A betegség nekem mindig az alázatról szól. Mert van valami alázatra kényszerítő abban, ahogyan ordítva hánysz a vécé fölé görnyedve, aztán tápászkodsz föl, mert fosni is kell; ilyenkor az ember hajlamos arra, hogy a helyén kezelje magát és a dolgait.
És leginkább azzal van elfoglalva, hogy életben maradjon.
Meglepő módon én szeretek beteg lenni. Olyankor legalább nyugton lehet maradni, és befelé fordulni. Most pedig, hogy már túl vagyok a nehezén, még hálát is tudok érezni. Például azért, hogy tegnap még meg tudtam csinálni a délutáni edzésemet, meg azért, hogy nem a kis vadonjáró edzésén lettem rosszul, hanem bőven azután, hogy hazajöttünk. Azt mondjuk remélem, hogy a kis vadonjáró nem kapja el; neki inkább most még más leckét választanék alázatból.
Szóval amikor az ember ott fetreng a fürdőszoba padlóján, mert olyan gyenge a sugárban hányástól, akkor hajlamos rádöbbenni, hogy hol is a helye valójában a világban. Én a következőket mondtam magamban félig öntudatomnál léve:
"Istenem, én egy porszem vagyok a földön. Rajtad áll, hogy egyetlen mozdulatoddal eltörölsz-e engem, vagy felrepítesz az égre. Kérlek segíts nekem, hogy újra égben szállhassak."
És esküszöm nem szívtam semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése