Nem tudom, mennyire elhatározás kérdése az, hogy valaki inkább a szellem(i)hez vonzódik, valaki pedig inkább az anyag(i)hoz. Azt hiszem, hogy ez is, mint annyi minden más dolog az életben, soktényezős. Ott vannak a veleszületett hajlamok, a gének, a tudatalattiból jövő késztetések, meg ott van a nevelés, a környezet, a hatások, amik érnek, miközben felnövünk és kifejlődünk.
Ha kifejlődünk egyáltalán, de ez más téma.
És ennek semmi köze ahhoz, hogy mivel foglalkozunk, csakis ahhoz, ahogyan a hétköznapjainkat megéljük. Odabenn, magunkban. Igen, a hétköznapjainkat. Az a legfontosabb, és abból lehet igazán meglátni, hogy ki milyen valójában. Ahogyan a dolgainkat priorizáljuk nap mint nap, sőt, óráról-órára, amik lekötik a figyelmünket, a szellemi energiánkat, amire időt szánunk, amivel foglalkozunk, amit fontosnak érzünk. Aminek hagyjuk, hogy megtöltsön, és irányítson.
Mutasd meg nekem egy napodat. Ha képes vagy arra, hogy úgy töltsd el egy napodat, hogy a végén azt mondhatod, ez egy tökéletes nap volt, akkor én megmondom, milyen ember vagy.
Tudod, egy vallásos ember is lehet teljesen és totálisan földhözragadt materialista, és egy könyvelő is élhet teljesen és totálisan spirituális életet. Ahogyan mondtam, ennek semmi köze ahhoz, hogy kívülről mi látszik. Az égvilágon semmi. Ez igazából nem is másnak szól, csakis magunknak. A vallásosak többnyire itt el is buknak, mert a vallásban nincs olyan, hogy önmagad, ott az adott vallásos közösségben kifelé mutatott szerepjátszás van. Más nincs.
Ellenben aki titokban éli a valódi életét, és akiről senki sem tudja, hogy valójában milyen értékes kincseket őrizget és tisztítgat magában, az is becsapásra játszik: akár azért, hogy gőgösen elvonuljon a világ elől, és eljátszhassa a meg nem értett bölcset, akár azért, mert azt hiszi, hogy a szerénység erény.
Én azt hiszem, hogy nem mutatni valódi önmagunkat sosem lehet erény.
Mégis inkább azzal szimpatizálok, akinek úgy van szellemi élete, hogy arról senki sem tud, mint azzal, aki a saját sivárságát próbálja viselkedéssel elhazudni. Sokáig döbbenetes volt a számomra, hogy egy vallásos ember hogyan lehet földhözragadt? Nem a szellemi élettel kéne foglalkoznia? Egy kereszténynek, aki isten országában él, az istennel, mindig, az hogy a faszomba' tud olyan dolgokon leragadni, mint hogy kiszakadt a harisnyája? Sokáig döbbenetes volt a számomra, hogyan lehet fapofával zenét hallgatni, verseket olvasni, vagy festményeket nézegetni. Aztán megértettem, hogy ez csak viselkedés, nem őszinte. Csak egy eljátszott szerep, és a színész bizony picsaszarul játszik. De nem baj, mert a hozzá hasonlóknak ez éppen elég is.
Nem nehéz megismerni a szellemi embert. Mert az folyton lebeg. Csak az tudja lehúzni, ha túl sok anyagi ember veszi körül. És ha nem menekül el, lehúzzák és lenntartják. Ő pedig szenved lenn, ezért, ha elég erő van benne, előbb-utóbb elmenekül.
Az anyagi ember folyton a földön kúszik, és mérhetetlenül élvezi az anyag biztonságát. Viszont átkozottul ki lehet billenteni a békéjéből, ha csalódnia kell az anyagban. Akkor könnyen összeomlik. Ezért, biztos ami biztos, még szellemi anyaggal is körülveszi magát. A vallás tipikusan ilyen szellemi anyag. Ugyanúgy anyagból van (mint például a templom kövei), csak szelleminek látszik. El lehet róla hinni, hogy szellem. Ezért az anyagi ember kétoldalról is támogatott, és mérhetetlenül könnyű dolga van ezen a világon.
Gondolom, érzed, hogy azért valójában irigylem az anyagi embert, de ha megpusztulnék sem tudnék ilyen lenni, valami nem enged. Valami veleszületett dolog. A valódi természetemet pedig nem tudom megtagadni, pedig rengeteget próbáltam. Most már mindegy, megszerettem, de ehhez sokat kellett szívni. Mire megértettem, hogy a világ minden racionalitása ellenére miért lettem filozófus és nem mondjuk jogász, vagy orvos, addigra azt is megértettem, hogy lényegében véve sosem volt valódi választásom.
Hogy ez jó vagy rossz, azt így, harmincöt évesen, még mindig nem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése