Kalandok a vadonban 19.

És ezernyi pipacs nyílt ki hirtelen az árokparton, a mezőn, és az út mellett mindenhol. Annyira bele tudok feledkezni a pipacstenger látványába, hogy egyszer le fogok hajtani az útról véletlenül. De sebaj, legalább a pipacsok között leszek.

A kis vadonjáró is nagyon örül a pipacsoknak, mert kisgyerekkora óta az egyik kedvenc szórakozása a majdnem kinyílt bimbókat felnyitogatni, és megpróbálni kitalálni, hogy milyen színűek lesznek a még rejtőző virágok szirmai. Mert nem mindig pirosak, egyáltalán nem. Lehetnek rózsaszínek, fehérek, és nagyritkán sárgák is. Most éppen a misztikus sárga pipacsot keressük; eddig még nem találkoztunk vele, de a kis vadonjáró nem adja fel, és kitartóan keresi.

A nap ragyog, és kezd olyan meleg lenni, amilyenben már igazán otthonosan érzem magam. Szükségem is van a melegre, mert a bojlerem megint elkúródott, és amíg meg nem szerelik (komolyan bazdmeg meg fogok tanulni bojlert javítani) addig nagyon vadonjáró vagyok, és hideg vízben fürdök, mint a faszagyerekek. Ami egyébként kibaszottul jó érzés utána, de azért nem élnék mindig így.

Meg fogom kérdezni a bojleres csávót arról, hogy hogy a faszomba' tudnék másképpen melegvízhez jutni, és asszem a napkollektort fogja mondani, úgyhogy bele is nézek ebbe a dologba. Amúgy a vízkő, az a kurva vízkő mindennek az oka, mert nálam a vadonban még a víz is kurva kemény, öcsém. És ha a víz ilyen kemény, képzeld el mondjuk a követ...

Elképesztő, hogy mennyivel jobb kedvem van, ha melegen ragyog a nap. Nem egyszerűen jobb kedvem van; ilyenkor van egyáltalán kedvem. Ilyenkor könnyű reggel korán felkelni, könnyű edzeni, könnyű dolgozni. (A sok dugást csak azért nem írom, mert sokat dugni mindig könnyű.) Könnyű keveset enni, könnyű sokat mozogni, és könnyű belevágni mindenbe, és könnyű végigcsinálni. Ilyenkor mindig könnyű.

Komolyan mondom egyszer most már kipróbálom milyen olyan helyen élni, ahol mindennap ragyog a nap. Na nem örökké, csak mondjuk egy évig.

Lehet, hogy ott az egész életem játszi könnyű lenne?