Nemcsak azért nyűgözött le, mert kurva jó maga a film, hanem az üzenet miatt, amit személyesen nekem adott. Amikor a fotós srác megmozdul a képen, és int, hogy gyere, az volt számomra a film legborzongatóbb jelenete.
Mert mostanában sokszor érzem ezt a hívást. Sokszor, igen, és elgondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen mi az a két út, ami közül választanom lehet. Mert két utat látok magam előtt. Sokáig hittem abban a zen buddhista tanításban, hogy az egyszerű hétköznapi élet az út. Másrészről pedig ott vannak az álmaim. Messzi tájakról, izgalomról, veszélyről, és rengeteg kiszámíthatatlan, őrült kalandról.
Nem mindig hiszek abban, hogy az egyszerű hétköznapi élet, a köznapi tevékenységek monoton ismétlődése lenne az út. De nem hiszek abban sem, hogy lehet a végtelenségig kalandozni. Néha azért elfárad az ember, és olyankor szeret megpihenni egy olyan helyen, amit ismer, és amit az otthonának érez. És ha már itt tartunk, nem hiszek abban sem, hogy lehet a végtelenségig heverni egy homokos tengerparton, és koktélokat szürcsölni. Ez nekem éppolyan ijesztően ostoba és sekélyes életcél, mint az egyszeri vallásos embernek a mennyországért való kepesztés.
Amikor ilyen élmény ér, mint ez a film, mindig emlékeztetem magam arra, hogy még mindig nem érkeztem meg, hogy még mindig nem találtam meg mindent, amit kerestem, de ez egyáltalán nem rossz dolog, mielőtt még félreértenél. Boldog vagyok ott, ahol most vagyok, de nem vagyok ostoba; ráadásul túl fiatalnak és életerősnek érzem magam ahhoz, hogy fásultan elengedjem az álmaimat, vagy elfojtsam őket. Minek hazudnék: többek között például azért váltam el, mert nem akartam olyan lenni, mint (a kalandjai előtt) Walter Mitty, vagy (egy másik történetből) Walter White, aki egészen más kiutat választott, mint én.
Még mindig nem szabadultam meg, de jó úton vagyok, ezt érzem. És nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki emlékeztet arra, hogy mennyi kaland vár még rám ebben a gyönyörű, vad és izgalmas életben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése