot tudok tolni, gyakorlatilag minden dinamikus, ugrabugrálós cuccot ide tettem, amire valaha is vágyhatnék: box jump, ugrókötél, felugrásos guggolás, medicinlabda gyakorlatok, jumping jack, swing, snatch, fellépés, lunge. Az a négy perc ezekből a szarokból éppen elég.

Már tényleg csak a nyújtást kell valahogyan integrálnom az edzéstervembe, és tökéletes lesz minden. Persze a bunyó hiányát leszámítva.

Nemrég vettem egy valag fehérjét és még mindig azt erőltetem magamba, de megfogadtam szent esküvéssel, hogy most már leszokom erről. Remélem lesz elég erőm, hogy kitartsak a fogadalmam mellett. Szar íze van, drága, és tényleg nem látom, hogy bármit is számítana. A kreatin az oké, meg a vitaminok is, de ezeket a szar proteinsékeket meghagyom a testépítőknek.

Csak még azt az öt kilót begyűröm ami még van itthon a kurva életbe.